Összehasonlító: Gilera Stalker NKD 50 és Benelli Pepe 50

A Benelli formája mediterrán játékosságot tükröz, pedig pont annyira olasz, mint Geronazzo Mária. A márkát is legalább annyian felpróbálták: évtizedekig tényleg az olaszoké volt, majd a Renault birtokolta – megpróbálták lenyomni a Peugeot robogókat, de nem sikerült; utánuk vette meg a Qianjiang Group, a Keeway tulajdonosa.

Úgy döntöttek, az igazi nagy motorok gyártása marad Pesaróban, ám a tömegtermelésben fröccsönthető kisköbcentis vackokat könyörtelenül Kínába deportálták. Tulajdonképpen nincs ezzel gond, szép lassan elérünk arra a szintre, hogy az ázsiai gépek ár-érték aránya megközelíti, sőt meg is haladja az európaiakét. Félre ne értsenek: rosszabbak a mieinknél, de pont annyival olcsóbbak, hogy ezt megbocsátjuk nekik.

Talán nem is szabad csillivilli exkluzív robogót venni nagyvárosi közlekedésre. Karcolódik, borul és súrlódik – nem véletlen, hogy a kilencvenes évek elején a londoni futárok által megteremtett streetfighter stílus alapkövetelménye volt a matt fekete festés. Ezt részben az elrettentésre alapozott póz, részben az egyszerű javítási lehetőség hozta: ha csak a színt nézzük, a Benelli Pepe sokkal vagányabb robogó, mint a Gilera Stalker NKD.

Nagyjából nyolcvan kiló, szóval nincs benne sok vas. Helyenként az is plasztik, ami fémnek látszik, és az is görbe, ami első pillantásra egyenes. Kicsit csálék az illesztések, nehezen záródik a kesztyűtartó és bizonytalan a hátsó doboz is; utóbbit legalább alapáron adják. Hivatalosan három kilót lehet bele pakolni, többet nem is javasolnék. Aki a cekkert vinné haza, használja a térdek előtti akasztófület. Az ülés alatti rekeszbe csak vackok férnek: arról, hogy sisakot teszünk bele, ne is álmodjunk. A nagy kerék miatt kisebb a fekete lyuk, de az uzsonnát, üdítőt vagy a hasitasit simán beszippantja.

A kevéske hátrány után jöjjön egy vaskos pozitívum: a Benelli Pepe háromszázezer forint. Ennyiért ilyen minőséget venni jó üzlet – ez már az a szint, ahol magasról teszünk arra, hogy fél helyett másfél milli az illesztési hézag. Körülbelül százezerrel kerül többe a hiperolcsó, űbergagyi bevásárlóközpontos sittnél, de százötven-kétszázezerrel olcsóbb az olaszoknál. A japán robogókról ne is beszéljünk.

Szerettem a mókás külsejét. Bamba rajzfilmfigura; ha szőrös plüssből lenne, minden kamaszlány fellógatná a hátizsákja sarkára. A karakteres idomokhoz használható ergonómia párosul: kényelmes az ötvenes Pepe. Szoknyában is vezethető, az alacsony lábdeszka miatt nem kell véletlen villantástól tartani.

Az önindító megnyomása után hamar beindul a kétütemű egyhengeres. Nem szakad le a fejünk a gyorsulástól, egyik fordulatszám-tartományban sem kiemelkedő a teljesítménye, de hetvenig nyugodtan felgyorsul a fojtásától megfosztott robogó. Hangja jóformán semmi, morcos feketesége ellenére barátságos jószág.

A fotózásnál a két robogót váltogatva feltűnt, mennyivel nagyobbat tekerhetünk a Pepe markolatán. Szerettem, hisz így sokkal adagolhatóbb a gáz, elmarad a tipikus, ideges rángatózás – ezen a robogón nem csak a 0-100 állás létezik.

A fékekért nem rajongtam. A hátsó ereje nagyjából nulla, az első képességeit is gyakran éreztem kevésnek. A 16-os kerekeken jól ment a szlalom annak ellenére, hogy korábban megüthették a gép elejét: volt egy kis lüttyenő bizonytalankodás az első villában. A futómű hangolása jobban zavart, nagyon kellett volna egy kis feszesség, főleg a hátsó rugóstagba. Egy-egy aszfalthiba után pumpált, mint a trambulin.

Vannak hibái, de ezek elfogadhatók. A tudat, hogy néhány alkatrésze esetleg feladja, egyáltalán nem zavaró: ismerve a Keeway-szintű alkatrészárakat, nem lesz nagy érvágás a Pepe fenntartása. A Gilera alapáron majd' a duplájába kerül. Akciósan csak 399 ezer forint, amivel még mindig sokkal-sokkal-sokkal drágább sárvérű konkurensénél. A kérdés: megéri?

Nem mindenkinek; viszont aki a gimi előtt pózolna, inkább ezzel próbálkozzon. Biztos, hogy a Stalkerre hamarabb ránéz a sok kacér tinisuna – ki tudja, milyen oknál fogva már az ő fejükben is megjelenik a nehezen magyarázható kapocs a motor ára és a szaporodási ösztön között.

Megállapodott, családos embernek már sokkal kevésbé számít a csillogó festés, a dizájnos kormány és a Gilera adta presztízs. Közlekedni ez is, az is megfelel. Ennek ellenére a Stalker sokkal-sokkal-sokkal jobb motor – az én szememben már-már túl szép, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül gerillázzak vele a városban.

Szembetűnő a kerékméret: a 16-os vékony gumik helyett itt kisebb átmérőjű, tömzsi abroncsot kapunk. Jól mutat, és kivételesen a „kis kerék nem való a kátyús Magyarországra” rizsát is elhagyhatjuk. Ha nem fújjuk túl keményre, az első osztályú futómű bírja a gödröket. Sima úton kifejezetten vagányul döngethető, példásan kezes az NKD 50.

A fékei fölötte állnak a Benelliéinek. A hátsó mindenképpen jobb, ezzel játszva farolhatunk. Az első nyereg nem igazán erősebb, viszont adagolhatóbb – a két gép közötti árkülönbség a beszerelt alkatrészeken látszik.Kellemes az ülés anyaga és szép piros a varrása: kényelmes és defenzív testhelyzetet kínál a Stalker.

A digitális műszer kifejezetten exkluzívnak hat. Persze a nyomtatott áramkör meg a kijelző anyagköltsége nagyjából hét eurocent, de akkor is jól mutat a fiatalos plasztikkeretben. Ezek a részletek rengeteget számítanak – a perforált fémbetétek, a szép kezelőszervek csak azt hagyják hidegen, akik valóban minimalista, praktikus és olcsó közlekedési eszközt keresnek. Vagyis a Benelli Pepét.

Mindenki más spóroljon még 100 ezret. Megéri.