Yamaha XJ-6 mint női motor

Kedd este hozta haza Zsolt, mondta, menjek vele dolgozni szerdán. Én meg aznap jöttem rá éppen, hogy nem a tavaszi allergia jött rám, hanem alaposan megfáztam hétfőn az irodában, egy szál pólóban, kardigán nélkül a huzatban. A fejem is nagyon fájt és az arcüreggyulladásom is egyre jobban érezte magát. A drága férj persze csalódott volt, de betegen még a Vespámra sem ülök föl, a sisakom alatt befújó szél kifejezetten nem tesz jót ilyenkor. Hát még egy számomra óriásinak tűnő, drága, vadonatúj, hatszáz köbcentis Yamahára.

Bevallom, azért szerettem volna kicsit „csak úgy” vezetni, kisebb forgalomban kipróbálni, esetleg, hogy ő is velem jön egy másik motorral, de erre se idő, se erő nem jutott hét közben. Csütörtök este viszont már nem voltam igazán beteg, hímeztem-hámoztam, hogy azért mégse rögtön a belvárosba kellene mennem egy ilyen nagy géppel először.

"Neked kértük el ezt a Yamahát, már három napja itt áll a garázsban, és rá sem néztél eddig, ha nem mész vele, felesleges volt az egész. Kezes motor, nem lesz semmi gond, majd meglátod." – így ő.

" Jó, jó, elmegyek vele holnap" – válaszoltam, földbe döngölve.

Vespát szinte naponta használok már vagy tíz éve tavasztól őszig, de nagymotoron, egyedül, tavaly nyáron ültem utoljára, és akkor is csak egyszer-kétszer. Jó lett volna gyakorolni kicsit. A nagymotorozást persze nem felejtettem el, de a motor súlyától azért kicsit tartottam. Régebbi, álló helyzetből való eldőlések emléke kísértett. Egy letört kuplung- és fékkarvég. Ezeket a mostani motoros dzsekim zsebeiben őrzöm, kabalából. Továbbra sem hiszem, hogy egy ilyen motor nekem való, persze akadnak csajok, akik nagymotorral járnak nap mint nap, de nézzék csak, milyen kevesen vannak ők, és milyen sokan a többiek.

Tettem indulás előtt egy háztömb körüli kört, minden rendben, hajrá. Az első gondolatom: nem hiszem el, hogy egy 600-as tesztmotoron motorozok a munkahelyemre. Hogy tudott engem Zsolt erre rávenni... Nem is lesz olyan egyszerű bemenni a belvárosba, hiszen például, nem bújhatok át vele az Erzsébet királyné útja végén lévő aluljárón a Városliget felé. Tehát az M3 bevezető szakaszán kell a Koós Károly sétányra mennem, ott viszont rendszerint dugó van ilyenkor. Péntek lévén szerencsére elviselhető volt a forgalom, még kicsit előzgettem is, ahogy más motorosok is tették. Mégiscsak ciki lett volna nagyon lemaradni.

Mire a Hősök terére értem, egészen jól éreztem magam a bőrömben. Már zavart, hogy lassan kell mennem. Aztán az Oktogonig alig voltak autók, és akkor hirtelen megértettem, miért száguldoznak és egykerekeznek egyes motorosok ezen a szakaszon. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki egy állati klassz modellrepülőt kapott, de egyelőre csak a lakásban próbálhatja ki, mire képes. Éreztem, hogy sok van a motorban, milyen jó is lenne most kirándulni menni valahová vidékre a belvárosi iroda helyett. Mindössze tizenöt perc volt az út. Amikor elindultam, soknak, mire megérkeztem, már nagyon kevésnek tűnt.

A régi bérház épülete előtt leparkoltam az XJ-6-ost, de lejtett a járda az úttest felé, ezért úgy döntöttem, inkább megfordítom, elég sok a hely hozzá. Annyit segítettem magamon, hogy beindítottam, és előre egyesben mentem, csak hátrafelé kellett tolni. Legalább gyakoroltam a kuplungcsúsztatást, bár nem biztos, hogy ezt egy kirakat előtt kellett volna tennem. Már ömlött rólam a víz, mire a műveletet befejeztem, kormányzárba tettem, és lekötöttem.

Mégsem lesz ez így jó, gondoltam. Ahogy messzebbről visszanéztem, vettem csak észre, hogy nincs eléggé a járda szélén, ez így nem igazán kulturált, főleg, hogy egész nap itt áll majd. Lánc le, kormányzár ki, és tologattam megint, s közben rájöttem, milyen zseniális dolog a visszahajló lábtartó ilyenkor. Sok lila folttól megkímélt.

A bejárat mellett rendszeresen dekkoló hajléktalan mosolygott, és gratulált a szép motorhoz. Szerinte is megérte a régit lecserélni, majd kicsit értetlenül nézett rám, amikor rávágtam, hogy csak kölcsön van, tesztelem. Büszke voltam magamra, és jó volt a kollégáknak is dicsekedni kicsit. Aztán az egyik kolléganőm kinézett az ablakon, és csak annyit mondott - „csak ekkora? Azt hittem sokkal nagyobb. Tudod, olyan igazi...”

Még jó, hogy sosem vezetett nagymotort, lehet, hogy még csak nem is ült olyanon. Az viszont biztos, hogy soha nem lesz nagymotoros jogsija.

Miközben szerkesztettem (városépítész vagyok), sóvárogva néztem az ablakon beáramló napsugarakat. Vigasztalt, hogy a hétvégén lesz egy kis idő messzebbre is menni a Yamahával.

Sütött a nap szombaton, így beöltöztünk és elindultunk, bár igazából nem is tudtuk, merre tartunk majd. Spontán motoroztunk. Ki az M3-on az M0-ig, át a hídon Budakalászra, aztán Szentendre felé, ahonnan átmentünk a Transz-Pilisire, tudják, ami Visegrádhoz közel ér le a Dunához a hegyen át. Sok motoros volt az úton, kicsit tartottam is a száguldozóktól, nem véletlenül. Persze végül nem történt semmi, de azért rossz érzés volt, amikor egy-egy motoros százhússzal elzúzott mellettem, úgy, hogy közben még autó is jött szemből.

Már jobban éreztem a motort. Első ránézésre még nagynak tűnt, akkor még féltem tőle, bár tény, hogy kényelmesen leért róla a lábam. Jó volt a rugózása, könnyű volt kezelni, élesebb kanyarokban sem tűnt nehéznek dönteni, majd kihozni. Stabil egy motor ez. Százig kellemes volt az M3-ason, százhúsztól kicsit zavaró lett a menetszél és a vibráció, bár tény, soha nem mentem egyedül ennyivel két keréken. Elég jól gyorsult, még ötösből is, nyolcvan felett. Könnyedén utolértem a családi 900-as Yamahánkat (Azért ez nem így van, az öreg XJ900 még mindig simán tartja az XJ6-ot egyenesben, de a kanyar persze más kérdés. A szerk [CsZs]), ami persze sokkal régebbi motor.

Százharmincnál nem mertem többel menni, de nem is ez volt a fontos, hanem, hogy végre együtt motorozhattunk, ketten, könnyedén, ami így, két külön motorral még soha nem jött nekünk össze. Kivéve, azt az egy alkalmat, amikor a nemtommelyik motort vettük vidéken, amit nekem kellett hazahozni (Az SR400-ast, az is Yamaha volt. A szerk [CsZs]). Két óránk volt az egészre, de persze belecsúsztunk a háromba mire visszaértünk. Sajnos ennél több nem jutott.

"Vegyünk nagymotort nekem!" – ezzel a felkiáltással adtam át a 600-as Yamaha kulcsát a motorozás után, hiszen hétfőn már Zsolt vitte vissza a márkakereskedésbe. Úgy éreztem, valami megváltozott. A Vespám hirtelen büdös, kicsi és kényelmetlen lett, egyébként is gyakran kell tankolni, és mindig keverni kell bele a 2T-t. Arról nem is beszélve, hogy néha csak sok-sok rugdalásra vagy tolásra indul be, esetleg úgy sem. Például, amikor szakadó esőben leállt és tolnom kellett az Oktogontól a Bajcsy-Zsilinszky útig. Előtte persze próbáltam berúgni, meg betolni sikertelenül, így mire a munkahelyemre értem, belül is szakadt rólam a víz.

Szeretnék egy nagymotort. Azaz egy kisebb nagymotort, ha lehet ilyet mondani. Az XJ-6-ost azért még szoknom kellene. Szívesen állok elébe, nincs valakinél egy felesleges példány? Kopott is megteszi...