Teszt: Ducati 998 Biposto – 2002

- Mire kéne neked ez a motor? - kérdezte az eladó a telefonban.

- Semmire – válaszoltam kis gondolkodás után. Van motorom csavargásra-túrázásra, a Yamaha XJR 1300 szép, léghűtéses, erős, és bár nem málházható úgy, mint egy dobozos BMW, vagy FJR, azért bármikor elindulok vele Montenegróba. Városban menthetetlenül rákaptam a robogózásra, a kis Vinóval boldogan pömpörömmözök, hacsak nem kell igen messzire mennem a ködös agglomerációba. Ha aznap nem kell nagyobb távokat megtennem, szívesen járok biciklivel is. És persze készül a cruiserem Pistikénél, bár a készül szó ez esetben nem folyamatot jelöl, hanem hogy nincs kész.

Pistike eredetileg (idén) márciusra ígérte, aztán április elejére, aztán hogy az OT Expóra mindenképpen, aztán azóta szerintem nem történt a motorral semmi.

De nem gond, hiszen szükségem nincs rá, csavargásra ott az XJR, városra a Kis Robika, krúzolni néha jön egy tesztmotor – most mit szívjam Pistike vérét, aki épp az elemekkel küzd, valami amerikai tévéfilmhez gyárt éppen olyan kelléket, amivel bemutatják, hogyan tört be a víz a Titanicba. Szóval köszönöm a kérdést, a Ducati 998 nekem semmire sem kell, ez azonban közel sem jelenti azt, hogy nem kell. Mer' kell, és kész.

Az eladó, aki egyébként fogorvosnak tűnt, mert amikor először hívtam, az asszisztensnője vette föl, a háttérben meg fúrászajt véltem hallani, megértéséről biztosított, hiszen ő is pont ezért tartotta ezt a motort: a semmiért, meg mert olyan szép. És most azért adja el, mert feltűnt a neten egy másik 998-as, egy 998S, ami ritkaság. Kicsit erősebb és nagyjából egymillióval drágább, mint amennyiért ő adja ezt a 2002-es évjáratú 998-ast. Hozzáteszem még, hogy soha nem ültem 998-ason, de egyéb Ducati superbike-on sem, úgyhogy először egy kicsit kipróbálnám. Mondjuk kimennék motorral Szentendrére, ahol a Ducati lakik, cserélnénk és mennénk egy kört, hogy egyáltalán tényleg kívánom-e én ezt. Amikor elkezdtem motorozni, egyáltalán nem bírtam még az egyenes, naked-üléspozíciót sem, csak a foteles cruiser-tehénkedést. A Vmaxomat is azért kellett átépíteni, hogy talppal előre ülhessek, különben megfájdult a térdem.

A térdem azonban a sok mélyreható futóedzés miatt annyira megerősödött, hogy három éve már simán elüldögéltem négy-öt órát egy Honda VFR-en. Igaz, azt a Honda a katalógusban a túramotorok közé rakja, csak nekem volt hasalós, de a térdem nem fájdult meg rajta. Igaz, a derekam, meg minden másom igen. Csütörtökre beszéltük meg a tesztelést, addig kérdezgettem az ismeretségi kört, ki próbálta már a 998-ast. Ender kolléga, a szerkesztőségi pályamotoros szerencsére már igen, de nem sok jóval kecsegtet: kurva kemény a futóműve, nagyon erős a motorja, nagyon hasalós, iszonyúakat harap a féke, meg fogsz rajta őrülni. Persze azért jó, de használhatatlan. Mire kell az neked?

Hogy mire is? Várj csak, mindjárt idekopizom a kettővel ezelőtti bekezdést, jó? Nem emlékszem pontosan, mikor is jött rám a ducativehetnék, ahogy Csernus doktor a lelkiállapotot definiálja, de néhány hete már Quasimotós Gergőt is nyaggattam a szakmai kérdésekkel. Quasimotós Gergő akkora Ducati-buzi, hogy még a bolt pultja is Ducati-tank alakú és festésű. Azt mondta, Ducatit az vesz, aki nagyon sok motort vezetett már, mert azok tudják értékelni a Ducatit. Hát ez stimmel, tényleg sok motort próbáltam, és az az érdekes, hogy Ducatin igazából nagyon régen ültem, csak valahogy a tudatom mélyéről egyszerre felbuzgott az érzés, hogy felírjam a bakancslistámra: egyszer az életben kell, hogy legyen egy Ducatim.

Egy Monster, lehetőleg S2 vagy S4R, mert ha Monster, akkor legyen már egykarú. Még az se zavar olyan nagyon, hogy mióta ezt kitaláltam, úgy tűnik, mintha mindenkinek Monstere lenne. Az irodaház parkolójában két Monster is áll, biztos valami ellenszenves tulkoké, akik olyanok, mint az alfások: azt hiszik, hogy mivel szép és sportos olasz gépük van, attól automatikusan nagyon jó fejekké változtak, és ez csak még jobban elmélyítette eredendő gyökérségüket. Tehát sok a Monster, de ha belemélyedünk egy kicsit, mi nem sok? Hát bizony, van, ami Ducati is, kevés is van belőle, szép is, jó is. Árpád hívta fel a figyelmemet az eladó 998-asra, azzal a remek szlogennel, amit akár a Ducati is felhasználhatna a következő kampányában: „Monstere minden buzinak lehet, na de egy 998-as?!”

Aha, kezdem is érezni! A 998-as mégiscsak legenda. A teljes neve eleve 998 Testastretta Biposto, vagyis keskenyfejű kétüléses, ami magyarul inkább egy buszokon élő parazitafajnak hangzik, de olaszul jól cseng. A Testastretta motor nagyjából ugyanaz, mint a 996-os elődmodell Desmoquattrója, de a főtengelytől fölfelé átdolgozták. A vezérlés maradt Desmotronic, melynél a szelepeket közvetlenül a vezérműtengely bütykei nyitják és zárják, de nem ez a lényeg. Nem is a 123 ló. Hanem? Hanem ahogy kinéz; ez a nagyvonalúan harmonikus forma, ez a festői idom, mint egy szamurájkard határozott csapásaival faragott óriási trappista sajt. Az arany teleszkópszárak, a fejidomból kinövő nyuszifül-tükrök, a segg alá felhúzott kipufogók, meg a hátsó lámpák, amiket mintha valami NDK utánfutóról gyógyítottak volna bele (valójában ugyanez volt a Cagiva Mitón és a Ducati 916-on). Ez műtárgy, ahogy van.

Ez volt fennállásom leghosszabb motorozása. A szentendrei Lukoil kútról indultunk Visegrád felé. Előtte vártam egy kicsit Gergőt (ő egy másik Gergő, de úgy látszik, a gergőség bevonzza a Ducatit), és minden V2-es motorhangra felkaptam a fejem, de amikor meghallottam a 998-ast, már nem kapkodtam: tudni lehetett, hogy ő az. Nem a hangerőből, mert a gyári Termignonik nem különösebben hangosak, de a Ducati olyan dolog, hogy már a puszta hangjának is komoly jelenléte van. És a motor persze gyönyörű. Gergő szerint egyszer már csúszhatott az oldalán, de ez nem látszik, ahogy az se, hogy ő állította helyre drága pénzért a váz eredeti színét.

Nem udvariaskodtam sokat, megbeszéltük, hogy irány Visegrád, ő felült az én Yamahámra, én pedig beindítottam a 998-ast. Huh. Pakk-pakk-pakk-pakk-pakk, így beszél a Testastretta blokk alapjáraton, és örömmel nyugtázom, hogy ez is pontosan ugyanazt tudja, mint a Monster léghűtésese: ez egy élőlény. Mérges, kicsit gonosz, a maga módján barátságos, de igen könnyen kijön a béketűrésből. Ezt imádom a Ducatiban, hogy folyamatosan ott lüktet benne az agresszív kismalac.

A kormány nagyon alacsonyan van. Ötven méter után már tornásztatnám a csuklómat, egyébként egyelőre nem tűnik vészesnek. A fék adagolható, az index jól ujjra esik, csak a tükrökben nem látok semmit – sokkal jobban tetszettek, amíg csak kívülről néztem a motort. Gergő később azt mondja, létezik az az idióta póz, ahogy látni is valamit a tükrökben, nekem ez egyelőre nincs meg. A délutáni csúcsforgalomban elég könnyen haladunk, merek vele az autók között lavírozni. Jól van, kicsit rosszabbra számítottam. Végigcsühögünk a városon, a lámpa utáni kanyarban már húzom a gázt a magam óvatos módján, de egyre jobban fáj a csuklóm, és felzárkózik mellé a derekam, meg a belső combom.

A tankon nem igazán látszik, hogy ennyire szögletes, de az érzés olyan, mintha egy beton béléstesttel a lábam között motoroznék. Gergő mondta, hogy a 998-as elég meleg, én meg legyintettem, hogy persze, nyáron minden motor meleg, főttem én eleget csúcsforgalomban VMaxon, amikor folyamatosan nyomta rám a ventilátor a sivatagi szelet, a léghűtéses XJR is szépen sugároz, amikor csökken a tempó, ültem olyan szélvédős Harleyn, amin úgy tudott összegyűlni a forróság, hogy a lámpaváltásoknál az ájulás kerülgetett, de a 998-as gyilkosabb. Ahogy kiérünk Szentendréről, beindul a kohó. A Termignonikat azért húzták a faridom alá, hogy jobb legyen az aerodinamika, de ez a konstrukció azzal jár, hogy a perzselő forróság hátulról nyaldossa a combunkat, komolyan, nem akarok hisztizni, de ez már disznóperzselő volumen. És ez csak a hőterhelés egyik fele.

A durvábbik a motor hője, amit a 998-ason már az idom felénk eső részén vezetnek ki egy szűk légrésen. Ez is az aerodinamikát szolgálja; a 996-os még többfelé szellőzött, de ez egyszerűen úgy beborít minket forrósággal, mintha derékig egy hamvadó tábortűzbe ástak volna. A teljes alsótestünk a pokol tüzén ég, talán csak a lábszárunk menekül meg, de ennek nem tudunk tiszta szívből örülni. És még nincs is tempó, meg se kergettem! Hát igen, a kergetésnek van némi akadálya, az pedig a futómű. Mentem én ugyanitt nem is olyan rég MV Agusta Brutalén, az se volt puha, de az ehhez képest egy barátságos naked bike: kemény, de még épp elviselhető. A 998-as megöl: akkorákat üt a gerincen egy-egy úthiba, mint Conan, a barbár a pöröllyel. Az első villa nem akkora dráma, bár lehet, hogy csak azért nem, mert már teljesen elzsibbadt a csuklóm.

Na igen, a csuklóm. Ott az első súlyos hiba, hogy nem vagyok én szupersporthoz szokva; nekem még egy sportos túramotor, mint a régi VFR is kicsit extrém. Egy motort ugye úgy lehet jól irányítani, hogy nem tehénkedünk a kormányra, de egyszerűen képtelen vagyok nem tehénkedni: nem bírom megtartani magam derékból úgy, hogy a hasamba mélyed a tank, egyébként is fájnak már a combjaim, amikkel nyilván a motort kéne szorítani, csak ahhoz már egyszerűen túlságosan fájnak. Tehát pont úgy ülök a 998-ason, mint egy krumpliszsák, ennek megfelelően képtelen vagyok nemhogy élvezni a motorozást, de akár elfogadható szinten irányítani.

Na persze, Gergő azt mondta, egy Budapest-Velencei-tó viszonylatban még szórakoztató is a gép, de ő is azért adja el, mert munkába járni már nem vidám vele. Hát vidámnak tényleg nem vidám. Szakad rólam a víz, Gergő már rég eltűnt a horizonton az XJR-emmel, én meg egy Ignist próbálok megelőzni a visegrádi szerpentinen, sokáig sikertelenül, a világ egyik legjobb szupersport motorjával. Az még nem is nagy baj, hogy váltani nem tudok, hiszen a kar vége annyira közel van a lábtartóhoz, hogy csak szabályos motoroscsizmában használható, én pedig a bakancsom orrával rendszeresen az oldalsztenderrel próbálok feljebb kapcsolni. Ez tehát nem lenne gond, mert a Testrastretta blokk fantasztikusan adja le mind a teljesítményt, mind a nyomatékot, tol és húz, aztán pörög, mindig kivárja, mire megtalálom a fokozatot.

Valahogy túlélem, de a Duna-parti parkolóban úgy kászálódok le róla, mint egy öregember, és olyan szánalmasan csoszogva járok, mint akit hetekig vallattak a kadhafista kormányerők. Megköszönöm a lehetőséget, de azonnal ki is kötöm, hogy hazafelé Gergő viszi, nekem elég volt. Na, akkor most mi legyen?

Szerelmes vagyok a formájába, a hangjába és a motor karakterébe. És betegesen vonz az az érdekes jelenség, hogy a motoroknál az utcai proli és a szupersport istenség sokkal-sokkal közelebb van egymáshoz, mint az autóknál. Mennyi az árkülönbség egy Skoda Octavia és egy Ferrari 458 Italia között? Hárommillió a hetven ellen? Az több mint hússzoros különbözet. Én pedig most megvehetnék egy legendát, egy többszörös Superbike világbajnokot, ami szerepelt a 2004-es Matrixban is, de Bayliss, Fogarty és Hodgson azért már valakik. Egy legenda, ami furcsa módon alig érződik használt motornak, pedig a motorok azért sokkal gyorsabban válnak használt érzetűvé, mint az autók. Jó ennek mindene, nem egy kókadozó tízéves aggastyán, ez alig romolhatott új kora óta. Jó a motorja, könnyen működik a kuplung, barátságos, de hatékony a fék, a váltóját meg ugye nem igazán tudom értékelni. És majdnem pontosan ugyanezt, a 996-ost függesztették ki a NewYorki Guggenheim múzeumban, a Dizájn-ikon kiállításon. Szóval egy 998-ast, ami ennyire jó karban van, 1,2 millióért meg lehet venni. Döbbenet. Ennyiért egy átlagos, zsűrizett magyar bronzszobrot nem kap az ember, és az látatlanban sokkal rondább. Ennél jobb szobadísz nem kell, egyébként meg melyik Henry Moore-szobor szól ekkorát?!

Azt hiszem, még őrlődök egy kicsit.