Ezért nem megyek többet a Man TT-re

Eret kell vágnom. A koponyám feszített, az idő csak fogyott, és semmi kedvem nem volt agyvérzéssel kórházba vonulni. Ezért egy hirtelen mozdulattal, körömheggyel, megsértettem orromban a nyálkahártyát. A vér lassan csörgedezni kezdett, miközben századjára is elolvastam Degi barátom levelét.

Az események megértéséhez ugorjunk vissza az időben: a 2014-es TT rajtrácsán álltam, amikor Degi felhívott, hogy végre összejön a nagy álom, és 2015-ben együtt utazunk Man-szigetre lakókocsival. Felkészült, nem akarta elvéteni a lehetőséget, ezért az esemény előtt egy évvel megvásárolta a kompjegyeket. Az életre szóló utazáshoz végül két barátunk, László, és Csabi is csatlakozott. Így a négyszemélyes lakókocsi majd egy évet pihent útra készen barátunk udvarában.

Egészen 2015 májusáig, amikor egy békés kedd délután levelet kaptam Degitől, melynek hatására meg kellett indítanom az ominózus vérzést. Kiderült, hogy foglalásunk ugyan van, de a proletári szlenggel élve: mi már bőszen visszafelé hajózunk a szigetről, amikor a többiek még csak odafelé igyekeznének.

Nem ragozom, elcseszett irányokkal adtuk le a foglalást.

Persze magyarázkodni felesleges, de gondoljanak bele: lépjünk túl az apróságon, hogy a hajózási társaság ugyan benyelte a gigantikus összeget, a feltételezhető problémát már nem jelezte. Ellenben amikor az indulás előtt négy héttel sírva panaszoltuk gondjainkat, és kértünk életmentő segítséget, a foglalásokért felelős irodista ügyintéző úgy vonyított a röhögéstől Liverpoolban, hogy még a manchesteri gyárkémények is megszűntek füstölögni.

A drámai hírt hosszú napokon át húzódó, reménytelen telefonálgatások követték, és bár van némi képzetem a nyájas angol bürokráciáról, még a legempatikusabb ügyintéző is kizárólag azzal tudott biztatni bennünket: ha időben lemondjuk az utazást, még viszonylag elfogadható összeget kaphatunk vissza a már befizetett jegyárból.

Végül, tíz nappal később csörgött a telefonom. Degi volt, és közölte, hogy megannyi gyötrést követően valakinek megenyhült a szíve, és betuszkolta a szerelvényt egy oda-vissza fuvarra, ami az eredetihez képest másfél nappal korábban indul, és másféllel később ér haza. Persze azonnal átfoglaltuk.

Mint említettem, négyen vágtunk az útnak, Degec (barátainak Degi, egyébként János), a minden hájjal megkent, világlátott idegenvezető, az ő haverja, Csabi, aki főállásban autófényező és Laci, régi fegyverhordozóm, mindenesem, legfőbb bizalmasom. A későbbiekben hasznos lesz, hogy Csabi állítólag egy-egy súlyosabb buli után hajlamos eltűnni.

A lakókocsit szinte tengelytörésig pakoltuk, nekivágtunk az útnak, az ezüst gömböc gőgösen suhant a burgenlandi naplementében. Boldogságunk határtalan volt, de az akut alváshiány hamar álomra szenderített, ezért az ítélőbíróság a hátsó ülésre taszított. A megállapodás értelmében a sofőr mellett kizárólag olyan személy tartózkodhatott, aki képes volt megőrizni tudatát, és józanságát.

A langyos kora nyári estén mindenki saját terveit szövögette, amíg hajnali egykor, János előző lakhelyén – Németországban – szeánsz szerűen meg nem tankoltuk az autót. A Mercedes fura hangokat hallatott, ezért Csaba egy gyors állapotfelmérést tartott a legbiztosabbnak. Itt kiderült, hogy a szervó időközben elszállt, a porlasztóból pedig szökőkútként spriccelt a gázolaj. A motortérben tocsogott az üzemanyag,  kiderült az is, hogy ennek hatására a keringést biztosító szépkorú gumicső mállásnak indult.

Csaba – akiről időközben kiderült, hogy hivatásos autószerelő egyben – nem vacakolt sokat, és nyilvánosságra hozta: közeleg a vég. „Jancsika, baszakodhatunk, de ha most elindulunk vissza, talán marad annyi esélyünk, hogy hazavigyük az autót, mert ezzel a Man-szigetre egészen biztosan nem jutunk el.”

A súlyos szavak úgy hasítottak szívünkbe, mint egy vidéki diszkóban a pillangókés. Kilátástalanságtól bódult fejjel Degec végignézett a bajor éjszakán, majd rajtunk, miközben elmajszolt kifogyhatatlan Milkatartalékból egy újabb sorozatot, és a tovább utazás mellett döntött, majd parancsot adott a gumicső végének visszavágására, és a szervóolaj pótlására.

Csaba, aki éves szabadságát szerette volna szerelésmentesen tölteni, tüntetésből kizárólag ünneplős ruhával készült, amely pillanatok alatt a múlt részévé vált. A Frankfurti reptér mellett elhaladva utoljára még fontolóra vettük a gyors megállás és hazarepülés lehetőségét, de ez annyira gyáva felvetésnek minősült, hogy büntetésből mindenki tarkón vághatta a mellette ülőt.

Köln környékén elmúlt a feszengés, a hajnali napsugarak megjelentek a horizonton. Épphogy elhagytuk a város vonzáskörzetét, újabb zörejeket hallottunk, ezért Degec ismét megállt egy benzinkútnál. Csaba fejcsóválva nyugtázta, hogy feltételezései beigazolódtak, a gumicsőgarnitúra szépen lassan megadta magát, a gázolaj elrendezte dolgát. Szellemi vezetőnk újabb csővisszavágásra adott utasítást, melyet ezermester szerelőnk ugyan egyre hevesebben ellenzett, de elvégezte a kért beavatkozást. Ugyanakkor közölte: itt a vége, jobban kurtítani nem lehet, ennek tükrében döntsünk utazásunk további sorsáról, de mire észbe kaptunk volna, Belgium felé vettük az irányt.

A hangulat feszültté vált. A kétórás kényszerpihenőt követően eljutottunk arra a pontra, amikor képtelenek voltunk megbarátkozni a gondolattal, hogy mindez velünk történik. A csúszások végett ugyanakkor megkezdődött a doveri komp átfoglalása, egy órával későbbre halasztottuk calais-i érkezésünk. A teljes megsemmisülés Belgiumtól néhány percre, Aachen határában következett be. A terepjáró hangja süketítővé vált, a szervó ismét elszállt, így a ritkán látott német kánikulában, tizenegy óra magasságában egy autóspihenőben végeztük. Soha nem tapasztalt érzés tört rám, amikor tudatosult bennem, hogy lőttek az egésznek, így jobbnak láttam elvonulni. Érzésemben társaim is osztoztak, így az egymás ellen kifejtendő agressziót elkerülendően a pihenő négy, legtávolabbi pontján ültünk le a padkára. László egy toronydarut kémlelt a messzi távolban, és fontolóra vette, gyalog indul a legközelebbi városba, hogy gumicsövet szerezzen. Csaba műszaki hozzáértése, és racionális gondolkodásmódja miatt pontosan tudta: vége. Eközben én megfáradt, idős járművet hajtó, atlétát viselő balkáni kamionosokkal szemeztem, mert úgy hittem, az egyedüli csoport, akik még cipelnek alkatrészt magukkal.

Degec eközben telefonált, amely a helyzet komolyságát tekintve tragikomikusnak tűnt. Ennek ellenére az ADAC mégis megígérte, hogy a helyszínre jön, de a néhány óra, amit az ügyfeles prognosztizált számunkra, akkora csúszást jelentett volna, hogy képtelenség lett volna elérni az éjjeli, Man-szigetre tartó kompot.

Amikor fél tizenkettő után kicsivel váratlanul mégis megjelent a sárga autó, hidegrázást éreztem. Nem tudtam mire vélni az élet mocskos játékát, és azt, miért képes ismét kecsegtetni egy régen kútba ejtett hittel. A sárga angyal előhalászott egy gumicsövet, mely ugyan nem passzolt, de néhány perc faragás után felerőltette. Viszont nyomatékosan felhívta figyelmünket, hogy azonnal induljunk haza a gépjárművel, mert tartós közlekedésre szinte alkalmatlan. Mikor nyitott gépháztetőnél elindítottuk az autót, és füstokádó kehes sárkányként ismét égbe spriccelt az üzemanyag, a szervó pedig hangosan darálni kezdett, Ultra Derm-től habzó kezébe temette arcát, és fejcsóválva, neheztelő pillantásokkal kacagott.

Degec tájékoztatta, hogy visszafordulásra nincs esély, a Man-szigetre igyekszünk, és ha időben telefonálunk, a négyes kompot talán még elérjük. Segítőnk erre papírt rántott, melyen lejegyezte, és aláíratta velünk, hogy javaslata ellenére, saját felelősségre folytatjuk az utazást. Búcsúzásként, önmaga megnyugtatására átkísért bennünket a belga határon.

Liége, aztán Brüsszel, végül Franciaország, keblünkre öleltük Északnyugat-Európát. Mikor a tankolási időt megspórolva, porszáraz tankkal, a normandiai dugó végett tíz perccel a kasszazárás után megérkeztünk a kikötőbe, és a jegykiadó kisasszony közölte, hogy kilépett a rendszerből, Degec szeme elpárásodott. Éreztem, a helyzet ennyire még sosem volt komoly. Elképzelhető, hogy ifjú kollégája felmérte a helyzetet, mert az utolsó pillanatban, a párbeszéd hallatán bevallotta, ő nem kapcsolta ki gépét, és kiadta a beszállókártyát.

A kompra felparkolva mindannyian szipogtunk, és szemünket dörzsöltük, de egyben olyan érzésünk támadt: ennek is oka van, a hajó valószínűleg el fog süllyedni, ezért gondoskodnunk kell a személyzet értesítéséről.

Ennek ellenére minden simán ment, és az első angol benzinkúton megitattuk szegény párát, aki a katalógus adat szerinti tartálytérfogaton túl további tizenöt liter üzemanyagot nyelt el. A visszaszámlálás megkezdődött, tizenkettő helyett nyolc óránk maradt a közel öt és fél órás útra. Ennek ellenére gyanakvással szeltük a kilométereket. Az autóval szembeni bizalmunk pedig megegyezett egy házkutatást végző NAV ellenőréével.

London déli elkerülő autópályaszakaszán haladtunk, amikor Degi kimért, ugyanakkor határozott mozdulattal ellenkormányzott, és kellő nyugalommal kommunikálta: készüljünk, mert a lakókocsi durrdefektes lett. Szavak nélkül cselekedtünk, ki a kereket cserélte, ki a forgalmat biztosította, a másik szerszámokról gondoskodott. A pániktól mentes munka ugyan meghozta gyümölcsét, tíz perc múltán már ismét úton voltunk, mégis úgy éreztem magam, mint visszaeső csirketolvaj a kihallgatáson, miközben arról próbál meggyőzni mindenkit, hogy semmi köze az egészhez, csak úgy belekeveredett, önhibáján kívül.

Liverpool környékén már mindannyian táncoló sárkányokat észleltünk az autópályán, a hallucináció legvégső stádiumában jártunk, önkívületi állapotunkból akkor eszméltünk, amikor megérkeztünk a heyshami kikötőbe, és beváltottuk egykor elcseszett, de becsülettel átfoglalt jegyeinket a szigetre induló kompra. Úgy hajnali öt lehetett, amikor elátkozott lelkünket magunk mögött hagyva megérkeztünk Douglas-be. Már csak teljesítenem kellett barátaimnak tett ígéretemet, miszerint a versenyzők között lakhatunk, és töltjük el a következő hetet.

Közel két órányi próbálkozás után sikerült elérnem Lloydot, aki a paddock minden egyes szegletéért felelős, hogy vezessen bennünket előre leegyeztetett helyünkre. Kicsit izgultam, mert man-szigeti múltam során ő volt az egyetlen, aki valamikor régen levezetett a rajtrácsról, amikor elfelejtettem külön kártyát kérni, de szerencsére nem emlékezett az incidensre, vagy nem is akart. Vigyorogva üdvözölt bennünket, majd megmutatta helyünket egy felázott domboldalon. Így ékelődtünk be Robbie Silvester, és egy nagycsaládos versenycsapat közé, és lett kertszomszédunk Bruce Anstey.

Az első napi programokat szerencsére törölték a szél miatt, így végre két, alvásmentes napot követően volt időnk nyugodtan italozni, és főzőcskézni. Míg napközben László kíséretében McGuinness-szel interjúztam, barátaim véget nem érő ünneplésbe kezdtek. Kora este lehetett, mire újra megláttam a lakókocsit, és a körülötte kacagó embereket. A nagycsaládos szomszédcsapat már néhány pálinkával beljebb volt, amikor a két férj – egyben versenyző – magára zárta a szerelő sátrat, és önkívületi állapotban kelta népdalokat énekelt. Asszonyaik ezt nem nézték jó szemmel, ezért megfogták gyermekeiket, és távoztak a helyszínről. Persze nem iszákos férjeiket okolták, hiszen a brit kultúra kiemelt része az ünnepnapi kocsmázás, sokkal inkább a horda módjára érkező balkáni szomszédokat, amiért így elbántak szegényekkel.

Hogy a tojásrántottás, hagymás, paradicsomos, sült krumplis ágyban hempergő, fehérborban úszó kolbász végül hogy készült el, fogalmam sincs, az egészből mindössze annyira emlékszem, hogy a sörpadra borulva arra eszméltem, amikor Anstey és családja elismerő mosollyal hátba veregette Degecet, amint próbáltak elosonni a miattunk járhatatlanná vált gyalogosösvényen. Másnapi győzelme után kissé szégyenkezve mentem a szomszédba gratulálni, és csak reméltem, előzőleg őt nem nyomasztottuk ízletes pálinkánkkal.

A közel harminc fokos dőlésszögben levő, téglával kitámasztott lakókocsiban ájulásomból arra ébredtem, mintha géppuskával soroznák a bodega tetejét. Néhány perc múlva már mindenki ébren volt, és hangosan szitkozódott, de a testhelyzet sajátossága miatt – fekvő állapotban lábbal támasztottuk a dőlő falat, szinte álltunk alvás közben – egyikőnk sem lett volna képes kimászni, így reggel konstatáltuk a támadás következményeit. A kint felejtett élelmiszerre böszme sirályok hada csapott le, amit találtak elvittek, a szemeteszsákot pedig hálósra lyukasztották.

A versenyhét első napján olyan helyszínre vágytunk, amely gyors, ugyanakkor látványos, így elautóztunk a Greeba Castle – erdő mélyén fekvő – nyújtott kanyarkombinációhoz. A szekció a domboldalon álló kastélyról kapta nevét, melynek parkolóját a verseny idején a közönség használhatja, mert a háziak feltehetőleg elmenekülnek a szigetről. Egyedül egy, a kertben rohangáló páva rikácsolása hallatszott, bár lehet, hogy szerencsétlen állat csak a kastély védelmére szabadon engedett tigris elől menekült.

A Greeba sajátossága, hogy a nézőknek fel kell mászniuk egy körülbelül három méter magas támfalra, majd azon sétálva választhatnak egy szimpatikus helyet. A fal persze itt is pattintott kövekből készült, korlát nincs, így kényelmetlen három-négy óra elé néztünk. Az támfal túlsó oldalán található, pályaként szolgáló közút között viszont csak másfél, két méteres mélységben húzódik, így hamar rádöbbentünk, hogy külső íven, egy nemlétező bukózóna tetején trónolunk, és a kőfalra erősített vörös szivacsréteg a sóderágyat helyettesíti.

Az első motorra úgy egy órát kellett várnunk, ez a minimum a végleges pályazár előtt. A helikopter zúgásából sejtettük, érkeznek. McGuinness húzott el elsőként valami elképzelhetetlen sebességgel, ezért szükségünk volt nagyjából két-három körre, mire megszoktuk, és nem rettegtünk folyton-folyvást attól, hogy valaki az alattunk levő falba csapódik.

Az ötödik körben jártunk, amikor Andy Lawson tűnt fel a fényképezőgép keresőjében, majd pár másodperccel később elveszítettem. Éktelen zajra lettem figyelmes, és csak akkor tudatosult bennem, mi történik valójában, amikor hirtelen megszűnt a motorhang. Ezt halk puffanás követte. Lassan leeresztettem a gépet és felnéztem, alkatrészek hevertek mindenütt, a roncs csúszott az úton, a versenyző pedig rongybábuként pörgött.

Ilyen helyzetben fényképzeni nem igazán etikus, bár a fotóriporternek ez is a munkája része. A képeket felhasználni viszont tilos, amíg a versenyző állapota nem rendeződik. Ha a baleset halállal végződik, a képeket törölni kell, mert a helyszín attól a pillanattól kezdve bűnügyi helyszínnek minősül. Ezektől függetlenül is képtelen lettem volna elkattintani egyetlen kockát is, csak percekkel később, a mentőhelikopter érkezésekor készítettem néhány fotót, a még mindig földön fekvő versenyzőről. Örökre belém rögzült a mozdulatlan test látványa, a szörnyű hang, és a szikrázó alkatrészek égett illata.

A futamot leállították, Lawsont hordágyra helyezték, és kórházba szállították. A sajtóközpontba visszaérve tájékoztattak bennünket, hogy a skót versenyző túlélte a balesetet, és viszonylag könnyebb sérülésekkel megúszta a kalandot. A sors viszont kegyetlenebb, és sokkal furfangosabb. Lawson néhány héttel később már újra motoron ült, rengeteget edzett és készült az augusztusi Ulster GP-re. Azon az augusztusi éjjelen jelentették a rendezők, hogy Andy Lawson egy bukás következtében életét veszítette.

Talán már említenem sem kell, hogy a Mercedes feltámadt, és bizonyította, hogy tovább őrködik jókedvünk felett. Amíg a versenyt néztük, a kastély előtti, fehér zúzottkővel borított parkolóban kiömlött a hidraulikaolaj, így Csabi raliszerelőket megszégyenítő gyorsasággal orvosolta a problémát. Következő nap a lerobbant helyett gumit vásároltunk a lakókocsira, Degec pedig remek üzletet kötött egy oldalkocsis csapattal, akiknél talált néhány felesleges gumicsövet, melyek pont passzoltak a szervóhoz.

Utazás közben Csabi rengeteget morfondírozott, vajon mi lehet a különbség a TT-n induló versenyzők, és egy, az Alpokban igencsak tempósan motorozó délceg osztrák legény között, főként mert gyakran jár hasonló harcosok társaságába. Az Alpokban is gyakori vendég, ezért tudatosan közölte: van némi fogalma arról, milyen, amikor kanyargós közúton tempó van.

Válaszlépésként javasoltam, hogy a hatszázasok versenyére látogassunk a Barregarrow (nyújtott balkanyar egy lejtő mélypontján) aljába, ahol gázelvétel nélkül huppannak a srácok, és egyensúlyoznak élet és halál mezsgyéjén minden egyes körben. A verseny végeztével többé nem hallottam az Alpok szörnyeiről, mindhárman remegő lábakkal, szótlanul bandukoltak a parkolóhoz.

Elsőként a sarki kocsmáig jutottunk, ahol épp nosztalgiaestet tartottak. Néhány itallal, és órával később Lászlóval úgy döntöttünk, másik program után nézünk, azonban Degec hajthatatlan volt, maradni akart, így Csabival tovább nosztalgiáztak, míg mi remek élő koncertre bukkantunk a parti sétány túlsó végén. Hazafelé biztonsági alapon beugrottunk barátainkért, de bekövetkezett, amelytől leginkább tartottam: Csabi eltűnt. Degec egy üveg whisky társaságában a pultot támasztotta, esze ágában sem volt hazaindulni, ezért magára hagytuk, és megkezdtük a kutatóexpedíciót.

A dombot megmászva, tüdőnket masszírozva épp a rendőrségi bejelentést fogalmaztuk Lászlóval, amikor megpillantottuk Csabit a lakókocsi előtt, egy sörpadon gubbasztva. Kulcsa nem volt, így a zord, hideg man-szigeti éjszakában várakozott, és bár sajnáltuk, legszívesebben megöleltük volna, amiért mégsem vesztettük nyomát.

Reggel másnaposságtól szenvedve, mégis spirituális magaslatról szemlélve úgy véltük, a relaxációs program legjobb változata, ha a szabadnapon kirándulni megyünk. Első állomásunk Peel volt, mely egy apró tengerparti város, klassz stranddal és ódon kastéllyal, melyet még a vikingek építettek a tizenegyedik században. Később észleltük, hogy a helyiek fókalátogatást szerveznek nyolcszemélyes motorcsónakokkal, de ezt végül passzoltuk a bizonytalan gyomorkondícióra hivatkozva. Helyette egy mólón sétáltunk. László pedig szorgalmasan kagylókat gyűjtött, amikor megpillantottuk, hogy fiatal lányok és srácok fejeseket ugrálnak a kikötői öbölbe. A tenger nem lehetett több tizennégy, tizenöt foknál.

Majd felkerestük a sziget talán legtitokzatosabb látványosságát, az eldugott skanzenfalut, Niarbyl-t. A hely a „Lottózsonglőrök” című filmből ismerős, és valóban egy gigantikus szikla mögött húzódik. Mivel a térerő arrafelé nem létező fogalom, kizárólag a horizont látványa, a környező sziklás partok, és esténként a vöröslő égbolt az, amelyre biztosan számíthatunk.

A hegyen keresztül autóztunk vissza Douglas-be. A csörgedező patakok, égig érő páfrányok, és sűrű fenyőerdők mélyén egy pillanatig mindannyian azt hittük: koboldok és tündérek világában járunk, kiknek nyugalmát kár lenne megzavarni. Más kérdés, hogy helyettük birkacsordába, és egy harcias, sárga kokin kakasba botlottunk, aki majdnem combközépig ért, és üldözőbe vett bennünket, így inkább elhajtottunk a helyszínről.

A Senior futam előtti napon még találkozhattunk Guy Martinnal, aki ezúttal kamionjában fogadott bennünket. Nigel nevű Labradorjával érkezett, és a korábbiaktól eltérően különösen közlékeny volt, és régi, zöld, olajos rövidnadrágját is pirosra cserélte, mely ezúttal egy svájci reptérüzemeltető társaságtól származik. A hét fő versenyére aztán szétszéledt a banda. Míg a srácok a vadregényes Glen Helent választották, addig én a célegyeneshez közeli helyeket pásztáztam, mert valami oltári meglepetésre készültem. Szerencsém volt, mert John McGuinness 2014 után ismét megnyerte a Senior kategória futamát.

Mivel közeledett az elválás pillanata – némi szabadsághiány végett repülővel kellett hazautaznom vasárnap – éjszaka ismét az ünneplés kapott kiemelt figyelmet. Szinte a versenyzőkkel egy hullámban látogattuk a klubokat, amikor éjfélkor fülest kaptam, hogy McGuinness győzelmi partiján Carl Cox szolgáltatja a zenét. Odasiettünk, de meghívó híján bejutni nem tudtunk. Egyetlen összekötőnk Becky – a Honda sajtósa – pedig csak egyet tudott szerezni, ezért a többiek úgy döntöttek, menjek mulatni a csapattal, és egy későbbi időpontban csatlakozom hozzájuk a város egy másik pontján.

Négy vodkanarancs után viszont úgy éreztem, semmi keresnivalóm a helyen. McGuinness és Cummins egy elszeparált sarokban üldögélt, a tánctéren pedig minden húsz év körüli fiatal vitorlással érkező, monacói dandynek öltözött, amely elég vicces volt azon a kimondottan hűvös, szeles éjszakán. Világos nadrágjaikon, és keresztben csíkos, állított galléros pólóikon zavartan pásztáztak a fények, és a velük egy egységet alkotó, megfáradt arcú, flitteres estélyiben szögelni próbáló lányok egyvelege inkább egy elfuserált farsangi mulatság rémképét idézték. Így inkább a barátaim után mentem, majd lengyel, ukrán, bolgár, erdélyi és magyar gazdasági menekültekkel szórakoztunk tovább, egy sokkal kötetlenebb légkörben.

Kissé nehezen, de beismerem, idén nem utazok Man-szigetre. Ennek oka meglehetősen prózai: a gyermekeim kérték. Rendkívül megértő családom van, az elmúlt négy évben mégis én voltam a faszi, aki januártól júniusig a TT-re készült, a családdal alig kommunikált. Majd elutazott egy, másfél hétre, hogy élete versenyéről tudósítson. Ezt követően júliustól novemberig a rendkívül fontos fotóit szerkesztette, és cikkeit gyártotta, majd lélekben már a következő évet tervezte. Hobbiújságíróként, napi munka mellett, szabadidőben. Ezzel párhuzamosan én voltam az apa, aki az elmúlt négy évben egyetlen évzárón sem tudott jelen lenni, egyetlen táncvizsgán sem tapsolta meg gyermekét, az oktatók, és tanítók pedig legfeljebb hírből ismerték. Ezeket összegezve kérésük tiszteletben tartandó, és bár a szívem már most hevesen vérzik, és a TT kezdetével az összeroppanás szélére fog kerülni, tudom, hogy bizonytalan időre elbúcsúzom a világ legjobb, és legnagyszerűbb motorversenyétől.