Megnézik, de nem értik

Teszt: Yamaha MT-03, 2009

2009.10.24. 06:32 Módosítva: 2009-10-24 09:01:19
Olyan pajkos öröm apró gázfröccsökkel pukkantgatni az MT kipufogóját, mint kamaszként recsegve beszellenteni a kollégiumi szobába. Nem is sokkal hangosabb, nem is sokkal büdösebb, de ugyanolyan betyárosan nézhetünk körbe: „na, ti tudtok ilyet?”

Persze a gyermekded marháskodáson túl is van mit szeretni a Yamahán. Néhány napot átmotorozva egyre mélyebbek és igazabbak lettek az érzéseim: nem volt logikus magyarázata, oka és célja sem. Az MT-03 igazából semmire sem jó. Városban praktikusabb bármilyen negyedliteres robogó, szerpentinen célszerűbb egy supermoto, túrázni is tudunk jobbat – na és? Ki mondta, hogy mindent a célszerűségért kell szeretni és nem önmagáért?

Aki határozott céllal keres egy praktikus gépet, ne adj isten reciprok értékként valami határtalanul univerzálist, az rossz utcába fordult be. Ez a motor öncélúan szép, csak szubjektíven megítélhető, ám végtelenül hiábavaló eszköz – a művészeknek felrója bárki is, hogy feleslegesek?

Az MT nem új motor, formája mégis modernebbnek és előremutatóbbnak hat sok friss gépénél – a 01-es nagytestvéren bemutatkozó vonalak időtállónak bizonyultak, a kis egyhengeres ugyanolyan izgalmas mint egykor, megjelenése napján.

Kevesen értették a Yamahát, hogy miért kellett ezt legyártani: a legegyszerűbb magyarázat szerint el akarták sütni a jópofa oldalsó rugós tagot, amit az óriás V2-re konstrukciós okokból nem tettek föl. Valószínűbbnek tűnik, hogy a városi motorosoknak akartak kedveskedni, azoknak, akik leginkább táblától-tábláig járnak, hétvégén meg röppenek egyet a környéken, de mindezek mellett az exkluzivitást és a prémium érzést nem szeretnék föladni.

Akárhonnan is állunk oda, a kis MT minőségben fölötte áll a nagy hatszázas kategória jó részének. Nem szeretném tételesen végigekézni sem a házon belüli, sem a házon kívüli köbcentitársakat, de ez van – a 03-ast szándékosan emelték ki a sorból. Nem véletlenül kerül ennyibe; 2,248 millióért azért számos nagyobb és erősebb motort adnak.

Persze akárhogy csűrnénk-csavarnánk a hozsannát, nem lehet elmismásolni, hogy a 660 köbcentis egyhengeres nem lett sikermodell, a lóerőre egy Istenként tekintő Magyarországon meg bátran nevezhetjük buktának. Az, hogy máig felbukkannak nullkilométeres, erősen leértékelt két-három éves gépek, szavak nélkül is nyilvánvalóvá teszi: nem hazánk motorosai voltak az íróasztalnál elképzelt célcsoport.

Volt már hasonló gép a közelmúltban. Ha a forma nem is egyezett meg az MT-jével, a különcségi fok és az építésmód igen – a Philippe Starck által megrajzolt Aprilia Motó 6.5 bukott csak igazán nagyot. Igaz, én már abba is szerelmes voltam; házasságunk 25 ezer kilométerig kitartott.

Ezek után nehéz volt elérzékenyülés nélkül közelednem az újabb extravagáns nagyköbcentis egyhengereshez. Idén csupa két- meg négyhengeres jutott nekem, ha meg véletlenül egy szem dugattyú volt a tesztmotorokban, akkor gyűszűnyi. A blokk már régi ismerős: vezettük az XT660-ban, túráztattuk a Pegasóban és szívesen saraztuk össze a Ténérében – egyedül a Derbi Mulhacénben nem kaptuk meg, sajnos a hazai forgalmazónál nincs tesztmotor.

A négyszelepes, két kiegyenlítőtengellyel kisimított blokk finoman jár, csupán 2500-as fordulat alatt érezni a rázkódást: mint minden egyhengerest, ezt is fordulatban kell tartani. A helyes gázkezelést kellemes lendülettel jutalmazza; csodát ne várjunk tőle, a 48 ló azért nem a paksi atom. A fogyasztása nem vészes, 4,5 literes átlagot számoltam ki.

Ennek ellenére kifejezetten jó vele tekeregni – egyedül az autópályát tessék elkerülni. A 165-ös tempót ugyan tudja, de 130 fölött a testhelyzetből adódóan már nem öröm az utazás. A város meg a kanyargós szakaszok az ideális helyszín: a rövid, 1420 milliméteres tengelytáv és a Fazer-féle futómű agilis és defenzív vezetést enged.