Mivel sikáljam?

Nincs mit szépíteni, elhanyagoltam a motoromat az utóbbi időben. Kifogásom számtalan lenne, de arra senki se kíváncsi. Fájt, hogy nem használom, csak gyűlik rajta a por, keményedik a gumija, elmacskásodik minden porcikája.

Tavaly, miután a motoros szezonom abból állt, hogy párszor egészségügyi célból beindítgattam, megjárattam és kimostam a karburátorából az összeállt dzsuvát, majdnem eladtam. Lefotózgattam, megfogalmaztam a hirdetést, és poénból beküldtem a szerkesztőségi listára, hátha valaki ráharap, bár tudtam, hogy mindenkinek megvan a véleménye a kivénhedt, fekvőtámaszozós sportmotoromról. Aztán ráültem, hogy elvigyem téli pihenőhelyére, és pár didergős kilométer alatt meggyőzött, hogy még nem jött el az idő. Adtam magamnak még egy szezont, és elhatároztam, ha idén is szégyenszemre centis porréteg alól kell kivakarnom ősszel, kegyetlen leszek magammal, belátom, hogy megvénültem, és tényleg eladom.

Sosem tartottam még meg motort ilyen sokáig. Mindig kellett egy nagyobb, egy erősebb, egy másik. Sokan nem értik, miért imádom ennyire ezt az FZR-t, pedig egyszerű: messze ez a legjobb motorom, ami valaha volt. És ennél jobbat csak annyi pénzből tudnék venni, amennyit nem akarok kiadni egy motorért.

Első motorom egy Honda CB350 Four volt, a mai napig nagyokat kell nyelnem, ha rá gondolok, utána egy Kawasaki GPZ750UT jött, amit gyűlöltem, majd egy Honda CBX550F2-t hajtottam a hajtókarcsapágy kiolvadásáig. Amikor utódot keresve végső elkeseredésemben kipróbáltam az FZR-t, úgy éreztem magam, mint aki a szociautók után Porschébe ül. Lehet hangos, lehet kényelmetlen, de másik dimenzió.

Hiába öreg, 88-as ez is, a hetvenes-nyolcvanas évek technikájához képest egy másik korszak. Sokkal közelebb van a mai, igazán jól motorozható gépekhez, mint a bölcsővázas, imbolygó futóművű, fék nélküli libakergetőkhöz, amikkel előtte jártam. Megtanultam vele, hogy kell ülni a csutkakormányos motoron, és onnantól nem érzem már kényelmetlennek sem. Ahányszor ráülök, bizserget, hogy ez az én motorom. Nem is értem, hogy hagyhattam rohadni a teremgarázsban.

Idén is jó sokáig halogattam a tavaszi élesztést, megint tesztmotoron ültem először az évben, nem a sajátomon, ami kicsit keserű szájízt hagyott maga után. Aztán májusban már nem bírtam magammal, egy napsütéses délutánon felmarkoltam egy bikakábelt és Sipos urat, hogy felébresszük a Yamahát a téli álmából.

Nem makrancoskodott, ahogy már tette jó néhányszor hónapos állások után, amikor valami rejtélyes trutymó – szerintem a biokomponenses benzin hozadéka – eltömítette az alapjárati fúvókákat. A kicsit fáradt akkut bikakábelen megtolva néhány elektronnal egyből felhorkant rekedt hangján, kicsit zakatolva, de az nem lepett meg, hiszen már amikor leállítottam, esedékes lett volna egy szinkronizálás.

Most viszont sürgősebb teendők voltak a finomhangolás előtt. Le kellett hántani róla a porbundát, hogy legalább tisztán gurítsuk be a műhelybe, ahol aztán nekiláthatunk egy rendes tavaszi gatyába rázásnak.

Sosem voltam egy nagy piperkőc, a motoromnál is mindig jobban érdekelt, hogy rendesen működjön, mint hogy szépen csillogjon. Viszont mivel Sipos úr segédkezett a tisztogatásban, nem tehettem mást, mint hogy meghajlok csattogtató ostora előtt, és alaposan kimosdatom az FZR-t a koszból.

Motort pucolni egyáltalán nem olyan banális történet, mint autót mosni. Egyrészt vegyes-vágottban keverednek rajta a fényezett, műanyag, gumi, alu, vas és króm alkatrészek, másrészt fene zegzugos az egész gépészet. Van rajta egy csomó elem, amire így vagy úgy kell vigyázni, van, ami nem szereti a vizet, van, ami bizonyos tisztítószerekkel nem szeret érintkezni, és egy öreg motoron még hozzájönnek a sérülések, az elgyengült, elöregedett részek is. Kell némi tapasztalat, hogy ne ártsunk semminek, de a végén normálisan nézzen ki a motor.

A nagynyomású mosó, a.k.a. gőzborotva nagy segítség. Azzal sem szabad ész nélkül hadonászni, de olyan helyekről tudja kihozni a dzsuvát, ahol fogkefével is csak nehezen férnénk hozzá, ha egyáltalán. Mielőtt azonban nekimennénk a vízsugárral, a különböző típusú lerakódásokat érdemes megfelelő vegyszerrel fellazítani, különben verethetjük perceken át, sosem jönnek le.

Az olajpára, vegyítve a beleragadó porral majdnem olyan jól konzerválja a fémet, mint a gyenge minőségű láncspray felverődött, aprókavicsos maradéka. Elvileg nem árt a motornak, csak gusztustalan, és ha hozzá érünk, nyomban koszosak leszünk tőle. Ezeket úgynevezett motormosó folyadékkal lehet a legjobban eltávolítani – mi a jól bevált, magyar Brigéciollal, abból is a D-3 típusú, drágább, hatékonyabb szerrel mentünk neki, permetezős flakonból. Elég agresszív cucc, nem érdemes direkt a festett részekre fújni, az érzékenyebb műanyagoktól pláne jó távol tartani, olyat is hallottam már, hogy a plexit megmarta. Ellenben az olajos, zsíros getvát szépen lehozza a blokkról és környékéről.

Amíg a Brigéciolban ázott a kosz, elővettük a Motul bogároldóját, mivel annyira trehány voltam, hogy még a rovartetemeket sem pucoltam le rendesen a tél előtt - már keresem is a korbácsot, hogy kellőképpen büntethessem magam. A bogár legalább olyan makacs, mint a zsír, főleg, ha kemény becsapódással sikerült felhordani a motor orrára, ezért nem véletlen, hogy spéci oldószert fejlesztettek hozzá. A jó rovaroldó olyan, mint a Motulé: zselészerűen megáll a függőleges felületeken is, hogy pár perc alatt rendesen fellágyítsa a tetemeket.

A két segédanyag hatott, a nagynyomásúval körbeszaladva első körben lejött a szemet bántó porréteg mellett az olajos, bogaras kosz nagyja. Én itt igazából már bontottam volna a szeszmentes citromos sört, és kerti székben hátradőlve gyönyörködtem volna a látványban, de Sipos úrnál ez csak az előjáték volt. Előszedte a vödröt, és jöhetett a második menet.

A samponos, szivacsos mosást még én is eljátszom néha, mert például a műszerek környékét és egyéb elektromos holmival megtömött zugokat nem illik megküldeni vízsugárral, viszont a kinyomott szivacs szépen lehozza onnan is a koszt. A felnikről pedig kézi erővel általában még egy koszréteget le lehet dörzsölni, ha a fékpor meg az istenverte láncspray nagyon beleette magát, illetve az idomok és az aluváz, amiket inkább megkímélek a Brigéciol-kezeléstől, megköszönik a samponos mosást.

A második habréteget megint leöblítettük a géppel, messzebbről, hogy ne bántsa a nyomás a lágyrészeket, aztán előkerült Sipos úr trimmelt ecsete, ami az én felfogásom szerint végképp csak perverzeknek való. Ahonnan a permetezett zsíroldó nem hozta le a koszt, nekiment brigéciolos ecsettel, és addig nyektette, amíg mindenhonnan elő nem bújt a fém a zsír alól. Onnan is, ahol én nem is sejtettem fémet. Bámulattal vegyes megütközéssel figyeltem az eseményeket, ahogy kifehéredett a lánckerekem, a kilométerspirál-kihajtásom meg néhány további részlet, amit nehéz lenne szavakkal körülírni. Sose volt még ilyen tiszta a motorom.

Ha egyszer lendületbe jön, képtelenség megállítani Sipos urat. A harmadik öblítés után már komolyan attól tartottam, hogy a nagy sikálásban elfogy az FZR-em, de ekkor fegyvernemet váltott. A frissen száradt motorom műanyag buráinak nekiesett a karceltávolítóval, ami polírozóanyagnak is első osztályú: csodát tesz a lemattult indexszel, hátsó lámpával, mintha új színt kapnának. Én csak röhörésztem, hogy adtunk egy pofont a közlekedésbiztonságnak, de tényleg, mintha szebben világítanának a lámpák. Nem állítom, hogy megtértem, még mindig szívesebben töltöm az időmet karburátorállítgatással, mint indexpucolással, de bevallom, tetszenek a fénylő burák.

Amivel aztán végképp nem vacakoltam volna, az az ülésápolás, ám Sipos úr lendületben volt, és mint mondtam, ennek elkerülhetetlen következményei vannak. Előkerült a perfect seat, magyarul tökéletes ülés nevű csodaszer, és mire kettőt pislogtam, már szét is volt kenve a nyergemen. A vegyszert régen látott műbőr először kissé ijedten összeugrott, de némi dörgölés után újrafeszülve tündökölt, pontosabban mattult, mivel ennek a szernek az a lényege, hogy miközben ápol, nem teszi csúszóssá a műbőrt. Ettől nem voltam elájulva, nem szeretek az üléshez tapadni, de a más tapintáson kívül a megfelelő testrészemmel kipróbálva nem tapasztaltam különbséget előtte-utána. Néhány nappal később egyébként pontosan ugyanolyan sikamlós lett a nyereg, mint a kezelés előtt.

A nap végére legalább eljutottunk odáig, hogy már fertőzésveszély nélkül be lehetett tolni a Yamahát egy tiszta műhelybe, ahol aztán neki lehet majd esni rendes szerszámokkal, ami már inkább az én pályám, mint a pucolás. De egy napra elég egy feladat; a tiszta motorban gyönyörködésnél különben is csak az nyújt nagyobb elégedettséget, ha a koszos motorban gyönyörködünk, mert olyan jót motoroztunk aznap. Majd legközelebb.