Moto Morini Sbarazzino (1956) menni Ausztria

Alkalmatlan eszközzel túl messzire? Ellenkezőleg!

2017.05.14. 08:06
0 hozzászólás
Úgy gondolom, bárkinek ez lenne a leglogikusabb megoldás: ha Ausztriába kell menni egy programra, majd másnap hazatérni onnan, a 61 éves, 98 köbcentis motorját tolja ki a feladathoz a garázsból. Esetleg a 66 éves 250 köbcentiset, de az már szinte mindegy.

Tanárúrkéreménkészültem, esküszöm, ott volt bennem a jó szándék, fejben ötször szétszedtem a blokkot, új csapágyakat tettem be, kitekertem a dűznit, behajtottam a spausznit, elkalapáltam a tasnit. Csak aztán máshogy alakultak a dolgok...

Mentegetőzhet az ember, de a rossz bizonyítványból már nem lehet kiradírozni a bevésett jegyeket – bizony, nem volt olyan intenzív a kis Morini felkészítése az ausztriai túrához, mint kellett volna. Pedig lett volna rá igény. Mint ahogy már jó pár korábbi posztban megírtam, a Morini Sbarazzinót még 2000-ben, egy imolai motoros ócskavas-árus lerakatának a hátul, fűbe ledobott romjaiból szemezgettem ki magamnak, optimistán nézve is egy akkor már legalább húsz éve kidobott motorról volt szó, ha nem harminc, a szerkezetet ugyanis 1956-ban gyártották.

Azóta persze kapott szép új kerekeket, krómokat, fényezést, egy csomó elektromos cucc megújult rajta, miként a csavarok is, no meg pár vezeték, kerékcsapágy, fékbetét is féregtisztító kúrán esett át. De a blokkba senki nem nyúlt, Gyuri, aki összerakta baráti alapon, azt mondta, inkább nem nyúl hozzá; ha ment előtte, nem füstölt és szép hangja volt, a ne változtass egy nyerő csapaton taktikáját érdemes követni. A blokk nyílásait leragasztotta, kívülről legyöngyöztette, lefestette, amit lehetett, de belül maradtak a hatvan éves csapágyak, tömítések, amelyek ki tudja, mennyi időn át hevertek mozdulatlanul. Nálam vagy tizenöt évet biztosan, pedig én még pozitív szereplő vagyok a történetben.

Ez a hozzáállás aztán később megbosszulta magát, amiről Gyuri nem tehet, hiszen tudjuk: aki azt állítja magáról, hogy pontosan tudja magáról, meddig kell pontosan elmenni egy veterán jármű felújításánál, az vagy őrült, vagy óriási a pofája, vagy idő-, pénz- és idegrendszer-milliomos, s bármilyen bukást megengedhet magának ilyen téren. De a vicc az, hogy még az utolsó csavarig restaurálóknál is közel ugyanakkora problémák jönnek elő, mert az utángyártott cuccok, a szériában esetleg hajszálnyit eltérő alkatrészek, a sok matatás mind rejtett csapdákat állítanak. Itt szép lehetsz, szerény is, tépett idegzetű vagy sztoikus is, csak okos nem.

Szóval a Morini olajszivattyúja az első, még illegális (hogy is írják ezt a használtautón, ja igen – 50/125-ös) módban megtett útján beállt az olajszivattyú és besült a dugattyú. Vettem új szivattyút, durva smirglivel átlóban meghónoltam a hengert, felpolíroztam a dugattyún a húzásnyomokat, megnéztem a gyűrűhézagokat, aztán úgy döntöttem, jó lesz így is, amíg nem szerzek új dugót, hengert.

Aztán egyszer csak rendszáma lett a motornak, én meg kitaláltam, hogy akkor a beavató próbája az legyen, hogy kimegyek vele a weissenkircheni veteránmotor- és -kisautó hegyi felfutó versenyre, oda, ahová 1990 óta kvázi minden évben kijárok. Ehhez az ötlethez társnak pedig elhívtam régi gimnáziumi barátomat, Endrét, aki tavaly vett Németországból egy 1951-es gyártású NSU 251 OSL motort. Neki ugyan volt vizsga a motorján, de egy nagyon bácsi-bácsitól vette, aki láthatóan a saját garázsában, saját nem különösen nagy hozzáértésével szerelte a motort. Láthatóan nem voltak vele világhódító tervei, annyira működőképessé tette, hogy legyenek rajta gumik (azok újak!), fékek, világítás és fényezés, kicsit lekente kályhaezüsttel egyik-másik krómot, de a lígő-lógó vezetékek, szigetelőszalagos megoldások, laza és hosszúra hagyott bovdenek, ezer egyéb arra utalt, hogy legfeljebb a szomszéd falu oda-vissza távon gondolkozott a motorral.

Endrét innentől ostorral hajtottam, hogy honosítsa már végre az NSU-t, mert az okmányirodában a január elsejei átszervezés óta pokoli a káosz, s ha valaki nem valami teljesen szabványos Opel Astra-behozatallal megy oda, hónapokra is elakadhat az ügye – kérdezzék csak a taxisokat. Néhány kisebb buktató után (mivel Németországban vizsgás, forgalmis a motor, az EU-s szabályok értelmében nem kellene itthon sem levizsgáztatni, hanem egy röpke ellenőrzés után meg kellene adni neki a magyar forgalmit), például egy vizsgáztatás keretében indexet(!) akartak rá szereltetni a Vas Gerebenben (vicces, mert sose volt rajta – akkor két év múlva meg kérték volna a műszaki átalakítási dokumentációt vajon?), mégis megkapta a rendszámot.

Tehát április közepére legális lett a vén német, s első próbaként Endre megpróbált a pomázi házából elvergődni az idei első Totalcar Parkoló Parádéra – látják, ezért nem voltam én ott a Pontonnal. Ugyanis félúton, a Flóriánnál lerohadt. Mentünk menteni Gajdán Mikivel, aki már összerakott korábban egy (sőt, két) OSL-t, két és fél óra alatt életet is leheltünk a döglött lóba (fuj), kifolyattunk egy csomó benzint és némi olajat is (feltöröltünk mindent, amennyire tudtuk), de Endi haza tudott menni. És mi is, mert már nem volt értelme kilátogatni az Albertirsai útra.

Otthon ő még betöltött egy kis váltóolajat, valamit matattak egy barátjával a gyújtáson, magához vett szerszámokat, de igazából ezen a ponton elakadt – nagyon is elnézem neki, mert ez az első veteránjárműve, és az ember ebben a helyzetben rendkívüli módon elveszett tud ám lenni, még ha amúgy van is műszaki affinitása. Szerintem mindennél többet számít, hogy van benne lelkesedés, a többi meg úgyis olyan ezekkel a veterános cuccokkat, hogy "majmegolgyukk".

Hadd ne dobáljam kővel az Endrét, mert nálam sem alakultak sokkal jobban a dolgok. Nekem ugye, sokat elvitt a tavaszból, hogy a Ponton végre a finisbe ért, hogy megvettem a Ducatit és elkezdtem rendbe tenni, s a Bianchival is foglalkoztam egy kicsit, mert azzal meg Hajdúszoboszlóra mentünk. Ja, az Év Autója-meghívások pedig majd minden hétre tojtak egy külföldi utat, alig voltam itthon. Szóval a Morininek épp csak meg tudtam csinálni a tankszigetelését és az ülését, ezzel ki is fújt a dolog.

Persze, beszereztem hozzá egy tökéletes hengert és dugót, el is akartam vinni magammal, mert egy nyomórudas, léghűtéses motoron ezeket lecserélni nem nagy ügy. Aztán úgy alakult, hogy az indulás hajnalán lementem a Morinihez, amin rajta lógott a régi, imetes szövet nyeregtáskám, elkezdtem betenni a szerszámokat, hengert, dugót, ruhát... és a két táska begörnyedt a sárhányó alá, majd sarkaival megtámaszkodtak a hátsó kerék küllőin. Oppá, ez így nem forog el. Még futottam egy gyors kört a garázsban, hátha találok valami hajlítható lemez- vagy rúdanyagot, hogy távtartót eszkábáljak belőle, de hiába, ilyenek nem teremnek nálam. Tehát átpakoltam gyorsan a hengeres tengerészzsákba, a maradékot beleszórtam a mágneses tanktáskába, s az így kiigazított szereléssel vágtam útnak a szentendrei találkozó irányába – persze negyedórás késéssel.

Odafelé, a kihalt, hajnali Róbert Károly körúton feltűnt, hogy mintha nehezen vinné a negyediket a motor, meg hogy a kuplung is megcsúszik, ha nagyon rátépem a gázt. Pillanatra meginogtam, mert a kuplungcsúszás nem vicc, s még lett volna idő hazarohanni, átülni valamelyik autóba, és azzal kiutazni, de megkeményítettem a szívem – nem azért csináljuk ezeket a dolgokat, hogy a legkisebb szemöldökráncolás láttán megfutamodjunk. Megkeményítettem szívem, lelkem, s csuklóm a gázmarkolaton, zúztam tovább. Harmadik, negyedik, harmadik, negyedik, így hajtottam végig Békásmegyertől, s próbáltam azzal mentegetni a helyzetet, hogy nyilván olyan az emelkedő, amit az eddigi, erősebb járműveimmel (például a Bianchi?) meg se éreztem.

Endre már a kúton volt. Röhögött. „Már küldtem neked három sms-t, azt hittem, itt vagy. Én kihajtottam a háztól, s a második sarkon lerohadtam, jó túra lesz. 8-as helyett csak egy 7-es és egy 6-os hőértékű gyertyát tudtam venni a boltban, a 7-est összeköpte, most a 6-os van bent, szerinted jó lesz? Azzal legalább idáig elértem” - vázolta.

Pomázról Szentendréig. Értik.

Mindegy, valahogy berúgta az NSU-t, s nagy rössel nekivágtunk a Dunakanyarnak. Hosszú órák teltek el, ülepünk tán már örökre átvette a fura formájú nyergek domborzatát, gémberedtünk rendesen a március elejinek tűnő április végi zimában. Végtelen sok idő után elértük Visegrádot, majd jó sokkal később azt a pontot, ahol a Transz-Pilisi becsatlakozik a parti útba. Amikor a Kawával, Yamahával, Ducatival lecsípünk egy fél délutánt és elugrunk egy villámmotorozásra Katival, a Pilis után itt szoktunk hazafelé fordítani a motor orrát (vagy visszamegyünk a hegynek), és hazaérve úgy érezzük, csak egy villanás volt az egész. Na, ez az, amit most egyáltalán nem éreztünk Endrével, pedig végig a gyorsabb parti úton jöttünk. Egy élet a nyeregben címmel fejben már könyvet is kezdtem írni a túráról. Az addigi részéről. És még hátra volt bő háromszáz kilométer ekkor. Odafele.

Esztergomba érve én már jéggé fagytam, Endrének meg a tankból fogyott ki a lé, meg kellett állnunk egy kútnál. Amíg a kávézó asztalnál ücsörögve megpróbáltam felrúgni az entrópia szabályait, és a kávés pohár teljes hőenergiáját a testembe próbáltam áttelepíteni a papír és a kezeim közreműködésével, megállt mellettünk egy ember. Látszott, hogy fejben azonnal kapcsolatot teremtett a két hideg zsák és az öreg vasdarabok között. „Honnan érkeztetek? Ide jöttök a szigetre a gépekkel?” - kérdezte. „Dehogy, Budapestről, de mi nem ide jövünk, mi lesz a szigeten?” - kérdeztem. Kicsit meglepődött - „Budapestről, ezekkel? Jó hideg lehetett... Hát itt a szigeten lesz ma a nagy veterános találkozó, én is viszek ki egy öreg motort, na persze, én nem ilyen öreget. Hova mentek?” - így ő tovább. „Ausztriába, egy hegyi versenyre” - dobtam be a nagy villantóst. Azt hiszem, hagytunk egy nyomot...

A kávéból addigra kiszívtam az összes meleget és még a kézszárítóból is hozzátettem valamennyit a vécében – érdekes, Endre kevesebb (és nem olyan drága) ruhát húzott, mégsem fázott túlságosan, igaz, rajta van vagy huszonöt kiló feleslegnek mondott fűtőérték, ami úgy tűnik, felér az én igazán kiváló és vízhatlan IXS-szerkómmal und der aláöltöző-szettel. Ez van, vagy fázol és reménykedsz a hosszabb életben, vagy letojod és jól érzed magad – ez örök vita a modern társadalomban. Mondjuk, olyan pocsékul azért nem éreztem magam.

És a mérleg az indításkor tovább billent a javamra, mert a Morini két rúgásra indult, ahogy szokott, az NSU meg ugyan elsőre, de ott le is állt. Aztán Endre rúgott egyet, nagy füstpamacs a kipufogón, de semmi tovább. Újabb rúgás, most felszisszent, visszarúgott a dög, és a karburátoron át távozott a kipufogógáz. Hoppá, ez mi?

Nézem, mit művel, hát nem agyonszívatózza a motort? „Endikém, ezt pont hogy nem szabad ilyen fél-meleg motornál ráhúzni, viszont az előgyújtást azt muszáj visszavenni, mert teljesen rossz helyen adja a szikrát, azért rúg vissza, azért lődöz a karburátorba” - magyaráztam. „Azt nem lehet, mert nem húzza vissza a rugó, egy helyre kikötöttük. Szívató nélkül meg nem indul be soha” - közölte sztoikus nyugalommal. Kezdtem érteni, miért füstöl a motorja, mint az állat, miért indul oly nehezen, s hogy a 251 OSL-ek legendásan kis, 2-2,5 literes étvágya helyett miért eszik hat liter fölött. Hosszú előadás következett arról, hogy egy automatikus gyújtásállítást nélkülöző szerkezetnél mennyire elengedhetetlenül fontos, hogy kis fordulaton (indításkor, alapjáraton, emelkedőn) az ember visszaengedje az előgyújtást, de tempónál meg ráhúzza, s hogy ilyen állítgatás nélkül állandóan szörnyű betegen megy a motor – az előadás természetesen tőlem, az idegesítő műszaki kekectől jött. Vállat vont - „már ez van”. Oké.

A vége az lett, hogy nem tudta elindítani a motort, ezért a kút melletti lejtőn begurította. Rendben, mehetünk. Átszeltük Esztergomot, balzsamos duruzsolással (harmadik, negyedik, megint inkább harmadik, kicsit negyedik, á nem, inkább harmadik – részemről) elhúztunk Nyergesújfalu és Lábatlan balról ipari, jobbról dunai panorámája mellett, arcletéptünk Komárom végtelen mennyiségű és sűrűségű, szándékosan elcseszett közlekedési lámpáinak soha véget nem érő pirosaiban, de valahogy, magunk se hittük, elértük Győrt.

Még csak tizenegy volt, de megint alaposan áthűltünk, ráadásul én szerelvényt akartam igazítani. Egy á la carte étterem előtt letámasztottuk a gépeket, én előbányásztam a szerszámos csomagot, hengerfejet húztam, mert az olajnyomokból és a sziszegésből azt gyanítottam, kompressziót veszítek. Lehetett rajta tekerni, ez tény, de egy új tömítés talán többet tett volna. Mindenesetre meglett a sziszegés forrása is – a kipufogó hollandere lelazult. Azt is visszatekertem, mehetünk be.

Mivel még korán volt és Lacus barátunkkal (aki egy sokkal újabb és gyorsabb motorral, egy velünk párhuzamos, de olajozottabb működésű univerzumban haladt Weissenkirchen felé) későbbre beszéltünk meg találkát egy ebéd mellett, ezért csak egy gyors levest ettünk, majd szedtük a sátorfánkat és nyeregbe pattantunk. Mindkét motor pöcc-röff, én el is hajtottam, mert fogyott az idő, el kellett érnünk még a szállást, s csak az út egyharmadán voltunk túl. Endre nem jött. Ki nem találják, megint leállt az a dög. Aztán rúgásra csak egy füstpamacs hagyta el a kipufogót, második rúgásra meg egy másik a karburátort. Aztán lehetett verejtékezni. Nem hinném, hogy Endre az NSU-val mind szorosabbra fűződő barátságának vízióját erősítette a fejében azokban a percekben...

Hihetetlen küzdelemmel, de sikerült működésre bírnia a masinát, s a gyönyörű napsütésben hirtelen sokkal szebbnek láttuk a helyzetet. A régi 1-esen autóztunk, ott, ahol ezerszer jártam, mielőtt megépült az M1 határhoz közeli szakasza. Szép, de nem túl hosszú szakaszként maradt meg az emlékeimben, bár lehet hogy csak azért, mert itt többnyire tesztautóval jártam és gyorshajtottam anno. Most mintha tésztanyújtón húzták volna át az egész útszakaszt, mire Mosonmagyaróvár tájára értünk, egy újabb életet éltem végig. Persze három, négy, na inkább három, még mindig három, még mindig, na jó, biztos nagy az ellenszél – én csak ezt a rózsafüzért pörgettem az ujjaim között a Morinin. Endre meg mint valami gőzgép pöfögött utánam, óriási egykedvűségben. Micsoda trehány módon lett felkészítve az a motor, mégis milyen szuperül bírja – nem véletlen, hogy ezekkel az OSL-ekkel a német katona eljutott a frontra, míg a Harley WLA-kkal úgy hírlett, garancia a túlélésre, ha olyanon vagy futár, mert semeddig nem megy el önerőből...

De a távolban felderengett Móvár, előtte pedig, egy étterem parkolójának szájában Lacus barátunk a csodaszép Yamaha TRX-szel. Ő nem hétkor, hanem fél tizenegykor indult, s már jó ideje ránk várt. Naja, nem lehet összehasonlítani a két élményt, ő a szupermagas új dubai felhőkarcoló rakétatempóban kilövő, üvegfalú liftjét próbálta ki épp, elég lélegzetelállító az is. Mi viszont az Everestet másztuk meg félig, oxigénpalack nélkül...

Elköltöttük hát második fogásunkat is, majd – kezeket a magasba, lehet gyertyát gyújtani és most kórusban, mindenki dalolja velünk a jól ismert refrént – az NSU-nál első rúgásra beindulás, leállás, második rúgásra pöff a kipufogón, harmadik rúgásra pöff a karburátorból, aztán jött a full szopómaszkos lépcsőházi indításpornó. Miközben Endre verejtékezve rugdalt, ezzel egyetemben a nadrágszárán folytak ki a túlsúly-kilók, én is a megingás határán voltam – kezdett kimeríteni, hogy alig-alig tudok negyediket kapcsolni, s a kuplungom is mind gyakrabban megcsúszott. Mindegy, no pasaran és venceremos, daloltuk volna, ha velünk lett volna Che Guevara a Nortonján, majd Ausztriában minden megjavul.

Hihetetlen, de a zord határőrök ügyet se vetettek ránk, pedig a zajunkkal, színeinkkel, megvert ábrázatunkkal, füstünkkel erősen kilógtunk a kiskapus határátlógós rozsdafehér furgonok habjaiból. Ausztria pedig csodákat tett, ha másért nem, hát mert nem dobált többet az út – ez főleg az Endrének jelentett megváltást, mert a merev váz a kötelezően 1,5 barra leengedett hátsógumi ellenére is (nem tudták, hogy így kell? Új infó!) rángatta őt rendesen. A régi nagybevásárlások és autócsempészetek klasszikus útvonalát bejárva – Parndorf, Nickelsdorf, nini, még megvan az Elektro Farkas(!), és az összes többi -dorf ötvenes korlátozásában lúdbőrözött a felkarom, ahogy a Morini egészséges, mély, erőt sugárzó öblögetését hallgattam – istenem, milyen jó motorom van, ezek az olaszok azért már az ötvenes években is, ugye. Sajnos a településekről kiérve az erő továbbra is csak sugárzás formájában, a dobhártyám tájékán volt jelen, a fizikai jelenlétére továbbra sem utalt sok jel, sebaj. Három-három-mégmindighárom-négy(!)-három-három, mantrázzuk együtt.

Bécs, na, az pokoli volt. Endre NSU-ja ugye, kidobálta a kettest, mint már említettem volt talán. Egy bécsi dugóban, a kis utakon kanyarogva, a tízméterenként elhelyezett, kötelezően pirosba drótozott közlekedési lámpák dzsungelében, full start-stop üzemben korántsem nagy öröm, higgyék el. Ráadásul a navimra pont rásütött a nap, ami egy meglehetős idegi rákészültséget követelő forgalmi csiki-csukiban, balos kuplunggal, jobbos váltóval (fordítva) elég feszkóssá tud válni. Itt aztán Endre néha már menet közben is lefulladt, gyertyáztunk, anyáztunk, mégis beindult, toltuk tovább. Szerencsére már abban a tudatban, hogy Lacus a vadiúj szuperrakétával, a negyedszázados Yamahával már Rossatz felé iramodott fénysebességgel – szinte biztosan tudtuk, hogy ő átveszi helyettünk a szállás kulcsát. Nekünk csak oda kellett már érni. Valamikorra. Valahogyan.

A legszebb az volt, amikor egy háromsávos dugó torkollott a mi kétsávos dugónkba balról, nekünk be kellett sorolnunk a belső sávba, és az NSU egyszer csak ott, a szardíniára tömött autótenger közepén mondta, hogy bikmakk. Vöröslő fejjel (talán még a sisakon keresztül is látszott) kitoltuk a két paripát az oldalvonalra. „Mi a baj?” - kérdeztem, nem mintha vártam volna magyarázatot azon túl, hogy Endre egy felkészítetlen, hatvanhat éves, kikötött előgyújtásos, elillesztett hőértékű, amúgy is az ősember hozzáértésével belőtt, a témához legjobban illő fokozatát teljesen hiányoló sebváltójú csatalóval mászott át eddig egy pokoli, húszkilométeres dugón.

Azt mondják, a baba agya törli a szülés élményét, olyan borzalmas, hát az én agyam törölte azt, ahogy abból a helyzetből kikecmeregtünk. Ráolvasással életet leheltünk az NSU-ba, valahogy visszaverekedtük magunkat a belső sávba, miközben én úgy olvastam a fél kézzel folyamatosan takart navit, ahogy Bőrharisnya kereste a sebzett gazella nyomait az éjszakai ködben. De kiértünk, ahol ritkult a forgalom, még szerintem élveztük is, én legalábbis nagyon, igazi ridikültolvaj római suhanc módjára rebbentem a forgalomban ide-oda. A másik véleményt majd csikarják ki Endréből.

Egészen Bécs közepéig készült is egy videó az utunkról, mert elvittem magammal a cég 8000 forintos, Lidl-származék akciókameráját magammal – amiből mellesleg mindenki akart venni magának egyet, én legalább tíz embernek leadtam a drótot, hogy ha lát, hozzon nekem, de sajnos az akció rég kifutott, úgy, hogy hiába jár a hírlevél, nem vettem benne észre. De itt legalább kiélveztem – sajnos a 4 gigás kártya itt telt be. Tudom, rángatom a fejem, a kamerában sincs rázkódáscsökkentés, a színek sem igazán élethűek, de egymilliószor nagyobb így is az élmény. Majd elviszem legközelebb is, egész megszerettem. Sajnos több nem készült vele, mert nem volt nálam laptop – a telefonomra ugyan letöltöttem este mindent, de valami rejtett könyvtárban maradtak backup fájlok, ezért hazafelé már úgy nyomkodtam végig a gombjait a fejem tetején, hogy közben nem vett semmit. Tehát a videó végén már csak Lacus iPhone-os rövid videói vannak, ennyi.

Hihetetlen, de sikerült tartani a tempót – a motorok sebességét eredetileg 60 km/h-ra lőttem be, a megállásokkal, kajálásokkal tarkított átlagsebességet 30 km/h-ra tettem, így 12 órára jött ki az út. És igen! - valamikor délután hat tájban már azokban az ismerős falvakban kanyarogtunk, amelyeket korábbi weissenkircheni útjaimról már ismertem. Csodás, dimbes-dombos tájakon tekeregtünk, illatos bociszag (és helyenként sertéstrágya-bűz) felhőjében, a levegőt harapni lehetett, a gépek duruzsoltak, mi kell még a boldogsághoz?

7.06-kor, tizenegy és háromnegyed óra utazás után végre begördültünk a rossachi panzió elé, amiről kiderült, hogy inkább kastély. Lacus már ott várt, telefonnal a kézben, bevonulásunk is megmaradt hát az utókornak. Ő addigra feltérképezte a falut – pont szemben vagyunk Weissenkirchennel, de mivel híd csak Kremsnél van, ezért másnap negyven kilométer motorozás várt ránk reggel. A faluban épp tűzoltó-fesztivál zajlott, rezesbandával (az utolsó taktusokat még elkaptuk), de a sörpadok, a kifőzde, a tömeg mind maradt még jó sokáig.

Az első sör ilyenkor olyan, mint hosszú fuldoklás után, ha kiérünk a felszínre a víz alól és nagyot szippanthatunk végre a levegőből. Részegítő, mámoros. Gyorsan tárcsáztuk is Kareszékat, akik tőlünk 25 kilométerre, valami Niederpöcslarnban laktak (bocsánat, így tudtam megjegyezni, én bárdolatlan), át is robogtak sebtében. Lettek még sörök, fel voltunk pörögve, az osztrákok is aranyosak voltak, kérdezgették hogyan, mire jöttünk, s amikor tíz perc magyarázás után, egyedüli németül dadogónak, nekem is elfogyott a szókincsem, készséggel váltottak angolra - ezt azért érdemes itthon is kipróbálni egyszer egy apró faluban, fordított irányban. Ha nem is kötöttünk örök barátságot, de azt éreztük – kvázi a keblükre öleltek. Van azért ott rendes vendégszeretet.

Éjjel pedig, a szálláson, elővettem Karesz egy két évvel korábbi pálinkáját, hogy ha fizikailag már nem is, de legalább áttételesen tovább élvezhessük a társaságukat. Endre sebtében elkezdte nézni a szemhéja belső felén vetített szélesvásznú filmet, ezért Lacussal kettőnkre maradt a pálinka elpusztításának kínos és lassú feladata, de megbirkóztunk vele, bár a végén a társalgás már közel sem volt oly flott és könnyed, mint amikor belevágtunk, fiatal, három-négysörös korunkban.

Reggel szikrázó napsütés, egy jó reggeli és három fok várt ránk. No meg egy indítás. Én helyből frászt kaptam, mert a Morini berúgókarjának lenyomására nem ellenerő, hanem sima csúszás volt a válasz. Na, végképp szétkopott a kuplung, konstatáltam, aztán betoláskor derült ki, hogy szó sincs ilyenről, csak valaki talán matatott a motorral és bekattintotta második fokozatba (ezen nincs üresjelző). Endrének azonban nem oldódtak meg ilyen könnyen a gondjai.

Neki helyből nem indult az NSU, majd amikor kitolta a lejtőhöz, és sebességben próbálkozott, akkor is csak egy pár tíz méterre kapta el, majd a főúton lerohadt. Nem, nem felejtette el kinyitni a benzincsapot, ennyire egyikünk sem amatőr (bár jogos a feltételezés). Hadd jegyezzem meg, hogy addig kicsit kényelmesen készülődtünk, pedig ahhoz, hogy még fel is tudjunk sétálni a kedvenc weissenkircheni kanyarunkhoz, nagyon időben el kellett volna indulnunk. Hát, ennek minden reménye foszlott ott szerteszét.

Volt ott minden. Gyertyacsere. Semmi. Szikraellenőrzés. Inkább visszatettük a 6-os hőértékűt, ami addig szolgált. Szívatóval. Szívató nélkül. Endre rugdalt. Én rugdaltam. Lacus röhögött. Lacus videózott. Még rugdaltunk. Káromkodtunk. Beindítottam a Morinit, Endrét kiküldtem az útra, hogy hozza lendületbe magát, én meg utolértem egyesben és vöröslő fejjel, üvöltve toltam. „Kettes, kettes, engedd ki!” - ordítottam, Endre engedte, pöfögtünk békében, de semmi, csak én pusztultam meg meg az életéért jajgató Morini, aminek a motorját egész biztos nem erre az extra tolóüzemre tervezték. Csak félreállás után vettük észre, hogy mekkora dugót okoztunk a teljesen néptelen rossatzi utcácskában – ilyenkor azért kiderült, hogy az osztrák autójában is van duda, nem csak a balkáni verziókban.

Nosza, vissza a műtőasztalhoz, már kicsit oxigénhiányosan (próbáltak már fél kézzel eltolni egy berozsdásodott 424-es gőzmozdonyt úgy, hogy a másikkal precízen keverik a gázt, finoman kormányoznak, mellesleg pedig egy húszkilós, billegő lócán csücsülnek?) Megint rugdalom, de most már én vettem a kezembe a kormányszektort is. Hoppá, a gázmarkolat szabadon forog a kezemben. Mi van?

Rövid nézelődés után rájöttem, hogy felakadt a súber a karburátorban. Guggolok le, nézem, a karbi tetején levő hollanderen masszív AWAB-bilincs lakik. Miért? „Ja, az még otthon széttört, megdrótoztuk, de nem tűnt elég erősnek, ezért ráhúztuk ezt is” - magyarázza Endre, látva elképedésemet. Igen ám, csak egy ilyen bilincs brutál erős ám, s lényegében az alatta levő, spiáterből készült hollander dirib-darabra tört emiatt. S mivel tartását vesztette, az AWAB-bilincs össze tudta szorítani a karburátor súbercsövét, emiatt szorult meg benne a tolattyú. Tehát Endre egy rossz hőértékű, előző nap már vastagon feketére köpött gyertyával, rossz helyen levő gyújtással, tökig húzott szívatóval, nyélgázon próbálta beindítani az NSU-t. Nem csodálom, hogy nem reagált.

Sebészi precizitással összeraktam a mozaikdarabokat, mert a hollanderben levő menet maradványaira nagyon is szükségünk volt, az tartja ugyanis egyben az alatta levő súberrendszert. Leheletfinoman, éppen csak annyira, hogy egyben maradjon a tákolmány, hosszan kísérletezve azzal, hogy a dirib-darab menetet rákapassam a karburátorra, összeraktam az egészet. De innentől már a hollandert se húzhattam meg, nehogy még jobban széttörjön, ezért végül egy gyorskötözővel, a bilincs csavarját kampóként használva kipányváztam az egész hóbelevancot. Na, ez megvolna. Szakadt rólam a víz, kilencre akartunk odaérni, hogy fél tízig megnézzük a startra kész járműveket, majd felcaplassunk a kedvenc kanyarunkba, de addig még várt ránk bő félórányi motorozás. Ekkor volt nagyjából fél kilenc.

De az az istenverte NSU ettől még nem akart indulni. Feltöltődve a hittel, hogy most már működnie kell, újra kivezényeltem Endrét az útra, beröffentettem a piros bolognai rémet, majd kinyújtott karral utolértem és folyamivontatni kezdtem. Vagy tolni, mindegy. Lacus az empátia bajnokaként röhögött, videózott, Endre próbálta magát picire összehúzni (hátha úgy könnyebbé válik?), én pedig eljátszottam az Auróra cirkáló hősi jégtörését a Barents-tengeren. Semmi, se oda, se vissza, csak ideges labancok.

Oké, fussunk neki megint, idéztem Simon Laci ilyenkor szokásos szófordulatát. Egy lélegeztetőgép azért jól jött volna. Ki a gyertyával, amely egyszerre volt koromsziklás és csatakos. Endre rúg, én nézem, szikra nulla. Benzin végre van, szikra nincs, de a 7-es hőértékű másik gyertyával sosem működött, csak Pomázon pár méternyit. Pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem lenne-e jobb betenni a Morini gyertyáját, de féltem, hogy azzal a húzással nem megkétszereznénk a jól működő veteránmotorok számát Rossatzban, hanem lenulláznánk.

Endre nem hozott drótkefét, a fél tízfilléresnyi smirglivel csak az elektródák közét tudtuk megpucolni, végül egy fecskendővel segítettünk a helyzeten. Nem, annyira azért nem voltunk elkeseredve, hogy belőjük magunkat (bár szinte – és most ezt minden ultrajobbos újság, a jelen levő zárójeles magyarázat nélkül szerintem idézni fogja a hasábjain), inkább piszkálásra használtuk. Ilyen eszközzel eltart ám egy darabig, mire egy nagyjából tiszta gyertyát kapunk, már háromnegyed kilenc utánra járhatott az idő, mire úgy döntöttem, visszatesszük.

Láss csodát, a működő gáztolattyúval (ugye, mennyivel jobb szó a súber?), tiszta gyertyával harmadik rúgásra működni kezdett az NSU. Menjünk.

A Wachauban autózni gyönyörű. Vad, meredek sziklafalak, közte a még sokkal kisebb, de már így is eléggé folyamszerű Duna, kis várak, kastélyok, romok a szirteken, vasútimakett-falvak szerteszéjjel, nyugalom, jólét, kiegyensúlyozottság, a nyugati világ tökéletes idillje ez. A Wachauban motorozni lenyűgöző, mert mindezt a csodát nem egy bezárt, elszigetelő konzervdobozból, hanem 360 fokos, szemi-szagi-testi-lelki panorámában élvezheti az ember. Veteránmotorral egy veterános hétvégén, Magyarországról érkezve ott röfögni a dolgok sűrűjében egyszerűen észbontó, eszeveszett, balzsamos és vadítóan izgalmas egyszerre. Ilyenkor úgy érzi az ember, minden szenvedést, sőt, annak többszörösét is megérte, hogy ott lehessen. Ilyenkor kifizeti a cég a cechet.

Persze a kanyarba nem mentünk fel, sokak szerint azért, mert én voltam olyan piperkőc, hogy a motoros göncöt átvettem, és farmerbe, félcipőbe, könnyített szerkóba vágva magam indultam neki a nézelődésnek. Nem tudom ki, hogy van ezzel, de én utálok belerohadni a huszonöt fokban a motoros cuccba, ami utána oly büdös lesz, hogy sose mosom ki, ráadásul mozogni se tudok benne rendesen, tehát a fotók is szarabbak lesznek. Nyolc perc itt elmegy, minőségi élet megjön amott, ilyen a cserearány. Amúgy meg – sose értünk volna fel a kanyarba, és hogy azt feladtuk, a verseny első indulóit, a kehes mopedeket pedig már annyira nem akartam elérni.

Weissenkirchenről annyit írtam már, hogy most nem érzem a húzást a témában – aki csak olvasna róla, az annyit látna a beszámolóból, hogy jött a sok Honda meg Puch meg Laverda meg BMW kétkerekű, utána a Skoda meg a Mini meg a Messer Kabinenroller meg az Austin-Healey Sprite, de végig csak a Puchokat vártam, elsősorban a TR Puchokat, TR Puchokat, TR Puchokat... Ugye, unalmas? Ott kint amúgy nem az, még az autók és motorok ellen beoltottak is élvezni szokták egyszer, mert nagyon színes, zajos, családias az esemény - a képaláírásokért meg elnézést kérek...

Mi mindenesetre összebandáztunk megint Kareszékkel, lúdbőrtenyészetet nyitottunk a karunkon, fürödtünk az igazi (és nem kisipari tőgykipufogókkal mély hőbörgéssé szintetizált) zajokban, szívtuk a füstöt és lelkendeztünk. Bizony, öreg Kareszom még most, körülbelül 40 ezer autó megjavítása után is úgy tud lelkesedni ilyenkor ezekért a cuccokért, mint kamasz korában. Én is vele. A fiai meg – csupa-csupa vigyor ült a képükön, Máténak is, aki már a negyedik autóján és kábé hatodik motorján van túl, s Gergő, a keresztfiamnak is, akinek így 15 évesen még csak a negyedik motorja készül, de már megvadul ezekért a dolgokért.

All good things come to an end, s valamikor egy óra tájban, amikor az utolsó NSU Ro80, Volvo Duett kipörgő kerekekkel, keresztbe állva elstartoló Alfa Bertone és állólámpás dízelmerci is elhúzta a belét a hegy irányába, mi Budapest felé fordítottuk a mágnest.

Ahogy a motorok mellett készülődtünk, terveket gyártottunk. Több évtizedes szokásunk ilyenkor berobogni Kremsbe és ott, az egyik központi kerti étteremben elkölteni egy ebédet. De Kareszék inkább mentek volna délnek a kedvenc kebabosukhoz, Lacus a pályát vette volna a nyakába, én pedig azon morfondíroztam, hogy ha előző nap 12 óra volt az út, és most van fél kettő, akkor igencsak sötét éjszaka (és dög hideg) lesz, mire megérkezünk haza. Aznemmén. Húzzunk.

Persze Endre motorja – most már mindenki álmából felkeltve is tudja – beindult, aztán leállt, aztán egy rúgás, kipufogófüst, másik rúgás, karburátorfüst, majd semmi, csak a verejtékezve, vörösödve nyögdöső kínlódás. Majd én is. Majd Endre megint... és beindult! Villámpacsi a szkeptikusan cigiző Karesznek és famíliájának, ők autóba be, integetve elgurultak. Mi meg gyorsan, amíg a dög még járt, felkapkodtuk a motoros cumókat, kesztyű húz, sisak zár, indulunk... De nem. Leállt. HogyazađĐ&@&@#@Đ[~~~6!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Hogy rohadjál meg!+()!R/)=P FGDJL EHEFGIEI!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Szóval a színvonallal ismét sikerült játszi könnyedséggel felemelkednünk az úri szalonok nyikorgóan frakkos, kaviáros-pezsgős színvonalára, naná, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Gönc le, Morini leállít, térdre imához. Ismét a súber akadt fenn. Óvatosan lazítottam a hollandert körbevevő AWAB-bilincs szorításán - a súber itt vissza is ugrott - lehetetlen finomsággal, ahogy hangyalábat szeletel az ember, visszakapattam a menetbe, s a gyorskötözőt egy újabb módon, inkább lefelé rögzítve megint komponáltam egy működő szoborszonettet spiátertörmelékből, műanyagból, szalagbilincsből és acélból. Közben Kareszék is visszatértek harminc euróval könnyebben, mert az utca egyirányú volt, mi röhögtünk rajtuk, ők röhögtek rajtunk, ilyen az élet.

Oké, benzinkút, olaj vesz az Endre motorjába, szendvics esz, ital isz, szerelvény igazít, zúz hazoá. Mindez nagyjából fél órát azért felemésztett az időnkből, tehát jóval kettő után feszültünk neki az országútnak. A lehető legtöbbet akartunk egyben, napsütésben megtenni, hogy a kínos, éjszakai részből minél kevesebb maradjon.

Érdekes, Ausztria visszafelé is ugyanolyan gyönyörű, mint odafelé, bár érdekes, hogy a Morini nyergéből az idefelé vezető út is emelkedett meg az odafelé vivő ugyanaz is. Ezek billegtetik a terepet? Három, még mindig három, három, három, most már üvölt, oké, most negyedik, jaj de jó, zúzunk, esik vissza a fordulat, esik, esik, hopp, most megint harmadik, a rossebbe. Ez azért eléggé idegőrlő, teljesen úgy viselkedett a motorom, mintha valaki egy 560SEL Mercibe beletesz egy 200-as szívódé motort.

Ettől én még rettentően élveztem, pláne azt, amikor Bécsbe érve valahogy már nem én voltam a leglassabb. Endre csühögött utánam a két és fél gangos gőzgéppel, s minden megállásnál láttam az arcán, hogy pokolian szorít, nehogy leálljon a gép. És végigbírta egészen Schwechatig, addig a McDonald'sig, ahol a leszálló gépek kieresztett futóműve már súrolja a magasabbak haját. Én nekiláttam meghúzni az ismét lelazult hollanderemet, Endre bement a Mc-be, hozott italt. Majd... Ki nem találják. De, kitalálták. A szokásos procedúra, indul, leáll, innen pöffen, onnan pöffen, látom a feltartott kezeket, a könnyes szemeket, hatódjunk meg együtt. Na, ott asszem háromszor szereltük a motort, mire nyakunkba tudtuk venni az országutat, igaz, az utolsó káromkodós leállás más száz méterre onnan esett, a körforgalomban. Az is vidám volt.

Akkor még úgy terveztük, hogy legalább a határ átszelése után eszünk valamit, mert a gyomrunk már készült kilukadni. De Burgenland álmos falvai már a látványukkal is csillapították az étvágyunkat, ezért amikor Hegyeshalomnál megálltunk tankolni, úgy döntöttünk, jussunk inkább túl Győrön. Egészen más ilyenkor már az utazás, mint odafelé, az otthon közelségével csökken a stressz, hogy bedöglik a gép (meg onnan már könnyebben mozdíthatók a barátok menteni, küldetés teljesítve, stb.), egyre jobban esik a nyélgáz, nini, bírja ez, Endre is jön, tépjünk.

Győr után történt a csoda. A Morini addig egyesben és kettesben gyönyörűen, erősen húzott, majd harmadikban, főleg a fordulatszám tetején kicsit rángatott, negyedikben pedig mintha egy másik motor lett volna alattam, elgyengült, néha vonaglott, nem értettem, olyan volt, mintha a fölső két fokozatban valami hullámos féket folyamatosan nyomott volna valaki. Pedig a fék nem fogott, azt ellenőriztem párszor. Nos, Győr után valamit kattant a motor, a rángatás megszűnt, s hirtelen értelme lett a negyedik fokozatnak.

A Morini onnantól nemhogy lassult volna negyedikben, de még emelkedőn is gyorsított, olykor egészen 70-ig ment fel a navin a sebességkijelzés, ami a saját óráján nyilván 85 lett volna, ha működésre tudtam volna bírni. Ismerem az olasz sebességmérőket. Kifejezetten élvezetes lett vele a motorozás, megszűnt a zabszem a seggben, lelkesen pörgettem a kis motorkát, mintha még a hangja is megváltozott volna.

Itt olykor már a sokkal erősebb motoron utazó Endre is elmaradt tőlem, én meg arra gondoltam – ha ilyen erőben csinálhattam volna végig a túrát, röfögve élveztem volna minden méterét. Így csak az utolsó száz kilométer maradt, jeges hidegben, viszont nagy mechanikai boldogságban. Nem tudom, mi történt, de egy elég furán működő és gyanús Morinivel indultam neki az útnak, közben többször arra gondoltam, hogy lesz ez még rosszabb is, de most, Győr után kaptam egy új, jól működő, kicsattanó egészségű gépet. Ez magától gyógyul, hihetetlen.

Annyira belefeledkeztem a motorozásba, illetve úgy féltem, hogy az egyre csikorgóbb hidegben (olyan 5 fok lehetett ekkor) az NSU-t megint szerelni kell, hogy szegény Endrét csak húztam, húztam az éjszakába. Végül valamikor háromnegyed tizenegyre értünk Piliscsabára, ami neki is, nekem is már csak húsz kilométeres utazásra volt az otthontól. IXS ruha ide, aláöltöző oda, én addigra masszívan igluvá fagytam, a MOL-kút fűtött belsejénél jobb hárem nem is kellett volna nekem akkor. Kapucíner, szenya, a vécében forró víz a mosdónál, kézszárító – istenem, micsoda luxus!

Húsz percet döglöttünk ott, Endre érthetetlen módon csak pihenni akart, nem volt átfagyva, pedig rajta közel nem volt annyira tudományos a ruha, s az én négy réteg aláöltözésemmel szemben rajta egy szál póló volt. Ja igen, mondtam már korábban, enni kell, nem öltözni, majd megtanulom...

Ez nagyjából a túra végét is jelentette. Elbúcsúztunk, bár a búcsú nem ment könnyen, ez sejthető volt az előzményekből. Rúgás, indul, sisak lehajt, leáll. Rúg, pöff itt, rúg, pöff ott, majd semmi többet. Én kicsit úgy voltam, hogy a Top Gear (azaz most már The Grand Tour) stílusában felpattanok a Morinire és otthagyom a drága barátot, szenvedni, de persze nem tehettem, csak lassan megőrültem belül. Pillanatok alatt elillant a bent felszedett meleg, olyan párás lett a felhajtott bukóm plexije a leheletemtől, hogy csöpögni kezdett a víz, Endre meg csak rugdalt, rugdalt, rugdalt, azt hittem, ott terül el, ennek a drága embernek az általam harmincöt éve ismert, mindig szelíd tekintete valami gyilkos zöld fényben lobogott. Ettől viszont már az NSU is megijedt. Óriási füstöt köpve egyszer csak elkapta, én meg az Endrét még soha nem láttam ilyen villámgyorsan cselekedni. Épp csak regisztráltam, megy a gép, ő pedig már ott se volt, csak a füst lebegett utána.

Én éjjel azért vettem egy forró fürdőt, borítottam egy jó whiskyt, helyreállt a világ. A sors iróniája, hogy vasárnap még lepucoltam a Morinit, végre jó szögbe tettem a libikókás váltókart, ellenőriztem a szinteket, s közben rájöttem, a munkaeszköz Honda Spacy akkuja zárlatos lett. Tehát hétfőn, tíz teendővel a listán mégis a Morinivel mentem munkába, bejárva Budapestet kelettől nyugatig, déltől északig. Egy köhintése nem volt, repesztettem vele, mint a kisördög. Éljenek az olaszok!

(Bocs, most látom, hosszú lett... talán mert az élmény is akkora volt, hogy nem fér belém. Nem baj, vasárnapra jó lesz. És ha tudnák, hogy amikor kész volt az írás, és emeltem volna be a szerkesztőrendszerbe, elszállt a teljes első fele, amit öt nappal korábban írtam... Az már a Dolomitok felé készült, a feleségem Mercijének a jobb első ülésén, amikor vittük ki a Ducatit egy kétnapos túrára. Jó kis tavasz ez, már a kisebb csuklásokat leszámítva, mert cikket újraírni azért viszonylag nagy bosszúság. De remélem, sikerült összefűznöm. A weissenkircheni felfutó képei egyébként egy Sigma DP1-es fix gyújtótávos, Foveon-érzékelős kompakttal készültek, ha valaki tudja, mi ez - most vettem használtan a német eBayról, ez az első sorozat vele. Szerintem jópofa képeket készít.)