Valami gond van, apukám?

Kawasaki Z750 B1 - először kellett hozzányúlni

2017.10.01. 06:56
27 hozzászólás
Bűn az, ha egy motor olyan keveset megy, mint az öreg Kawasakim. Mellesleg nem is tesz neki jót. Nekiláttam, hogy változtassak az áldatlan állapoton.

Páran talán tudják, hogy idén vettem egy Ducatit. Amellett, hogy akkora és olyan gépi boldogságban keveset volt részem az életben, amit ez a 750SS megadott nekem egész nyáron, egyben át is rendezte az életemet. Hozzásegített ahhoz, hogy tisztázzak pár dolgot a fejemben.

Elég szedett-vedett otthon a kétkerekű-készlet, főként azért, mert mindenféle koncepció nélkül vásároltam a benne levő motorokat, mert általában a használtautót böngészve csak úgy rámjött a dolog. Volt egy XJ900-as Yamahám sokáig, amiről némi használat után rájöttem, hogy egy vékony gumirudakon himbálózó házgyári betontáblán akkor se jó motorozni, ha egy Paks 2 hajtja. Eladtam. Volt CB350 Four Hondám, a hetvenes évek elejéről. Olyan gyönyörűnek láttam, hogy zokogtam. Körülbelül százezres fordulaton tudott menni vagy kilencvenet, az erejéhez képest az is nehéz volt, Katival kettőnknek pedig kicsi. Vérzett a szívem, az is távozott. Az Agustám poénból került hozzám egy Imola végén, azt munkadíj fejében odaadtam a Szakálnak, hogy csináljon nekem érte épített Honda SS50-est. Honda SS50-esem amúgy meg azért lett (még a Szakál által átalakított első), mert az a fekvő egyhengeres Honda-motorok királya. Aztán jóval később találtam még egyet, azt is megvettem, most már van kettő - egy szép, ami még nem megy, illetve egy kopott, amit egész nyáron használtam. Az SS50 még marad egy darabig. Van még hat éve egy robogóm, amit az összes járművem közül a leggyakrabban használok (autók beleértve), és úgy tűnik, mindent túl fog élni, mert az igazából nem motor, hanem a bőröm és dinoszauruszpikkelyek borítják. Ez a Honda Spacy, idén már harminc éves, köszöni, kirobbanó egészségnek örvend. Álldogál még egy 100 köbcentis, 61 éves Morinim a garázsban, amivel idén megjártam Ausztriát és néha azzal is megyek dolgozni, mert nagyon szeretem, az is maradós. És hever még valahol egy félig elkészült, 1938-as NSU 251 OSL is valamelyik zugban, még sok meló lesz vele, mire közlekedhet, de azzal elég nagy terveim vannak. Sok fura izé ez, mondhatná bárki, és nehezen tudnék ellenkezni ezzel a megfogalmazással.

Meg ott van még a Kawasakim. Erre a motorra tényleg büszke vagyok. 2004-ben vettem az elsőt, egy sokat használt feketét, az többször megjárta Ausztriát, egyszer Olaszországot, imádtam, mint a bal szememet. Csak azért adtam el, mert találtam belőle egy olyan újszerű példányt, hogy azt hittem, megvakulok. Fekete ment, gyári metálpiros jött, 2011-et írtunk, azóta megvan. Annyira gyönyörű motor, hogy ha reggel lemegyek a garázsba és ránézek, még este is zokogok a vacsoránál. És semmire nem használom.

Ez itt a probléma a szép és keveset futott veteránjárművekkel, amiknek amúgy a piac túlhevített gejzírje miatt folyamatosan, és olykor kissé ijesztően megy fel az áruk: minden használat fáj egy kicsit. Ennek a piros Kawának úgyis az volt a baja a legelejétől kezdve, hogy két gyönyörű Marving dob van rajta - amiknek nincs hangjuk. Hihetetlen finom bizsergéssel suhog, még nagy gázon is leginkább csak dorombol a motor. A régi fekete Z750-em bezzeg... Azon olasz Busso-dobok voltak, legalább hatféle, különböző árnyalaton tudtak morajlani, röfögni, hörögni és mindenféle egyebet, pedig nem piszkálta őket senki. Azóta se hallottam olyan szép twin-hangot. Hogy senki félre ne értsen, most hozzáteszem: gyűlölöm a házilag csattogósra herélt, antiszociális trombitákat, amiket teljesen agy- és kultúrahiányos emberek használni képesek a motorjaikon. Ez hallható volt, de nem üvöltött, és ami a lényeg: SZÉPEN, barátságosan duruzsolt, nem csattogott.

Ehhez piros a Kawához viszont nem akartam hozzányúlni, annyira csodásan intakt volt mindene. Sima Béláék biztos ki tudtak volna óvatosan műteni a dobokból egy terelőt, hogy épp egy kicsit hagyják megszólalni őket, de nem vitt rá a lélek. Valami 20 ezer kilométerrel vettem a motort, most van benne 23 500, nem nagy használat hat év alatt. Pedig kigyomláltam belőle minden hibát, már egyenesek a villák, nem üt a kerék, arra is rájöttem, hogy miért volt hajlamos egyhengerezni az elején - ha soká rajta van a szívató, beköpi a gyertyát. Tehát azóta csak röviden szívatózok.

Elletétben a fekete, régivel, amivel elég sokat mentem, sokáig lévén az egyetlen motorunk, ezzel már soha nem volt szívem külföldre utazni. Pár túrát tettem vele Magyarországon, ide-oda eljárkáltam vele, de a piros Kawa birtoklása épp arra az időszakra esett, amikor a nagyszülők fogyatkozni kezdtek, a gyerekeket viszont még nem hagyhattuk egyedül otthon. Jó ideig nem is mentünk volna mi sehová motorral.

Most már azonban elég nagyok a kölkök. Rám meg rámjött a huszonéve lappangó Ducati-vehetnék... és vettem egy Ducatit. Évek óta először elmentünk vele egy többnapos túrára, külföldre a Katival. Megvadultunk, annyira jó volt. Aztán egész nyáron járkáltam a 750SS-szel, ami nagyot lép. Tudósítani, vidékre. Aztán az autóban csücsülő család mellett Balatonra is lezúztam, hogy a nyaralás hetére ott is legyen egy motor. A Pista baráti találkozójára a Vadása-tóhoz is azzal mentem. Dolgozni is bementem vele, nem is egyszer, pedig termeli a hőt. Most pedig, e poszt írásakor már túl vagyok egy fantasztikusan sikerült szlovén túrán is vele a Katival - 1300 kilométer köhintés nélkül, színtiszta, őrjöngő élvezetben.

Újra tudunk tehát világot járni, és ehhez lett egy olyan elképesztően jó motorom, ami lefúj mindent a porondról, még a tesztmotorokat is. Ha bírnám derékkal, legszívesebben soha nem szállnék le róla, a Ducati pedig hálás a szeretetért, mert egy rossz köhintése nincs, soha. Szegény Kawasaki, hiába volt a kora talán legkezesebb japán motorja (még az újmotoros kollégák is mind meglepődtek, hogy mennyire könnyű vele fordulni, milyen egyben van, mennyire finoman megy), egy Ducatit nem tud megfogni. No meg az se mindegy, hogy a Ducatit nem is sajnálom, mert könnyen van hozzá alkatrész, nem is megy felfelé az ára, használati cikk csupán, még ha jó is.

Mivel megrögzött nosztalgiahuszár vagyok, ezért persze néha nagyon hiányzik a régi technika. De olyankor sem a Kawasakit veszem elő, inkább a Morinire pattanok, ami gyenge ugyan, de zörög, csattog, dühös, folyamatosan úgy tesz, hogy azt hihetem - Surtees vagyok egy hatvanas évek eleji Man-szigeti TT-n. Mert az ember, ha veteránozik, nem a nettó száguldásélményért nyomul, hanem a színdarabot akarja élvezni, hiszen az az, ami szórakoztat. A Morini meg egy végtelenül túlsminkelt, zajos ripacs, ezért imádom.

A csodás száguldási és hangélményt adó Ducati 750SS, és a veteránzörgések, -csattogások, -kényelmetlenkedések legszebb orgiáját nyújtó Morini közötti langyos vízben csak tétován álldogál a Kawasaki. Nem eléggé öreg, hogy küzdeni kelljen vele, és pirulnod kelljen a csörömpölése miatt, de nem eléggé Ducati, hogy Eddie Merkelt csináljon belőled egy könnyed pilisi kanyarkombinációban. Holott mindkét stílust azért elég jól hozza.

Lapozzunk, eddig a magyarázkodás.

Idén nyáron Csabi barátom felhívott, hogy lenne megint Imola, tudjátok, a gigantikus veteránbörze, ami 90% motor, 10% autó, és a motorok 90%-a olasz, csak a többi más, ezt sose szabad elfelednie annak, aki odamegy. Könyörgött, hogy menjek, mondtam neki, hogy csak bámulni nem utazom ki már megint, mert megőrülök, ha nem vehetek valamit. De azt is bedobtam: megpróbálok valamit eladni, hogy legyen pénzem, és akkor valami Imolából hozott cuccal esetleg feljavítom a motorparkot. A már most is élvezetes, de a 6,5 lóerő miatt nem igazán erős, Morini-képviselte csörömpölő veteránregisztert upgrade-elem mondjuk, valami 15-20 lóerő közötti, már nemcsak zajongó, de valóban menő régi olaszra. Egy 175-ös másik Morinire, egy tojásblokkos Benellire, egy fekvő hengeres Aermacchi 250-esre - voltak ötleteim.

Megveszem a Kawasakit, mondta a drága barát, beteszem a gyűjteményembe, akkor lesz pénzed, van értelme kijönnöd, mondta. Én tehát nekiálltam elővenni a tavaszi vizsgázás óta tapodtat sem mozdított Kawát, kikerestem a katalógusból az árát (5400 euró a csúcs-csúcs, az enyém persze itt-ott picit karcos, vakul a króm a leömlők tövénél, az egyik markolat végénél jön szét az eredeti gumi, ahogy egyszer nekidöntötték valaminek, ám a mobilén mindenben több a kilométer, minden piszkáltabbnak tűnik, ezért fejben valahová 3500-4000 euró közé tettem az árát. Majd le akartam fotózni.

Öt éve a megbízhatóság szobra ez a motor. Gombnyomásra indul, még a téli leállás után is. A műszaki vizsgán átcuppan, közben meg tömegek állják körül, mert mostanában nem látni effélét, pláne működve. Ezen viszont ott ámulnak-bámulnak, mert még a műszerizzói is mind égnek, zölden. A szerszámkészlete is megvan, ráadásul a saját, kicsit szakadozó műanyag tokjában. Ez beszélni tud. És elég ritka madár, eleve a Kawasakikon belül is (mi az hogy 750-es és kéthengeres, olyan nem is volt...), meg a magyar veteránmotor-parkon belül is, ahol valamiért minden ilyen 35-40 közötti, szép motort illik megvágni, seggrepesztős laticelüléssel ellátni, herélni, szabdalni, hínárral teliönteni. Hát ez a Kawa nagyon nem ilyen.

Valamit most megérzett abból, amit kiterveltem ellene.

Mert mi történik reggel a garázsban, amikor vinném fotózni? "Övvő-övvő-ö..vv..ö" - mondja nekem az indítógomb megnyomására ó-kawasakiul. Oké, akkor ezzel vége is a hároméves akkunak, nem kellett volna talán leverni a polcról télen, amikor karbantartó töltögetésre kivettem. Sebaj, van rajta berúgókar, csak bokaízület kell hozzá - hát berúgtam. Apró kellemetlenséget jelentett, hogy aznap délelőtt három helyre kellett mennem, ez pedig nagyjából három bokatörést jelentett, de sikerrel jártam, a szerkesztőségnél le is fotóztam a motort a hirdetésbe, hazafelé vettem egy új akkut, otthon felsavaztam, töltőre tettem, majd befejezettnek tekintettem a napot.

Azért egész jó ám ez a Kawa. Megmoccant bennem valami attól, hogy elővettem, másnap is avval indultam dolgozni. Indultam volna - csak hogy a józsefattilai tanok szerint pontosak legyünk. Az új akku ugyanis átpörgette az indítómotort. Csak magát a motort nem. Így bizony, a villanymotor megmoccantotta a nagy, böszme főtengelyt, majd elengedte a szorítását, és felpörgött. Autós berögződéssel megpróbáltam vagy ötvenszer elkapatni, de semmi. Kis moccantás, elengedés, felpörgés. Mintha valaki a vizes csúszdán akar visszamászni, és folyton lecsúszik, olyan volt.

Naja, egy motor indítórendszere többnyire más szerkezetű, mint az autóké. Utóbbiaknál egy bazi nagy elektromágnes behúzza az indítómotor fogaskerekét a lendkeréken levő, nagy fogaskoszorúhoz, majd ott megkapja az áramot és teker. Az indítómotor fogaskerekével pedig egybeépítik a szabadonfutót, egy zsírral kitöltött, kis kerek dobozt, amiben egy körkörös rugó feszül meg, hogy átvigye az indítási nyomatékot. Ha beindul a benzinmotor, elenged a rugó, nehogy túlpörögjön a villanymotor. Ez a kis doboz a Bendix. Ha a benne levő rugó gyenge vagy eltörik, esetleg a zsír megkeményedik, a Bendix nem kap be, az indítómotor nem teker, hanem elpörög. Többszöri próbálkozással esetleg megmelegszik és hígabbá válik a zsír, megkapaszkodik a rugó és már lehet is indítózni, ezért van az, hogy a rossz szabadonfutójú önindító először felpörög, aztán megint felpörög, aztán megint..., aztán egyszer csak elkapja teker, vakulásig. Legalábbis addig, amíg vissza nem fordítjuk a kulcsot.

A motorkerékpár indítómotorjánál azonban nincs behúzómágnes, nincs beépített szabadonfutó se. Ott a villanymotor egy láncon át tekeri a főtengelyt. Ahhoz, hogy a beinduló benzinmotor szét ne pörgesse az indítómotort, ebben is van persze szabadonfutó, ami pár, kis tekercsrugóval előfeszített görgőben materializálódik, amelyek a főtengely megfelelően kialakított palástjára kapaszkodnak rá. Ha elindul a motor, olyan sebességgel pörög a főtengely (és rajta a lendkerék, illetve az arra rászerelt, görgőkkel teli szabadonfutó), hogy a görgők elengedik a palástot, a villanymotor már megállhat.

Zseniálisan működik, mindaddig, amíg a kis feszítőrugók el nem törnek, vagy - mint az én esetemben - a kevés használattól be nem szorulnak. Sejtettem már kívülről is, mi lehet a hiba, feladtam az erőltetést. A Kawasakit otthon hagytam, felpattantam a Honda SS50-re, bent a szerkesztőségben pedig ebédidőben szerelési leírásokat és YouTube videókat néztem. Elhűltem. Jó drága műtétnek nézek elébe - 2-300 fontot írtak a szerelésre az angol oldalak. Ráadásul azonnal hadra fogható szerelőm sincs, a motor viszont már meg lett hirdetve, Csabi pedig bármelyik nap átugorhat megnézni. Jó lesz sietni.

Ha nincs ki segítsen, segíts magadon-alapon, nagyot sóhajtva, de nekiláttam.

Deknik le a bal oldalról, először a lánckeréké, amit a kuplungbovden a helyén tartott, ezért egy gumipókkal előrefelé akasztottam fel, aztán az előrébb eső olajzáró fedél jött, benne a generátor tekercseivel, amit meg a kábelek nem engedtek el, azt tehát hátrafelé gumipókoztam fel. Persze olaj mindenütt, hiába eresztettem le előtte - ezek a műveletek megúszhatatlanok könyékigdzsuva nélkül, legalábbis nekem. Tisztára úgy nézett ki hirtelen a széttárt burkolatok alatt a belső szerveit mutogató Kawa, mint valami szívműtétre előkészített páciens.

Le kéne venni a lendkereket, mert arra belülről fogatják fel a szabadonfutót, márpedig ahhoz kell hozzáférnem. Ez itt a nehéz művelet, némelyik videóban pár napnyi vágás van ott, ahol leszabadul lendkerék a kúpról, szokás vele szívni hát. Durvulni tilos, extra szép motorról van szó, itt nem eshet baj, mindent csak finoman, átgondoltan. Nyugi Csikós, ésszel.

A központi csavar még csak könnyen lejött - mivel a bal oldalon van, ezért balmenetes, de elég volt hozzá a lendkerekes ütvekulcs, amit a kerékcsavarokhoz használok, hogy simán letekeredjen. Oké. Most pedig egy bazi nagy csavart kell a lendkerék menetébe belecsavarni, jól meg kell feszíteni, és megfelelő ütésekkel rávenni a kúpos illesztést, hogy elengedje a tengelyt. Na de, honnan legyen csavar ehhez?

Szétborogattam a garázst, de a legnagyobb csavarom otthon 16-os volt, még a hulladékcsavaros dobozt is végigkutattam, pedig abban vannak mindenféle cifraságok. Annyira érdekes cuccok vannak ott, hogy egyszer, amikor valami kölcsön-mélygarázsban tartottam a ládát, amiben laktak, és elöntötte az egészet a csőrepedés miatti szennyvíz, inkább beáztattam az egészet fáradt olajba egy évre és utána elpucoltam. Mindegy.

Ha megszorulsz, vedd elő a YouTube-ot, találsz megoldást, én most már lassan székrekedéskor is reflexből az internetet veszem elő, hát még ilyenkor. És persze hogy kidobta.

A hátsó tengely menete pontosan akkora, mint a lendkeréké. 18x1,5-ös, finom. Tehát azt csináltam, amit a csepptankos jawások jól ismernek - a motorblokkban való szereléshez a hátsó keréknél kezdtem a bontást. Már tényleg nagy kezdett lenni a disznóól a garázsban, mama, erre nem készültem.

Oké, a kezemben volt a tengely. A félméteres csavart betekertem a lendkerékbe. Hoppá, hiszen ez nem hatlapfejű, hanem csavarhúzót kell átdugni a fején, keresztben, tehát az ütvekulcsot nem tudom rátenni. Hogy feszítem én ez meg... eléggé? Mindenhogy próbálkoztam, de sehogy nem tudtam összehozni a jó csavarfeszítés-ütlegelés kombinációt. Rendben, győztél. Holnap a Faboryban kezdek.

A hatalmas csavaráruház egyetlen 18x1,5-ös csavarját hoztam el. Nem túlzok, nem volt több náluk a dobozban. Ez az a helyzet, amikor pontosan érezzük a matematikát, mármint hogy az egy végtelenszer többet, mint a nulla. Szökelltem este a Kawához. Be a csavar, rá az ütvekulcs, és nem mondom, hogy pikk-pakk, mert elég sokat csesztetnem kellett, de egyszer csak megindult és lejött.

Csörömpöltek a kihulló görgők, rugók, rugókupakok, alig győztem összeszedni őket. Azaz hopp, ez három görgő, de csak egy rugó és kupak. Hol a másik kettő az utóbbikból? Nézem a szabadonfutó egységet, aha, látom, ott vannak, beszorulva. Hát ezért nem indított szegény, a háromból egyetlen görgőre hárult a tekerési feladat.

Egy kupakot/rugót még ki tudtam kocogtatni a két beszorult közül, de a harmadik belesült, mint láva a pompei lavórba. Mindegy, megrendeltem a felújító készletet, potom 13 ezer forintba került, annyit megért.

Miután a kocogtatós, ütlegelős, piszkálós, melegítős módszereim mind csődöt mondtak, vittem a szabadonfutót Fűrész Feri bácsihoz, mint minden ilyen problémámat. Csóválta a fejét, zsákfuratban van a rugó, nem lesz könnyű. Oké, kívülről van rajta egy acéllemez palást, azt le lehetne szedni, de kellene helyette másik, no meg egy peremezőgép is. Mindegy, otthagytam. Másnap reggel hív Feri bá' - kész van. De nem mondta el, hogy szedte ki...

Nem sokkal később megjöttek a görgők Angliából, minden a helyére tettem, menetrögzítővel és új csavarokkal visszaraktam a lendkerékre a szabadonfutót, levettem a gyertyakupakokat és egyetlen pöccintés erejéig megnéztem, hogy viszi-e a nyomatékot, így szétszedve. Többet nem indítózhattam, ugye, mert csak maradványolaj volt a csapágyakban...

Persze egy ennyire piszkálatlan szerkezeten könnyű a munka, pillanatok alatt összeraktam, minden mindennel stimmelt, kapott új szűrőt, olajat is, egy napot eljöttem vele dolgozni, most tökéletes. De a kis disznó, megérezte, hogy eladást forralok, megpróbált rajtam bosszút állni.

Persze Csabi végül nem jött a motorért, úgy tűnik, részéről csak egy súlytalan megjegyzés volt az egész, Imolába zsebpiszok hátán mentem, leginkább csak nézni, bár vettem a Katinak egy Fiat 500-as kulcstartót. Ez van, tervet kellett módosítanom.

Nagy kísérletem, hogy életem első járműveként feltettem a Kawasakit az eBay-re. Tudom, ősz van, nem a tipikus motorvásárlós szezon, ekkora tételért meg nem szívesen jön ide a nyugati vásárolni, de a Z750-es állapota és ritkasága eléggé kívánatossá teszi, hátha. Most ülök, mint pók a hálójában és várok. Mire a poszt megjelenik, már tudok konkrétumokat is, izgi!

(Nem ment el :-( Ősz van. - a szerk.)