Tényleg az egyik legjobb Honda

2016.07.15. 06:19

Amikor Dániel rájött, hogy aki az életben túl sokszor nyer, valójában veszít, elhatározta, hogy lecseréli a járműveit. Attól a naptól mindig furcsa érzés környékezte, ha kétszázötven köbcentis Honda Foresight robogójára ült. A közeli búcsú érzése volt az.

Eszébe jutott a kezdet, a beteges hirdetésböngészés, az érvek és ellenérvek a 12 colos kerékmérettel és 20 lóerővel kapcsolatban, bevillant sok-sok kilométer, megannyi villámgyors városátszelés és, hogy három évig szinte sehonnan nem késett el, mert a nagytestű robogóval minden helyzetből győztesen jött ki a küzdelmes budapesti forgalomban. Nem másokat győzött le, vagy lépett át, csak az akadályokat, távolságokat vagyis mindent, ami a városlakó életét nehezíti.

Miért kell, hogy ennek most vége legyen? 15 ezer kilométer elszelelt, Dániel jóllakott. A Honda (feliratai alapján Peugeot SV250) gondtalanul szállította munkába, barátnőhöz, baráthoz, ellenséghez. Gombnyomásra vitte bevásárolni, vitte télen-nyáron, mégis csak a szokásos kopó-fogyó dolgokat kérte cserébe, bár hajtószíjat kétszer is. Soha sem bosszantott a Honda a "ma gyalogolni fogsz, barátom" jelenséggel, és ehhez csupán fel kellett számolni a korábbi tulajdonosok hanyagságának nyomait. 

Minden kérdésre adott ijesztően pontos válasz volt a Foresight, és csak mellékesen kétszemélyes közlekedési eszköz. Nem ártana rá egy ABS, jutott Dániel eszébe, amikor egy párás novemberi estén, hirtelen fékezés után együtt feküdtek a Városmajor utca aszfaltján. Aztán feltápászkodtak, és hazamentek. Sajgott itt-ott, azután a repedt orridomot hamar helyrehozta az aranykezű műanyagos-fényező, és a térdseb is meggyógyult valahogy. 

Nem volt visszaút: nézegetni kezdte a hirdetéseket. Amikor valaki visszapattan fentről, egy darabig jobb neki lent. Így volt ezzel Dániel is, aki a nagy BMW motor mellé nem akart többé egy másik erős eszközt. A közlekedésben minden meccset megnyerni ugyanis nem örökké tartó öröm, valójában halálosan unalmas és elmagányosító. Olyasmi, mint eleve nyerőszámokkal kitöltött lottószelvényt, vagy kaparás nélkül is nyertes kaparós sorsjegyet birtokolni. 

Régi vágya volt a legkisebb Honda, a Cub, a kismotor, amely 80 millió példány után még mindig ismeretlen Magyarországon. Érthetetlen, hiszen a három-négyfokozatú, kézi kuplung nélküli, lábváltós kacat úgy folyt körbe a világban, mint a higany. 1958-óta összesen tizenöt országban gyártották, és gyártják most is, tucatnyi változatban és alváltozatban, ötventől 109 köbcentiig, mindenféle kivitelben.

A fekvőhengeres, négyütemű, kétszelepes, felülvezérelt, láncos motor egyszerű, mint a kotyogós kávéfőző. Minimális karbantartással körbe is kotyogná a világot, ha éppen erre volna szükség. Ha körülnéznek a Youtube-on, látni fogják, hogy sokan felismerik ezt, kerítenek egy Cubot és útnak indulnak. Hiába nyűvik és hamisítják ezerféle formában Ázsia legszomorúbb zugaiban, sem az eredeti, sem a gyerekmotorokba épített másolatok nem hajlamosak az elmúlásra. 

A Honda fáradhatatlanul ontja az újabb és újabb évjáratokat, íme az aktuális. 1986-óta arányosan zsugorított, úgynevezett Little Cub-ot is gyárt, 1999-től pedig műanyagrobogóba oltott Giorcubot készített belőle, bár ez utóbbit sajnos csak két éven át. Ne feledkezzünk meg a motorblokktestvér Monkey törpemotorról, a felhúzott kipufogós, triál-jellegű Trail Cubról (utóda a ma is létező Cross Cub), a Dax-ról, esetleg a legerősebb ötvenesről, az SS-ről, illetve az őrült kerékpármotorról, a Solóról sem.

A Little-nek, az alapmodellben megszokott, tizenhét helyett tizennégy colos kerekei vannak, a Gior- tízcolosokon gurulgat, de egyébként ugyanabból a receptkönyvből főzik az összes igazi Cub-ot és mindent, amit a legendás, fekvőhengeres motor köré építenek acélcsövekből és sajtolt lemezből a kiváló japánok.

Minimális anyagfelhasználás, okos tervezés, ez ilyen egyszerű. A Cubokon a benzintartály egyben tapadókorongokkal rögzülő bringanyereg talapzata, egy kicsi edény, pici szintjelző műszerrel. Mutatója akár a két végállás közt is képes kalimpálni, ha odabent viharos hullámok csapkodnak a benzintavon. 

A Cub és a Little Cub megunhatatlan minimalista remekmű. Ebbe a szerénységbe 2007-óta elektronikus befecskendező-rendszer rondít bele, de az itthon kapható, főként a Red Baron konténereiben érkező példányok zöme még karburátoros. Nemcsak lábbal, de a berúgót kézzel lenyomva is indítható az összes, akár két hónapnyi állás után is.

Igen, az önindító még mostanában is kivételes extra a Gold Wing, és a CBR1000RR, vagy a dupla kuplungos csodák gyártójának legnépszerűbb termékén. Hihetetlen, hogy ezeket egyazon vállalatnál készítik, ugyanabban az évszázadban.

A Cub nemcsak jármű, de filozófiai irányzat is. Könnyű de gyenge, ezért folyamatosan küzdeni kell, és mégsem leszel a leggyorsabb a forgalomban. Van, aki halálos veszélyforrásként éli meg ezt, de az illető biztosan eleve nem vásárol 4 lóerős, lábváltós kismotort mintegy negyedmillió (újonnan több mint félmillió) forintért, sőt, talán még szétreszelt, kétütemű Yamaha Jogot sem, amely ennek töredékébe kerül manapság.

A Cub és fajtartásai még mindig a kétágú váltópedálnál tartanak a fejlődéstörténetben: lábujjakkal taposva jön az első, második és harmadik (ha van, negyedik) fokozat, cipősarokkal kapcsolgathatunk vissza. A kuplung félautomata, indulásnál a fordulatszám emelésekor zár, a menet közbeni váltásokkor, pedig a váltópedált félig lenyomva emel ki. 

Amikor ismét megáll a motorocska, egy újabb taposás hátra, így megint üresben, vagy egyesben vagyunk, és így tovább. Eltart egy darabig, mire a szíjautomata-váltós robogón ellustult ember megtanulja tűrhetően, a motort nem kecskebékaként ugráltatva használni a váltó-kuplungpedált. Az ilyesmi nem való mindenkinek és ez pont így van jól. 

Dániel megtudta magáról, hogy nem szereti az előre lejátszott helyzeteket. Így lépett be hat hete Tamás garázsába, akinél tizenegy, jó kondiban lévő Cub és Little Cub várta, hogy jöjjön valaki, aki most egy kicsit nem akar mindenkit megelőzni, átülne valami apró járműre. Aki itthon cubozik, az ismeri a többit. Tamás szomszédja Vince a Red Barontól, ismerősük Zsolt, aki a családja komáromi Honda-márkakereskedésében dolgozik és szintén Cub-fanatikus és ők együtt mind ismerik Palit, aki Budaörsön rendel és lemezvázas, körváltós Hondákat gyűjt, de nem ad el egyet sem.

Egy az érkezése után a frissen vásárolt, igen ritka, barna lábvédős Little-lel hazafelé hajtva, Dániel egészen biztos volt benne, hogy pontosan erre a furcsa élményre vágyott. Kicsit játszani, kicsit küzdeni, de senkit fel nem tartani. 

A 2000-ben gyártott Little Cub fantasztikus elemi részecske. Ha kiég egy izzó, gazdája túr egy húszast a zsebéből, azzal kicsavarja a szerszámos oldalzseb rögzítőcsavarját, majd a szerszámkészletet a földre rakosgatva nekilát a munkának. Két villáskulcs, egy csavarhúzó, gyertyakulcs, szerszámnyél, ennyi.

A pici szívó- és kipufogószelepek ötszázados hézagának beállításához két további szerszámra volna szükség, de ez nagyon ritka művelet. A hat deciliter motorolaj és a niveás doboznyi légszűrő cseréjéhez, illetve a bádogba burkolt hajtólánc beállításához viszont minden eszköz kéznél van.

Javítani, a szó drámai értelmében eddig nem kellett a Little-t. A röpke kétezer kilométeres, főként második-harmadik fokozatban, nyélgázon megejtett ismerkedés egyértelművé tette, hogy a motorblokk fáradhatatlan. Üveghangon lépeget felfelé az emelkedőkön, általában itt is eléri a negyvenes tempót, majd süvítve nyargal a lejtőkön, de a vágta végén mindig pontosan ugyanolyan finom alapjárathoz tér vissza, mint amikor beindították. 

A Little Cub kellően veszélyes jármű, ezért nagyon szórakoztató. Alacsonyan hullámzik az úttesten a négy apró rugóján, mint egy nyugágy. 3,6 liternyi üzemanyagát beosztja kétszáz kilométerre, de ha belendül, simán átlépi a segédmotorok számára előírt legnagyobb sebességet. Dániel kapcsolgatja a váltót, előhívja a postásgumi-nyomatékot, de rohadtul élvezi, hogy nem nyerhet meg minden csatát a budapesti forgalomban. Most jó neki.