Teszt: Honda Sw-T400 (2009)

Hiszen ez egy autó!

2009.08.11. 06:56
Vezetett már jóféle, kicsi roadstert, mondjuk Mazda MX-5-öst? Élvezte? Gondolatban tegyen bele automata váltót, vegyen el két kereket, és megkapta a Honda Sw-T400-at. Naggggyon jó cucc.

Autót tesztelni valahogy könnyebb, az autó hideg dolog, nem viszik el az embert az érzelmei. Még a legszörnyűbb sportkocsinál (mínusz Morgan és Ariel Atom) is törekednek arra a tervezők, hogy el lehessen vele menni a Corába, át lehessen vele szelni egy ültő helyben valami kisebb európai országot. A motor viszont hobbi, még akkor is, ha munkából használják. És a motorral való közlekedésben mindig benne van a szívás ígérete. Soroljam?

Eső, szél, el kell vinni a haverhoz valami hosszú tárgyat (próbáltak már motorral krómozóhoz eljuttatni két darab autóütközőt – nem egyet, kettőt?), túl nehéz az utas, és nem tud motorozni, tehát ellenmozog kanyarban, süt a nap, és a blokkból is dől felfelé a meleg – motorozni igazából pocsék élmény. Nagyjából huszonhárom fokban, szélcsendes, enyhén bárányfelhős időben, poggyász és utas nélkül, száraz úton, autóktól távol jó csak motorozni. Ami ehhez képest plusz, vagy mínusz, az tönkreteszi az egészet.

Gondolkodnak így azok, akik csak kollégától kölcsönkapott kisrobogóval, esetleg a happeningre odatrélerezett, méregdrága Harley-val tesznek ritkán egy-egy kört. De ha az ember kicsit is átbillen, a motorozás csúnya droggá válik. Én például egész nyáron nem tudok róla leszállni. Amikor én viszem a gyerekeket az oviba, beszenvedem őket a Mercivel, aztán hazahúzok, és inkább átöltözök, előveszem a motort, minthogy a sokkal egyszerűbb úton, simán bejöjjek a szerkesztőségbe. És amikor külföldre megyünk, vagy akár csak a Balatonhoz, egész úton a motorosokat nézem, milyen jó nekik, bezzeg én meg rohadok itt a pléhdobozban.

Annyira rám nőtt ez a dolog, hogy pár éve már egészen november végéig kitolom a szezont, pedig olyankor estefelé már rohadtul fázom. Idén pedig március elején már majd' megőrültem, hogy egyik motorom sem működőképes. És ha nincs más, egy 40 km/h-t tudó kis gyösszel is elvagyok, csak két kereke legyen, és berregjen.

Megfigyeltem, hogy a legtöbb kocamotoros csak akkor hajlandó motorral munkába indulni, ha Onyutha Judit napsütést jósol, kint pedig gyanúja sincs semmiféle esőnek. De Magyarországon olyan a nyár, hogy éjjel esik, meg délután, ezért az időjósok képesek állandóan, egész nyáron záporral, zivatarral riogatni, miközben az esetek nagyobb részében tévednek. A motorok emiatt otthon porladnak a garázsban, aztán rendre kiderül, hogy este 6-7 táján, amikor mennek haza a népek, szép idő van.

Nos, erre dolgoztam ki a módszeremet, mert én tényleg motorral akarok járni: ha nem esik reggel nagyon az eső, és nem kell nagy tárgyakat szállítanom aznap, mindenképpen motorra ülök. Este, hazainduláskor pedig, ha mégis esik, hát felhúzom az esőgúnyát, ha pedig nem, egy jó nappal több lett az életemben. Tudják idén hányszor áztam meg eddig? Kétszer. Azaz nem megáztam, csak elment pár percem arra, hogy felhúzzam az esőruhát. Nem egy nagy vaszisztdasz.

De azért 42 évesen néha nyűgnek érzem. A Yamahám 245 kiló, a tömegközéppontja kábé egy méter magasan van, légtornászi tehetség kell ahhoz, hogy az ember araszolás közben függőlegesen tartsa. Dög kemény a kuplungja, lábujjhegyen kell rajta megállni lámpánál, zajos (pedig az én kipufogóm nincs szétberhelve, egy E-jeles Laser van fent), dől belőle a meleg – fárasztó tud lenni, na. Tudom, városban robogóval kell járni, de nevezzék hímsovinizmusnak, de nem szeretem, ha nincs semmi a lábaim között, és utálok abban a pózban géperejű járművet terelni, ahogy otthon a fotelben ülök. A robogó nem az én világom, ez van.

Aztán mégis megint robogót kellett tesztelnem. Egy Honda Sw-T400-at. Kéthengeres, 39 lóerős, 2,3 méter hosszú, mint a villamos. Na jó, elvállaltam, még mindig tesztelek inkább robogót, mint bármilyen autót, jobb élmény. Meg persze ugyanúgy el tudok intézni egy nap alatt négy dolgot robival, mint motorral, míg ha autóval vagyok, ez a szám kettőre csökken.

Egyébként az Sw gyönyörű. Nehezen mondok ilyet robogóra, talán a régi Vespákra tettem csak ilyen megjegyzést, meg a Rumira, amit szerintem senki nem ismer, de ez, itt, tényleg szép, főleg ebben a fehér-feketében. Jó lent vannak rajta a hatalmas fényszórók, van egy lendületes íve az egész oldalvonalának, a hátsó lámpái is ügyesek, sehol egy kopár felület, mokány, elegáns, célszerű, mindenféle jó dolog egyszerre. A fekete kerekeket különösen méltányolta mindenki, milyen jó, hogy kibírta a Honda, hogy ne valami világos színre pingálja.

Ráültem, robogó. Mind ugyanolyan. Fék behúz, gomb megnyom, puha pöfögés, gáz megcsavar, monoton orrhang, térdek lifegnek a levegőben, kanyarban bokából és csuklóból döntünk, szabvány ügy. De azért térdlifegés és térdlifegés között is lehet különbség, méghozzá elég nagy.

Eddig e műfajban ez a Honda a kedvencem. Feleakkora motorral sem megy sokkal rosszabbul, mint a tavalyi Gilera GP800-as, persze ez szubjektív. De ez is lazán lelép bármit a lámpától városban, a pályatempót mindkettő csuklóból, óriási tartalékkal kirázza, voltaképpen a 400 köbcenti elég is, nem kell 800. Nálam mutatott 165-öt az óra, és nem kínlódva, akinek ez nem elég, fetrengjen valami sok R-es feliratú, akrapovic-os, hasalós izén.