Az autósok örülhetnek

Az autószerűség nem véletlen. Az SW-T600-zal nem a motorosok bankszámlájához férkőznének hozzá, hanem azokhoz, akik eddig üvegfalak közé zárva szenvedtek az agglomerációs tumultusban és a városi dugókban. Más célcsoport, más igények, más tervezési metódus – a Honda óriásrobogója a kategória egyik legnagyobb és legkényelmesebb képviselője.

Sok autós pont a váltás miatt aggódik, pedig kormánykerék mögött is megy nekik. Nem egyszer hallottam, hogy „már nem lennek képes megszokni, hogy kézzel kell kuplungolni és lábbal kapcsolni” – de ezt az önbizalom hiánya mondatja, nem pedig a valós tapasztalat. Semmi baj, a bizonytalankodóknak már rég feltalálták az fokozatmentes automatát: robogók milliói gurulnak ilyennel 50-től 800 köbcentiig.

A Silverwing a méretével sokkol. Ez a kategória limuzinja, a 2,285 méter hosszúság egy csoppernek is becsületére válna – a Shadow 750 csak egy fél arasznyival lóg túl rajta. Az elnyújtózásnak hátránya és előnye is van, bár az autóból átülő elsőre inkább csak a pozitívumokat veszi észre. Az óriási nyereg nem csak a vezetőnek, hanem az utasnak is maximális kényelmet nyújt. A hátul utazónak ideális helyen van a kihajtható lábtartó, nem lesz kucorgás és panasz sem.

A vezető természetesen szabadon rakosgathatja a lábát – a csopperes nyújtózástól a szigorú hokedliig bármi lehetséges. Ami viszont zavaró, a kikényszerített kartartás. Ez nem csupán erre a modellre jellemző. A Honda a kis 14-es első és 13-as hátsó kerekével egyáltalán nem kedveli a nagy tempójú, de határozott kanyarokat, jó lenne, ha irányítás közben precízen tudnánk terhelni a markolatra.

Az egyenesfutás viszont korrekt, nem csoda, a tengelytáv 1600 milliméter, a súlypont alacsony és a tömeg se kicsi: 247 kilót kell mozgatnia a kéthengeresnek. A tekintélyes szélvédő hibátlanul eldobja a szelet, nem lesz panasz a huzatra. A kézfejek sem kapnak a levegőből: ez hidegebb reggeleken kifejezetten jól jöhet.

Ugye a robogók klasszikus jellemzője, hogy összeér az ember sarka rajtuk. Ezekre az óriásokra ez már rég nem jellemző – ha nem lenne a boka feletti merevítő, nem bírná a terhelést a váz. Óvatosan jelezném, hogy annyira ennek sem sikerült: nagyobb kanyarokban vagy döntés közbeni fékezéskor érezni némi csavarodást. Nem vészes, de ott van: nagyon nehéz jó robogóvázat csinálni, és keveseknek sikerül.

Elöl s hátul csupán egy féktárcsa dolgozik. Sokan kevesellték, pedig elsősorban nem erejükkel, hanem a határozatlan nyomásponttal és a linearitással van baj – megáll ez rendesen, dolgozik a C-ABS, csak valahogy kelletlennek tűnik. Érdemes lenne kipróbálni fémfonatos csövekkel is, talán eltűnne a rendszer lekvárossága.

582 köbcenti: praktikus robogóhoz ez már túl nagy, de itt, az óriások kategóriájában már nem csak a használhatóság, hanem az autós kényelem és az erre emlékeztető formai megoldások a döntőek. Az 51 lóerős motor életéről még fordulatszámmérő is tudósít, de lássuk be, ez felesleges, hisz CVT automata dolgozik fenekünk alatt, nem kell sasolnunk a piros sávot; normális körülmények közt úgysem jutunk el odáig.

Szemre kifejezetten autós a műszerfal – ha valaki azt mondja, hogy ilyen volt 12 éve valami japán kompaktban, simán elhiszem. Elég lett volna egy jól megrajzolt kilométeróra, LCD meg egy-két látható kijelző – úgy még több rakodóhelyet lehetett volna létrehozni. Egyébként a műanyagok is mintha gépkocsialkatrész-raktárból származnának – nem gond, mert jóformán úgyis mindegy, hogy sima, vagy kicsit recés plasztik van előttünk.

Ami a Honda Silverwing előnye, az ára. Ugyan a Yamaha T-Max jobb és vezethetőbb, viszont nagyjából egymillióval drágább is. Annyival viszont az sem jobb – autóból átülőknek érthetetlen ez a különbség, talán észre sem veszik majd ezeket az apró eltéréseket és az itt kifogásolt kis hibákat. Számukra az SW-T egy formás és kényelmes gép, amely a megszokott családi autóhoz képest jól gyorsít. Isten igazából az 51 lóerő nem sok, és nem is érezni annak: a CVT elvesz az élményből, de nem kell aggódni, az autópálya-tempót hamar elérjük, de a nagy tömegét gyorsulás közben sem tudja letagadni.

A nyereg alatti rekeszeknek és az idomok alá rejtett lyukaknak hála akár túrázni is eljárhatunk vele – azok a feleségek, akik egy motor hátsó ülésétől ódzkodnak, egy decens robogóét talán hamarabb elfogadják majd. A méretes kapaszkodók és azok elhelyezése is biztonságot sugall. Mondjuk attól sem kell aggódni, hogy a gyorsulás miatt lemarad a hátul utazó.

A hivatalos fogyasztás öt liter alatt van, a műszer 4,6-os átlagot mutatott, de akárhogy számoltam, a benzinszámlát és a megtett kilométereket összematekolva nekem úgy tűnik, hogy 0,8-0,9 literrel többet fogyaszt, mint amit az LCD kirajzol.

A tesztet úgy időzítettem, hogy egybeessen a kisebb külföldi kanyarral, így hegyi szerpentinen és egyenes országúton is volt szerencsém robogózni vele. Az utat még nappali fényben kezdtem, de sötétben fejeztem be – a lámpákat csak dicsérni tudom, jó helyre és megfelelő fényerővel világítanak. Ha beállítjuk a hátsó rugóstagot, akkor két személlyel se ül le, nem a fák koronáját terítjük fénnyel, hanem az utak szélét és az aszfaltot.

A mértéktartó robogósok az SW-T 400 köbcentis verzióját is megvásárolhatják. Mondjuk az sem könnyebb, viszont kicsit olcsóbb és ereje bőven elég a napi közlekedésre; egyedül autópályán érezni hátrányait a kisebb hengerűrtartalomnak.

Ár-érték arányban a Silverwing 600 rendben van. Sportos motorosok úgysem ezt veszik, a célcsoport az autósok és a már robogózók közössége – számukra ezek a paraméterek és a viselkedés teljesen normális. Nekik ez egy jó gép. A hardcore bikerek meg találnak mást a Honda kínálatában.