Öreg Ducati-vásárlás - szinte

Majdnem megvettem a Ducatit

2017.02.19. 12:43
100 hozzászólás
Minden meglett, a családi kupaktanács, a rábólintás, a pénz - hétfőn indultam volna megvenni a Multistradát.

Igazából az olvasóknak köszönhetek mindent, mert bár a többséggel nem ismerjük egymást személyesen (majd azért el lehet ám jönni Belsőség-találkozóra...), mégis sokan szinte barátaim lettek a legutóbbi poszt után, annyit pingpongoztunk a levelekkel. Iszonyatos komment-özön (és egy csomó privát mail) jött a posztom után, amelyben tipródtam, hogy megvegyem-e a rég vágyott Ducatit, és ha igen, melyiket. Negatív kommentre nem is emlékszem hirtelen, óriási segítőkészségre annál inkább, néhányan nem átallottak láthatóan masszív mennyiségű időt elpazarolni a drága vasárnapjukból, hogy hosszú magyarázatokat írjanak, tapasztalatokat megosszanak, szerelőt ajánljanak és linkeket kikeressenek nekem. Próbáltam egyenként is megköszönni mindenkinek, ha elmaradt valami, akkor utólag, most, egyben. Köszönöm.

A poszt után néhányan ugyan terepasztalnak nézték a bőrömet, és azonnal a régi SS megvételét (ez a hasalós, közel harmincéves sportmotor) követelték rajtam, de az élet nem ennyire egyszerű, mert lehet vágyakat megvalósítani, de ennél azért – ha nem is sokkal – több józanságra van szükség, mert egy efféle afférnak könnyen sírás a vége. Merthogy azzal az öreg SS-szel épp egy olyan motort készültem megvenni, amin 1) nem tudunk ketten elmenni sehová; 2) az eleve elég szar derekamat és könyökömet rommá erőltetném; 3) van egy legendás hibája a típusnak, mely hibát produkálja is; 4) nem eredeti a festése, a fékje sem, tehát nem 100%-osan vonzó, még önmagához képest sem. Annyira viszont nem vagyok impulzív, hogy megléptem volna, talán amiatt, hogy elmúltam már huszonöt éves. Épp kétszeresen.

Azt hiszem, nortonvincent kommentelőnk fordított irányba a legügyesebben, azaz el a régi SS-től. Nem mondta, hogy rossz lenne a motor, de küldött néhány linket az angol fórumokról, mert hiszen arrafelé sokkal több Ducati van, többet is motoroznak az emberek, a statisztika és a nagy számok törvényeiből levont tapasztalat meg jó dolog, mint tudjuk. Váztörés, lengőkar-törés, a főtengelyből kieső alumínium dugó, majd az azt követő olajnyomás-hiány miatti motorszorulás, szétfővő kuplung-munkahenger, eltörő benzincsap, játékszerűen hitvány és emiatt tönkremenő első féklámpa-kapcsoló, beálló vezérműszíj-csapágyak, túl vékony és korrózióra hajlamos kábelek, eltörő tőcsavarok, leeső lánckerék-biztosítás, a kövek golyózáporába kitett, lyukadásra hajlamos olajhűtő, leeső mindenféle (minden csavart menetrögzítővel kell szerelni!) - és ehhez jön még a legendás Weber-karburátor-szindróma. Ettől még nagyon jó motor lehet a régi SS, mert a képekkel gazdagon illusztrált poszt végén a ducatis csávó azt írja – „de ha minden rendben van, ezek a világ legjobb motorjai!” Hát kösz, nem mondom, hogy agyonhevítette volna a vágyaimat.

Ez már egyszerre sok volt nekem, éreztem, hogy a temérdek egyéb szerelni valóim mellé már tényleg nincs szükségem egy ilyen önmagában is teljes szabadidőt feltételező, problémás háziállatra. Valamennyi beleférne, de a teljes időmet, idegrendszeremet, pénzemet nem adom. A szürkének elég sok árnyalata van, és nemcsak a szoftpornóban, bár ez már majdnem az, méghozzá annak a S&M része, és köszönöm, van otthon már szado-mazo pornóeszközöm épp elég nagy, úgy hívják, Ponton Mercedes.

Mivel egy újabb SS-re nem vágyom annyira, az igazán érdekes, számjegyes Ducatik meg drágábbak a lehetőségeimnél, ezért maradtam a korábban kiszemelt, számomra már Ducatinak látszó, de még épp használható két típusnál, a Multistradánál és az ST2-nél. Meglepő, hogy erre a kettőre mennyi pozitív vélemény jött, akadnak, akiknél egy-egy ilyen motor túlélt több, párhuzamosan futtatott BMW-t és japán motort, s míg azok már nincsenek meg, a Ducatik tovább szolgálnak. Kacérkodtam kicsit a 620-as Multistradával, mert van egy ilyen fent a neten full szervizsztorival, kevés kilométerrel, hamvas új állapotban, három kulccsal, szervizkönyvvel, rémesen olcsón, de miután minden angol cikket és blogot elolvastam, úgy döntöttem – kettőnknek kevés lesz ott a póver.

Voltam én már 51 lóerős, nyomatékra hangolt 750-essel a Dolomitokban, majd megjártam ugyanazt a túrát nem annyira nyomatékos, viszont 97 lovas 850-essel, ismerem hát az érzést, amikor az utas+csomag+ritka levegő a délceg jószágból kehes gebét csinál a hegyen. Ha Multistrada, akkor az ezres kell, ráadásul abban több a tárolórekesz, ügyesebb a futóműve (ráadásul a hátulja egyetlen lengőkaros), arról amúgy is ódákat zengenek, hogy mennyire jó a 2005 utáni, már rendes ülésekkel ellátott széria.

Kati kvázi rá is bólintott, hogy a saját pénzemen túl, ami az állólámpásból maradt, bő háromszázezerrel megterheljem a családi kasszát is. Ez szupernek ígérkezett: 950 ezerből, honosítással együtt kijön az a fekete motor a hahun, amin rajta van a teljes dobozszett is. Márpedig egy ilyen Multistradára való ládakészlet és a tartói még használtan sem kaphatók meg 150 ezer alatt, tehát a szett nagy érték. Ebben jól meg is egyeztünk a vasárnapi vacsora alatt, én nagy boldogan nekiálltam valamilyen cikket írni, Kati a családi Excelt töltögette, csak hogy aztán lefekvéskor, nagy sóhajtást követően megjegyezze – baj van. Ha kiveszek akár csak egy százast a kasszából, a várható költendő dolgokkal együtt már összedől a kissé szorosan kicentizett nyári tervünk.

Képzelhetitek, hogy aludtam el. Fejben már a pampákon, Ewan McGregor-stílusban téptem a varjúszemű bringa szarvát, izmosan lobogtam a sztyeppék hullámain, erre egyszer csak ott találtam magam a teliizzadt álmaimban, hogy elúszott az egész. Most tehát íg állok: van talán 550-570 ezer forintom az egészrem átírással együtt, közeleg a tavasz, tűnnek el a jó ajánlatok, s legfeljebb egy ST2-esre elég a della. ST2-esből viszont olyan nincs a neten ennyiért, amelyik már at 1998 utáni frissített változat lenne, a megoldott feszszabályzó-problémával, a normálisabb váltókarral és egyéb ezernyi, a megbízhatóságot és használhatóságot fokozó jvaítással. Úgy néz ki, ha el nem adom idejekorán a Pontont, ez a szezon mégis Ducati nélkül telik - és köszönöm nem, Monstert nem akarok venni, idom nélkül nem szívatom magam az osztrák S6-oson.

Ráadásul közben már fejben rászerveztünk a leendő Ducatira egy tavasz végi motoros túrát, mert a gyerekek végre egyszerre mennek jó pár napra erdei táborba. Akinek van gyereke, pontosan tudja, hogy befogható nagyszülők híján mennyire lehetetlenné válik hirtelen egy akár háromnapos, kettesben töltött kiruccanás is bárhova. Épp emiatt adtam el vagy három éve a Yamahát, mert akkor már évek óta állt, s most megint lehetne menni, mert mostanra elég nagyok lettek a kölkök. A Kawa nem jó ilyenre, mert nem akarom autópályán kínozni, nincs semmi szélvédelme, ráadásul gyenge is a magashegységi túrázáshoz (és túl szép is, bár igazából az még beleférne), tehát a végén kínból megint veszek valami biztos gőzgépet, mint a Yamaha XJ900 volt. Csak a Ducati-ötlet után már fáj.