Ilyen egy jó apa. Kimegy a fiával a csillogó külföldi börzére, térdig járnak csodákban, mindkettejük zsebében ott a pénz, végül ő, a megfontolt, példamutató, érett férfi vesz egy valószerűtlenül ódon tragacsot jó drágán, a fiának viszont mindenféle józansági okokra hivatkozva nem engedi, hogy bármire rákívánjon. Empátia, nevelés, példamutatás a köbön. Már csak az a kérdés, ki az igazi gyerek, ugye.
Janikovszky Éva könyve gyakran eszembe jut, tudjátok, a Kire ütött ez a gyerek? című. Hogy a gyereknek semmit se szabad, a felnőttnek meg mindent, ekörül forog abban a témázás, és ma már pontosan látom, milyen elviselhetetlenül kellemetlen egy felnőtt egy még fel nem nőtt szemével – épp ahogy J. É. ezt anno leírta. De nem engedhettem Bálintot elcsábulni, mert én már túl vagyok néhány szíváson öreg járgányokkal, és tudom, micsoda furcsa transzba tud esni az ember egy börzén. Imolában pedig, ahol általában sütni szokott a nap, néha még kánikula is van, a négy kilométernyi pályán pedig ezrével, de talán tízezrével hevernek szerteszéjjel a motorok, pokoli küzdelem egy szűz lélek számára az ellenállás. Szegény Bálint. Szemét én.
Azt azért nem árt észrevenni, hogy Európán belül ma, 2018 második felében, Magyarországon a legolcsóbb a használt motorkerékpár. Ha valaki ma Vespát, veterán BMW-t, pláne valami ágas-bogas angol, francia vagy svéd motor akar venni, jó eséllyel itthon találja meg azt a legjobb áron. Nagy kivétel ez alól a magyar motor, kis kivétel az MZ és a Jawa. Két baj van csupán. 1) Ijesztően szűk a választék. 2) Ami van, az jellemzően papírhiányos, szedett-vedett, tákolt, többféle szériából kevert, kosárban van, menthetetlen, ha pedig véletlenül egyben van, ízléstelen, avagy a kívánatossági orbit legszéléről való. Nem véletlenül – azok azok a motorok, amiket sokszor épp Imolából hoztak haza véreink, a börze végén otthagyott szemét összesöprése útján. Ami pedig az olasznak szemét, az azért Magyarországon is nehezen válik aranyröggé, mert a többség nálunk sem vak és hülye, csak néhányan.
Ebből fakad, hogy ha valaki mégis belefut itthon egy érdekes motorba, amit ráadásul nem is piszkáltak még, azt meg kell venni, pont. Már ha valaki egyáltalán motort akar venni, amúgy. Régit. Olyat, vagy hasonlót. Bálintnak pedig Smartguru talált egyet a saját sufnijában – egy 1988-asnak írt, de egészen biztosan 1977-78 közötti gyártású (a régi forgalmiba a gyártási év helyére szinte mindig az országba kerülés évét írták be az előadók a rendőrségen) Honda CB125T-t, ami vagy tíz éve áll. Nyolcadliterben a legnagyobb királyság: négy ütem, két henger, öt gang, 11 500-as fordulat, két kipufogó – hol gyártanak ma már ilyet?
Teszem hozzá, azt a motort nem tudtuk megnézni Imola előtt, csak Smartguruval váltottunk róla néhány szót, amiből kiderült – a) szép volt, amikor betette a sufniba; b) száraz a sufni; c) hiányzik az egyik oldaldeknije; d) van magyar papírja, de még a kétlapos forgalmi; e) ő is nagyon rég látta, pláne napvilágon. Ilyen útravalóval indultunk Imolának, ahol Gilera- és Morini-szirének dalolnak ezerfelől az ember fülébe lépten-nyomon. Elég rozsdás szirének olykor, de azért szirének és hangosak.
A legrosszabb az, hogy olasz börzés tapasztalataim alapján a régi olasz négyütemű – az ötvenes-hatvanas évek motorjairól beszélek – mindig indítható, csak akkor nem, ha a rozsdás tankból szivárgó gané már teljesen eltömítette a karburátorát. A másik, szintén a sziklaszilárd önmérsékletet lágyító tényező, hogy mindnek baromi jó hangja van; az ötvenes négyüteműek úgy szólnak, mint egy 125-ös versenymotor, a 125-ösök, mint egy 350-es, a 200-asok pedig egyszerűen pokoliak. Ha pedig lyukas a kipufogójuk, talán még jobban dörögnek.
Azzal, hogy a börze első három órájában (ti, olvasók pedig az elmúlt posztban) túljutottunk az AJS megvásárlásán és ezzel a pénz java részét kiszórtam az ablakon, már könnyebb tárcával és nehezebb lélekkel vágtam neki a Mostra Scambio maradékának. Apa és fia – két külön világot képzett ott, abban a nehéz pillanatban. Bálint végre központban érezhette magát, pár apróságtól eltekintve – Vespa-oldaldekniket, egyéb csetreszeket, Yamaha TY250R Mono hátsó sárvédőt kellett keresnem megrendelésre, illetve a Bianchihoz lett volna még szükség egy jó kormánykapcsolóra, a Ducatimhoz Termignoni kipufogódobokra. De azokat elég volt menet közben pásztázva keresni, nem volt szükség kérdezősködésre, hosszú alkudozásra. Endre barátom elvolt Bencével, a fiával, békés délutánnak néztünk elébe, s ezt a hrabali pillanatot a börze egy eldugott szegletében egy adag sör és salsiccia elfogyasztásával ünnepeltünk meg.
Onnantól Endre átváltott alvajáró üzemmódba, ja, erős volt a nap is, nem vitás. Én is tudtam volna szundítani egy órácskát, Endi pedig így is tett – ahol megálltunk a Bálinttal, ott mindig leheveredett az árnyékba, horpasztani. Elvégre az olaszoknál ilyenkor siesta van, láttam másokat is eldőlni mindenfelé, jó az a bioritmusnak. Mi pedig sokszor megálltunk. Volt ugyanis pár tétel a fiam listáján, amit mindenképpen ki szeretett volna pipálni Imolában. Amiben a leginkább reménykedhettünk, hogy találunk Gilera Giubileót (ugye, „dzsubileó”, mint jubileum), abból létezett 98-as és 125-ös egyaránt. Érdekes lehetett volna még a Ducati Diplomat, illetve a Moto Morini Corsaro 125-ös, utóbbiból inkább valami korábbi példány, mert a későbbiek nem valami esztétikusak.
A Morinikről néhány próbálkozás után letettünk, mert úgy tűnik, az az olaszoknál nagyjából egy szinten van a Ducatival – elit márka, vagy húsz százalék felárat kérnek érte a többihez képest. Mármint a hasonló méretű, népi modellekért. Ducati Diplomatot se találtunk, egyet se, maradtak a Gilerák. Olyanból viszont többre leltünk, mint pókra egy balatoni házban.
Az egyik túl jó állapotú volt, a másik túl rozsdás; nagyon hosszú távú projektet pedig még az optimista Bálint sem akart, mert jövő tavaszra, amikorra megszületik a jogsija, már használni szeretné. Maximum egy közepes téli matatás fért bele a terveibe. Aztán, a pálya fölső része felé, egy halom rom között találtunk egy kellően lepukkant, szokásosan szakadt üléses, de szerkezetileg épnek tűnő Morinit. Bálint nem bírta ki, rángatta a karomat, „Apa, Apa, kérdezzük meg...” Kérdezd meg te, fiam, kvantokoszta, aztán silabizáld ki, mint mondtak. Hiszen egy éve tanulsz latinul, a számokat tudod, ez is az a nyelv, csak eltorzult.
Megkérdezte. Novecsentó, ami csak magyar külvárosi nepperszlengben jelenti azt (i-vel), hogy új, olaszul viszont kilencszáz. Trattabile. Ha trattabile, akkor mi hétszázért elhozzuk. Girare, kérdeztem, mármint hogy forog-e. Funzionante! - válaszolt az eladó, és már úsztatta is a karburátort, rugdalta, beröffent, Bálint elalélt, bár külsőleg tartotta magát. Hát, baromi szép hangja van egy ilyen retkes romnak is. Apa, ezt megveszem, ha van papírja. Volt. Én kicsit aggódtam, mert egy szemlátomást ötvenes évekbeli motor nyilván sokkal gyengébb, mint a hetvenes évek végi, precíziós, kohászati csodák hátán készült japán remekmű, ami Smartguru fészerében várt, de ott van ugye, a kúlság-faktor, ami egy haverjai előtt a motorjával megjelenő tizenhat évesnek sokat számít. És egy közepesen szép olasz veteránmotor azzal az öblös dörejjel... hát az baromi kúl, el tudom képzelni. Döntsön ő inkább, ebben nem szólok bele. Az a fontos, hogy boldog legyen, én csak a nagy hülyeségeket kigyomlálni vagyok itt. Így gondoltam ekkor.
Csak akkor állítottam le a horizonton kirajzolódó bizniszelést, amikor elővettem a katalógust, és megnéztem, mégis, nagyjából mit ér a gép. Ezzel rájöttem, miért olyan furcsa nekem az az oldaldekni, ami nem emlékeztet sem az én Morini Sbarazzinóm függőleges deknijére, sem a régi Corsaro általam ismert, lapos oldaldobozára – ez bizony egy Tresette. Ha meg Tresette, akkor nem 125-ös, hanem 175-ös – Bálint tehát nem is álmodhat róla, hogy értelmezhető időn belül a nyergébe üljön. Láttam a pillanatot a fiam szemében, amikor a vásárlás, sőt, a majdnembirtoklás lendülete megtört. A tények kemény dolgok, de legalább fájnak.
Tovább, caplattunk felfelé a dombon a forróságban, majd átbuktunk a tetőn, hosszú lejtő következett, innentől lendületbe jöttek a bringák, rollerek alattunk, száradt a verejték, szűnt a lüktetés a fülben. Ejnye, bazi nagy ez az Imola. És azon a hátsó lejtőn szemlátomást egész rozsdás Gilera-üzemek működtek. A gravitáció áldását a fék sűrű használatával szórtuk a szemétbe, de meg kellett állni. Mindenhol. Ez itt 1200, papírral, de annyira nem szép, amaz 900, de nincs papírja, emez 700, de csak targája és egy fénymásolt kivonási papírja van, nekünk meg libretto (forgalmi) és CDP kell minimum, esetleg foglio complementare.
Aztán egy idős bácsinál, egy furgon árnyékában Bálint megtalálta, amit keresett. Giubileo 98-as, minden papírral, szakadt üléssel, itt-ott rozsdásan, gyönyörűségesen pocsék fényezéssel. Ez itt nem budapesti cipőbolt, ezért az öreg, ahogy meglátta Bálint szemében a csillogást, felpattant a székből és máris az eksn közepén voltunk. Jött a benzin, rúgódott a berúgókar, röffent a blokk, felfigyeltek a népek. A rossebbe, ennek még talán jobb hangja is van, mint az eleve elég korrekt, otthoni, szintén imolai származék Sbarazzinómnak, ami kvázi ugyanez a motor, ugyanez a kor, ugyanez a méret, csak Moriniben. Nyolcszázba kerül és aranyos a bácsi. Odaadja olcsóbban. Sokkal olcsóbban. Bálint megrángatta a gázt – mit mondjak, ezt nemcsak ő élvezte, de én is, sőt, mindenki, aki arra járt. Van egy hangulata ezeknek a kis négyütemű olasz gyöszöknek, pedig igazán csak akkor klasszak, amikor mennek is. Én csak tudom.
Bálint olvadozott, mint augusztusi citromfagyi az ózdi betonon, nekem kicsit azért gyanús volt, hogy nehezen lesz ebből tavaszra motor, hiszen az állapota nem volt jelentősen jobb az én 2000-ben vett Moriniménél, abból pedig tizenöt év alatt lett használható szerkezet. Oké, azt OT-s szintig akartam felhozni, ami itt nem lenne cél, de pár évbe beletelne így is, mire összeállna. Ezt is tudom.
Lelkes, motorbuzi haverból apává transzformáltam magamat, nem volt könnyű, mert én aztán tényleg mindent megvennék, amit ezen a börzén a fákról szedni lehet. Miért nem lehetek inkább Superman? Vagy akár Hulk? Mindegy, ha apa, hát apa. Vázoltam a helyzetet – Bálint, esetleg, tényleg csak esetleg lenyomjuk az árát 700-ra. Talán 600-ra, ha segít a Dani és még egyáltalán itt van a börzén (már nem volt). A 700-zal elment majdnem az összes pénzed, pedig még itt a börzén meg kellene hozzá venni a ráfokat – mert túl kráteresek ahhoz, hogy simán, feketére festve megmenthetők legyenek -, a kipufogót, ha nem akarsz nekilátni kárpitozni, akkor a nyerget... És utána ott a regisztráció, a forgalomba helyezés.
A végén pedig van egy 5,8 lóerős, vén motorod, amivel legfeljebb 65-tel tudsz tartósan robogni, ha ügyes vagy, rövid menetekre kicsavarod belőle a 75-öt, 80-at, de a pisivé hígult olaj miatt olyankor már jó eséllyel besül, ha nem hagyod visszahűlni. A Bendegúz haverod csak röhög majd rajtad a 125-ös Sachs Madasséről, ami szerintem viszonylag könnyen viszi a 90-et, talán a 100-at is. Ráadásul 70-es tempó alatt kóricálni Magyarországon nem a túlélés záloga, annál már az összes teherautó is gyorsabban közlekedik, a nagykönyv szerint pedig nem okos dolog egy kilencven kilós, fél méter széles kiterjedésű szerkezettel feltartani Kelet-Európa igencsak agresszív forgalmát... Gondolj bele, otthon vár a könnyed 110-re képes, kéthengeres, finom, japán veterán. Ez itt drága, a végeredmény sem az lesz, amire vágysz. Romot csak akkor nézz, ha ennél jóval olcsóbb. Oda kell a tartalék.
Tessék, egy második, turbósított, fékjét vesztett buldózert kellett megállítanom robogás közben, kis híján elsodort, de sikerült. A Bálint mégiscsak Bálint, mert én bizony tizenhat évesen átgázoltam volna mindenen, ha máshogy nem, éjjel visszaszöktem volna és ha a motor mellett találom az eladót, akkor megveszem. És ezzel elkövettem volna egy oltári nagy baromságot. Csakhogy Bálint másik generáció, másik génkészlet, szerencsére sokkal értelmesebb az én ugyanennyi idős énemnél.
Pár standdal sikerült csak odébb jutnunk, és máris ott állt egy újabb Giubileo, alig pár évvel fiatalabb, nem piros, hanem fekete sárhányós, de szintén piros tankos. És csak 600-ba került, indulóban. Volt rajta rendszám, akadt némi papírja, de az eredeti forgalmi hiányzott, csak fénymásolatban volt meg, igaz, az eladó felajánlotta, hogy elintézi a visszaállítást. Rettenet mód billegett megint a léc, aztán szerencsénkre ez nem indult (szerintem még kettőt rúg rajta az eladó és bepöffen, mert már hallottam az ígéretes puffanást, csak ő nem), ráadásul még hatott a két perccel korábbi hegyi beszéd. Odébbálltunk.
Találtunk még egy rakás ilyen Gilerát, többségüket vagy drágán, vagy papírok nélkül, olykor mindkettő egyszerre. Utunkba akadt átépített Morini Sbarazzino 98 is, olyan, mint ami már van egy otthon, csak ez itt még az egész hacacáré előtt, sőt, annál még rosszabban. Igen, értékesebb kicsit, mint a Gilera, pöttyet erősebb is, mert tud 6,5 lovat, csak ötszáz az ára, de kell mellé még egy fél motor, amiből újra fel lehet építeni. Ja, a papírok is hézagosak. Nagyobb, 125-ös Morini Corsarino is akadt volna – documenti? No. Hát akkor, menjünk.
Miután Bálint kínjain túljutottunk, nálam jött el a bűnhődés ideje. Már visszafelé kanyarodva a pályán, ismerős formát pillantottam meg. Hoppá, egy AJS Model 20-as, épp olyan, mint amit pár órája vettem. Izé... ötezer. Kettővel kevesebb, mint amennyibe az enyém került egyórányi profi alkudozás után. Dani pedig azóta hazaindult, már nem tudnám idehívni se, hogy alkudjon nekem egy keményet. Minek is, hiszen már elköltöttem a pénzt, már csak Bálintnak lenne elég valamire, ami marad, no meg pár kisebb cuccra.
Aztán megnyugodtam, de ehhez a megnyugváshoz kellett az a sokévnyi szívás a Pontonnal, a Morinivel, a Bianchival, a Szent Szoborral és társaikkal. Merthogy ezen a motoron az összes krómot újra kellett volna csinálni, ami alsó hangon százötvenezer plusz szerelés, egyengetés. Lehet, hogy több, ha szépet akarok. Hiányok is voltak, a blokk láthatóan évtizedek óta nem volt megbontva, idegen, modern kapcsolók mindenütt, emelt kormány, tákolt elektromos rendszer. Súlyos alku után elhozom 4000-ért, úgy a két motor ára közt lenne 3000 euró. A valóságban meg nekem legalább kétévnyi meló, rohangászás, plusz vagy egymillió forint. Könnyű szívvel léptem tovább. Mégis a jó motort vettem meg.
Csábos nyolcvanas évekbeli Ducatik, izgalmas autók – még egy Lancia Delta HF Integrale is, ablakában a versenyek listája, amiken indult az elmúlt harminc évben –, használt Boeing-kerék (hátha valakinek elkopott a csomagtartóban a pót), aztán ott állt csillogva, ordítva, pompázatosan, szoborszerű szépségében egy restaurált – Giubileo...
Az ember ilyenkor ránéz a fiára, és pontosan tudja, mi zajlik le a berregésre szomjazó kamaszi agyban. Hogy ez mennyire állat itt. Hogy ha megvenné azt a rozsdásat ott feljebb a pályán, ami talán nem is annyira rozsdás, abból ilyet lehetne. Hogy ez azért sokkal kúlabb, mint egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli, szögletes tankos bármi. Óvatos kérdés elhangzott, naja – 3800 euró. Rövidet diskuráltunk arról, hogyan lesz a 800-ból 3800, mindketten értettük a szitut. De egy pillanatra ott volt a levegőben, hogy visszamegyünk a nyolcszázas indulóárú pirosért a bácsihoz.
Bálint túljutott az újabb megpróbáltatáson, én következtem. Feltűnt ugyanis egy Matchless G9, ami az én AJS Model 20-asom testvértípusa, ugyanott, ugyanakkor, ugyanazokból az alkatrészekből készültek, olyanok, mint Subaru BRZ és Toyota GT86 párosa. És ez szép volt, de milyen szép. Még a felni közepén is megvolt a küllők gerince mentén a festés, ami az én AJS-emnek talán az egyetlen hiányossága – legalábbis azok közül, amiket addig kiszúrtam. Mennyi? 6800. Kezdőnek. Nem hangzik jól. Aztán ezt is jobban megnéztem. A kilométeróra valami házilag hajlított alumíniumkonzolon. A nyereg tömése csak nagyjából sikerült, AWAB-bilincsek itt-ott, lefestett, megrozsdásodott csavarok, hullámos króm a tankon. Ha nem vettem volna meg az AJS-t és itt lenne még a Dani, hogy ezt lenyomja 6000-re, talán ezt venném, mert olcsóbb.
De itt is érzem a háttérben azt az ezer eurónyi különbséget, amennyivel az enyém többet kóstált. Talán jobb választás lett volna a Matchless, de annyira nem, hogy érdekeljen, mert Excel-baszásba vagy nagyarc hozzáértésszerűségesdibe torkollna, ha bármelyik mellett masszívan ki akarnék állni.
Majd megláttam azt a BSA-t is, amiről Dani és Csabi egyformán állította, hogy úgyis olyan drága lenne, amire egyikünk se gondolhatna, de valójában nem is – ez egy olcsóbb motor, mint az AJS-em, legalábbis, ha lehet hinni a katalógusnak. Egy B31-es egyhengeres a háború előttről. Gyönyörű motor, de ennél ezerszer jobban vágytam egy olyan twinre, mint az AJS-em. Ha másé lenne csodálnám, imádnék a nyomában motorozni a Wildalpenstrassén, de nekem inkább az, amit vettem. Sajnos megkérdezni nem tudtam az árát, mert az eladó épp hosszasan telefonált, valamit azért hadonászott, miközben fotóztam, majd a Bálint világosított fel – nem kellett volna bedobni egy eurót a kép készítéséért, hiszen ott volt a dobozon a felirat... Ja, épp nem azt néztem.
Aztán már nagyon a boxutcás részhez visszatérőben találtunk egy Bianchit. Nem autót, nem is biciklit, hanem egy fekete-fehér színkombinációjú motort, mert hiszen a cég olyanokat is gyártott, egészen a hatvanas évek közepéig. Ha jól sejtem, egy Bernina volt, 125-ös, épp az az állapot, amit szinte azonnal használatba lehetne venni, de ha később úgy alakulnak az igények, neki lehetne állni, csinosítgatni, például lecserélni rajta a másik korból származó, peremes végű, szögletes kipufogódobot. Vagány kiállású gép, hátul rajta a rendszám, a Bianchi név pedig a hosszú gyerekkori kódolás miatt azonnal megnyomott valami nagy piros gombot Bálint agyában, mert szinte ráugrott.
Ez, ez mennyi lehet, 125-ös, négyütemű? - sorolta, s már a nyergében is ült. Amikor megtudtuk, hogy 700 az ára, már szinte biztos voltam benne, hogy két motorral távozunk a börzéről. Diskurzusba elegyedtem az eladóval, amennyire már csak az én olaszommal diskurzusba lehet elegyedni, Mindenesetre nem a piramisok építéséről szóló, művészettörténeti doktori disszertációját vitattuk meg, inkább egyszerűbb témákat vettük elő, hiszen késő délutánra járt már az idő. Funzionante? - tettem fel papagájszerű szótáram egyik ütős kérdését, mire az olasz, akiről kiderült, hogy nálam jobban műveli a nyelvet, hosszú szóáradatba kezdett arról, hogy nemcsak hogy működik, de mechanikailag tökéletes, rendbe lett téve a motorja, fékje, mindene, így, ahogy van, azonnal Föld-körüli túrára lehet vele indulni, akár kint az orbitban. Legalábbis valami ilyet sikerült kihámoznom.
És a documenti? - folytatta Ricsizsolti papagáj, mire újabb szóáradat lett a válasz. Persze, minden rendben, könnyen forgalomba lehet állítani megint, itt az összes papírja... És egy csomó fénymásolatot lengetett az orrom előtt. Őőőő. Fénymásolatok... Rázom a fejem, magyarázom, nem jó, ez fotokópia, nekem oridzsináli kell mindenből, librettóból is, ACI-ból, CDP-ből, bármiből. De hát itt a targa, mutat a rendszámra a jóember, itt a kivonási papír, a tulajdonosi fénymásolata – így ő. Aztán tört olaszsággal elmagyaráztam neki, hogy Magyarországon ez a paksaméta arra se elég, hogy bontóba vihessem, hiába ez is EU, az is EU, mások a szabályértelmezési szokások. Teszem hozzá – amennyire ismerem az olasz bürokráciát, ahhoz képest még a magyar is egészen olajozottan és átláthatóan működik, de ezt nem mondtam neki, nem ellenségszerző körúton voltunk, hanem börzézni az áldott olasz napsütésben. Otthagytuk, neki kincs, nekünk szép vasdarab, nem veszünk rajta össze.
Ezzel meg is oldódott az összes imolai kínunk, mert nagyjából körbe is értünk a börzén. Még megnéztük a gyári, turbós Alfa 75-öst (15 ezer pénzért), ami azért elég masszív ritkaság, visszamentünk megnézni az én AJS-emet, amely megnyugtató derűvel és az angol motorokra jellemző, határtalanul önbizalommal teli pózban csillogott a lemenő nap sugaraiban, majd pokoli zaj szakította meg a szomszéd standról az elmélkedésünket.
MIAJÓISTENEZ?!+!+”(=++!!!!
Közelebb szivárogtunk, de a borzalmas versenydürrögés környékén csak két bácsit láttunk és egy biciklit. Egyik bácsi azért elég rendben volt, mert hiteles atléta-hózentróger kombinációban nyomta, ő masszírozta erősebben a kék Velence kerékpárt. Nincs itt semmi érdekes, kérem.
Csakhogy az a bicikli valami motorkát hordott a váza alatt, a hang meg abból a motorkából jött. Bár a zaj pokoli volt, közelebb hajoltam. Hoppá, szelepek, ott látszanak a hengerfej tetejében. Nyitottak. Ugrálnak, mint valami kötőgép. Négyütemű... Aztán beazonosítottam a gyújtómágnest, az egyenes kipufogót és persze a feliratot is. Ducati. Ó egy Ducati, hogy a gyík rágja meg, pedig csak egy hetven év körüli bicikli, de akkor is – mint a família többi tagja, ez is csak ezen az érdes nyelven tud megszólalni. Micsoda pokoli gépezet! Belegondolni is rossz, hogy a mi harmatos Dongónkkal egy időben (ami szintén olasz koppintás, az olasz Mosquitóról vették a licencet) ilyen cuccok is készültek alig pár száz kilométerrel – és egy vasfüggönnyel – odébb. Pedig az olaszok is csórók voltak, rettenetesen.
Ez lehetne még az én részrehajlásomnak betudható lelkesedés is, de ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy a kis Ducot ez a fellépés Medúzává emelte: aki ránézett, kővé vált. Eszméletlen, miket műveltek ezek az olaszok, amikor nem volt se pénzük, se anyaguk, se lehetőségük... Most megértettem, miért nevezte el a blokkot az eredetileg azt készítő Siata cég Cucciolónak, ami kiskutyát jelent olaszul. Mert ugatott. A Ducati aztán a Cucciolo-blokk felhasználásával elég sok saját Ducati Cucciolót eladott, melyek a 48 négyütemű köbcentiből 65 km/h-s végsebességet tudtak. Mennyit is haladt akkor hetven év alatt a világ? Imolában érik az embert hatások. Teszem hozzá, nekem azért nagyon elférne a legyártott 200 ezerből egy ilyen a garázsomban...
Eltömődve élményekkel a kijárat felé szédelegtünk. Tűnődni kezdtem. Vettem egy dög drága, de nagyon szép motort, ami éjszakára most itt bent alszik, egy pár oldaldeknit a Kozma Vespájára, egy sebmérő-kihajtást a Morinire, egy pár Ducati-matricát, illetve szintén egy pár Termignoni-kipufogót az SS750-re – utóbbira már egy éve félre volt téve a zsozsetta, arra nagyon készültem. Külön öröm, hogy itthon kiderült, nem az én motoromra való – sem a füle nem ott van, sem a csöve nem abban a szögben áll, nesze, 500 euró kidobva az ablakon. Még jó, hogy nem 800, mert ilyet legolcsóbbanm annyiért találtam még a neten, nyilván azzal is lyukra futottam volna. Örülök inkább a 300 eurónyi spórolásnak...
Kitekertünk a pályáról, a parkolóban elpakoltuk a hús-hajtotta kétkerekűeket Nessybe, visszatértünk a szálláshelyre, hogy pizzába fojtsuk izgalmunkat. Azaz a Szabó család nem fojtott semmit sehova, maximum az éhségét, de mi, Bálinttal eléggé felajzottak voltunk. Én, mert belevágtam egy újabb projektbe, amiből még nem sokat láttam, csak annyit tudtam, hogy nagyjából elillant a spórolt pénzem, Bálint meg mert tudta, hogy másnap még visszamegyünk a börzére az AJS-ért, s addigra ki kell találnia, hogy élete egy Gilera Giubileo 98 által kijelölt vágányon zakatol-e tovább, vagy a váltót átkattintja a Honda irányába.
Másnap minden olajozottan zajlott. Bálint aludt egyet a Gilerára (a motorkatalógusomon) és a Hondára szavazott, teszem hozzá, bölcsen. Nekem még eszembe jutott, hogy colos szerszámokra is szükség lesz az AJS-hez, ezért vettem egy dugó- és egy villáskulcs-készletet. A tegnapi eladó bácsi egy vadiúj, stílusosan retró tükörrel, illetve egy üveg Chiantival várt a standon.
Megkaptam a rendszámától megfosztott motort, betoltuk (mert rúgásra egyikünknek sem akart indulni), Bálint felpattant mögém a nyeregbe, és életünk első, vészjóslóan dübörgő kétszáz méterét megtettük vele kifelé a parkolóba, akár két James Dean. Vagy Marlon Brando. Mi legalábbis pontosan úgy éreztük magunkat, mint a Vad.
Az AJS-t felkötöttük Endre szomszédjának ATV-szállítójára, jó sok spaniferrel, mindenhová rongyokat tépve, ahol a heveder ledörzsölhette a festéket. Egészen szép szerelvényt hoztunk létre, némi elégedettséggel töltött el, hogy az egyik legstílusosabb fogattal tudtunk távozni a városból, kaptunk is feltartott hüvelykujjakat, szépen. Ezt így kell, ha van rá mód. Sokkal jobb az autónak is ez az életvitel, mintha otthon állna, vattába csomagolva.
Hazafelé beugrottunk Endre biokémikus kutató nővéréhez és szintén biokémikus-kutató férjéhez, Sandróhoz Padovába, nagy olasz ebédet kaptunk, babos kagylóval, Sandro kirakatba illő, erősen „al dente” vastagtésztájával Az erkélyükről sikerült megfotóznom a fogatot, nagy búcsú következett, majd egy eseménytelen, kicsit hosszú út jött hazáig.
Nessy szépen viselkedett, volt, hogy 11-es fogyasztást mértünk, ami nem rossz, tekintettel a szlovén hegyekre, a vontatott motor plusz tömegére és a 110 körüli tempóra (persze 80 volt). Szépen beesteledett, mire hazaértünk. Szegény Endrének meg még tovább kellett vezetnie Pomázra, az összevissza kötött utánfutó-világítással... Ezt amúgy a mai napig nem értem, hogy zagyválódtak össze az utánfutó csatlakozójánál a dolgok, mert azóta egy másik utánfutót megint húztam Nessyvel, azon minden jól működött, helyből.
Következő héten végre eljött Bálint nagy napja is. Összefütyültük egymást Smartguru Lacival, közben Valker Dávid is felajánlotta, hogy magára vállalja a szállítást a céges Vitójukkal. Egy hétköznap este elértük a pillanatot, hogy Laci egy újpesti ház mögötti fészerből nagy matatás után előtolta a Hondát. Tényleg jó pillanat volt.
A kismotor igazán még csak poros se lett odabent, csak pókhálók voltak rajta és a kerekei eresztettek le. Igen, egy oldaldekni hiányzik róla, a másikon van egy repedés, de amúgy, amennyire meg tudtam ítélni, egészen kivételes állapotú. A lábtartók, kapcsolók, markolatok kopása, a csavarok karcmentessége alapján simán elhiszem róla a 25 ezer kilométert, amit mutat a számlálója. Kihúztam a nívópálcát, szép, barna, tiszta, sűrű az olaj, még benzinszaga sem volt. Ez jó lesz.
Minden megtett kilométeréért tízforintos tarifával gazdát cserélt a motor. Smartguru felfújta a gumikat, betoltuk a gépet a Vitóba, amibe Dave még külön motorszállító keretet is hozott – egy első kereket megfogó állványt. Soha nem volt még ilyen könnyű dolgom motorszállítással. Azért a biztonság kedvéért hátul maradtam a raktérben Dávid labradorjával, nehogy a motorka eldőljön. Ha az enyém lett volna, nem zavart volna annyira, de ez mégiscsak a fiam első motorja, erre vigyázni kell.
Másnapra, mire Bálint hazajött a suliból, már beindítottam a gépet. Szerencsére hatvoltos, ezért a Morini akkuja épp tökéletes volt neki. Lett gyújtás, majd némi gyertyapucolás, rugdalás, szívatózás, szellőztetés, megint rugdalás után már járt is. Nem is csúnyán.
Nulla mechanikai zaj, egész jól veszi a lapot, bár fordulaton kicsit eldadogja magát. A jobb karburátorból ömlik a benzin, a tűszelep nyilván eddig bírta, majd szétszedjük, 1700 forint bele az új. Bálint euforikusan pattant nyeregbe, ez alkalommal még azt is elnéztem neki, hogy nem húzott bőrdzsekit. Hármasig felgangolt a ház előtt, hagytuk bemelegedni a motort. Tényleg szépen működik. Még a villamosság nagy része is tökéletes, csak a hátsó indexek nem működnek. Bálint végre járműtulajdonos lett.
Hogyan tovább? Az AJS papírozását el kell intéznem, majd ki kell nyomoznom, hogy egy kétlapos forgalmis, üzemben nem levő járműnél (ez már a Bálint Hondája, amiről szó van), amit úgyse lehet átíratni, amíg le nem vizsgázik, vajon kellene-e valahogy kötelezőt fizetnem, vagy elég lesz, amikor a nevére veszi.
Addig közben olajat cserélünk, láncot kenünk, karburátorokat szedünk szét, szűrőket nézünk, aztán, ahogy a Bálint keresete engedi, vennie kell gumikat is, mert ezek, amik fent vannak, tizenöt évesek, kőkemények, ráadásul állandóan leengednek.
Mindegy, minél később lesz üzemképes, annál jobb, mert az lesz a legpokolibb helyzet, amikor a motornak már lesz papírja, Bálintnak meg még nem. Előre tartok attól az időszaktól.