2015.07.07. 13:15

Nem szedtük még atomjaira a versenygépet, de nem bírtam ránézni ilyen anyátlan formájában. Megpróbáltam csodát tenni.

Nem volt nehéz dolgom, mert lassan már egy hónapja kerülgetjük a szerkesztőségben 24 órás robogóversenyünk egyik támogatójának – a Motulnak – a kartondobozát. Ezt úgymond a felkészítéshez kaptuk, de versenygép híján eddig azt sem tudtuk, mi van benne. Most, hogy a Berzerker becenévre hallgató Honda Dio ZX AF35-öt elhoztuk a Red Barontól, hirtelen megváltozott minden és a kis, szakadt, másnak szerencsétlen kis gép egy pillanat alatt felpörgetett minket.

Mint azt tudják előző anyagunkból, a gép egy igazi sleeper. Nem tudom, mennyiért kelhetett volna el, ha forgalomba kerül, de tippjeim szerint nem igazán fizetett volna érte senki 65-70 ezer forintnál többet, de leginkább annyit sem. Pláne nem így, ahogy frissiben előhúzták a konténerből. A motoros világ sajnos sokszor ugyanolyan, mint az autós: kevés pénzért várnak sok csillogást a vevők, ilyen alapon pedig ki tudja, hány ilyen remek kis gép végezte már szétszedett-szétárult romként.

Pedig ez a gép kopott, karcos, leütött és mattult külseje alatt egészen merev vázat, elöl tárcsafékes futóművet, megerősített első villát és egy egészen tűzről pattant kétütemű kis motort rejt. Teljesen mindegy neki, hogy én ülök rajta saját mázsámmal vagy Stump Andris a maga 65 kilójával: ugyanolyan egykedvűen forogja le a sebmérő skáláját, és áll bele egykedvűen a tiltásba 67-68-as tempónál. Nem tudom, hogy hányszor látta lenyugodni a Napot a szent Fuji-hegy felett, és hányszor csúszott zörögve japán sikátorokban, de bárkié is volt, az nem panaszkodhatott a tempóra. 2012. októberi az utolsó japán feliratos matrica rajta. Egy ilyen gép megérdemli, hogy csillogjon még egy kicsit, hiszen imádjuk. És szerelni is jobb a tiszta dolgot, na meg a szomszéd nénik sem egy szakadt dolgot látnak a lépcsőházban, márpedig ami tiszta, az ellen nem robbantanak ki lázadást.

Úgyhogy felpattintottam egy szombat délelőtt a Motul-doboz tetejét és szétnéztem benne. Nagyjából minden benne volt, ami folyik, és amin a cég logója van, valamint szükségünk lehet rá. Így természetesen a három flakon is. A Wash&Wax nevű szárazmosó (kb. 2200 Ft), a Shine&Go (kb. 3000 Ft) nevű polírcucc és a Perfect Seat (kb. 3900 Ft) nevű impregnáló-folyadék. A továbbiakban hívjuk csak őket Dalton fivéreknek.

A csodálatos, régi körgangos ház már kora délután árnyékot vet a kis parkra, így a kettő közötti járda lett alkalmi kozmetika-szalonom. A kis Honda elég gyászosan festett: a húszéves műanyag-idomokat keményre és merevre szívta már a nap, az orr-rész két oldalának betétjét tizenkét árnyalattal világosabbra, mint a többi részt, de a lábtartó is emlékeztetett a csatahajószürkére, csak nem a feketére. Szinte egy négyzetcentiméternyi hely sem volt, ahol ne lett volna karcos, két helyen pedig a Dio ZX-típusjel is hiányos volt. A faridom egyik oldalán, csak a keményre szilárdult ragasztó maradt, az orr-részen pedig a felirat fele.

A Powered by Honda-matricákat egy mozdulattal vitte le a gőzborotva, ide még az ápolás előtt elmentem, ez a szennyeződések java részét lehozza. Hát le is hozta, sok helyen a színt is, ezért akadt rajta pár fehér folt is, mire odaértem, hogy ráspriccentsem az első Dalton-fivért, a szárazmosót.

Sokan nem hisznek benne, pedig mi a szerkesztőségben évek óta használjuk és remekül bevált, nincs is idegesítőbb, mint amikor egy frissen lemosott-viaszozott tesztautót a fotóhely felé menet ver telibe szaros sárral egy teherautó, vagy pottyant le egy sirály. Ilyenkor jól jön a szárazmosó, ráadásul ez a cucc viasztartalmának köszönhetően az apróbb karcokat is eltünteti. Azokból pedig akadt bőven, talán ezért is lett meglepően telt és vidám azonnal a kis Honda, amint egy kiszolgált reklámpóló-féllel végigtörölgettem. Hoppá, milyen pofás kis gép ez!

Oké, csodát persze nem tett, a nagyobb karcok-színeltérések (valaki már körömlakkal taknyolta itt-ott) megmaradtak, de a színbe visszajött az élet, és egész jól felhozta még ott is, ahol a körömlemosóval ledörzsöltem a megkeményedett ragasztó-alapokat, és emiatt kifakult azon a részen az idom. A taposó feketéje nem lett valami szép, tipikusan olyan foltos lett, mint amikor a legolcsóbb műanyagápolót felhordva pillanatok alatt ismét foltos marad a felület. Mondjuk ez a szer nem is ígér semmi ilyet, de a második – na jó, csak leírom: Shine&Go – már probléma nélkül.

Ennek hátulütője csak annyi, mint minden hasonló szernek: nem szabad felforrósodott felületre felvinni. Szerencsére az első fázissal elmolyoltam annyit, hogy a kis robogó lehűljön, így nem sajnáltam tőle és megküldtem rendesen. Ilyesmit csak akkor csináljanak, ha tudják, mit kell tenni ezek után, mert a gyakorlatlan polírozó aztán lyukat kapar a karosszériába, mire eltünteti a megkeményedett viaszt vagy pasztát. Alapjában véve elemenként kellene az ilyesmit csinálni, de túlbuzgott bennem a tettvágy, ráadásul nagyon robogózhatnékom volt a rongyom pedig kitűnő, így tudtam, hogy a pöttöm Hondán hamar körbeérek, nem fog megkeményedni, kiszáradni az anyag.

Köröztem kicsit, aprót, köröztem nagyot, fordítottam a rongyot ide-oda és nagyon vigyáztam, nehogy kihagyjak egy apró sarkot. A lábtartó minden egyes vájatába külön belefutottam, minden sarkon és élen rajta voltam, szinte beledolgoztam az anyagot és az öreg, száraz műanyag mintha magába itta volna, úgy eltűnt róla. Arra vigyázni kellett, hogy – ellentétben a Wash&Wax-szal – ez ne kerüljön a gumi futófelületére.

Mikor az ember közel hajolva matat, nem is látja a művet egészben, ezért, amikor kész lett, hátraléptem és hoppá! Ha nem is minden idők legszebb, de mindenképpen a kerület legmokányabb kis robogója állt előttem. Persze gazda szeme hizlalja a jószágot, de határozottan jobban nézett ki, pár méterről már egész pofás lett. Mondjuk lélekben nem fűztem nagy reményeket az iránt, hogy a lábtartó elem ill. burkolat ilyen szép, fekete marad mondjuk reggelig, gyorsan lefotóztam, így lesz legalább emléke az utókornak róla, és meg tudom mutatni, hogy ilyen is volt valamikor.

Már csak a nyeregápoló volt hátra, amelynél örömmel vettem észre, hogy NEM tartalmaz szilikont. Mindig röhögnöm kell, amikor előttem a benzinkúton valakinél ott látom ezeket a szar, szilikonos papír törlőkendőket két-háromezer forintért, melyek mindent ígérnek, csak éppen semmit nem érnek. Hiszen a port és a mocskot nem bele kell nyomni a műszerfal strukturált műanyagjába, hanem először ki kell onnan szedni, arra pedig a parfümös-szilikonos-alkoholos papírtörlő kevés. Langyos, citromleves (nem citrompótlós) víz és változó sörtekeménységű kis kefék. Egyszer próbálják ki, mennyi mocskot kihoznak a mindenféle csodatörlővel leápolt műanyagokból!

Na szóval lenyomtam a nyerget az impregnáló-sprével, de jót röhögtem magamon, amikor egy fél percig forgattam a kezemben, mert nem tudtam rájönni, hol a retesz és hogyan lehet kinyitni. pedig zseniálisan egyszerű a dolog: csak el kell fordítani a fej alatti részt. Hüjepista.

Alig vártam, hogy száradjon kicsit, azonnal bemasszíroztam a nyeregbe és teljesen szárazra töröltem. Jól tettem, így a nyereg anyaga puha lett, és sokkal kevésbé csúszós, mintha telibe locsoltam volna szilikonnal. Megfogadtam, hogy pár napon belül a feleségem biciklijén is kipróbálom a cuccokat, elméletileg működniük kellene.

Mert itt működtek és – ami kellemesen meglepett –, hogy azóta eltelt több, mint egy hét és a lábtartó fekete műanyagja csak nem fakul vissza szürkévé. Magyarán tartós is a cucc. Így bizonyítva látom azt a pár száz forintot, amennyivel többe kerül, mint az olcsó, név nélküli vacak. Mert olcsó húsnak...

Moped91 Motul