A szerelemnek van szaga

Veterán: Jawa 350/360 és Velorex 560

2012.07.14. 07:26

Adatlap Jawa 350/360 (344 cm3)

  • Hengerűrtartalom: 344 cm3
  • Hengerszám: 2 hengeres, soros
  • Teljesítmény: 17 LE @ 4750 rpm
  • Nyomaték: 26 Nm @ rpm
  • Váltó: 4 seb. váltó
  • Tömeg: 139 kg
  • Tank: 14 l
Hangról könnyű. Egy jól trenírozott óvodás is képes megmondani, hogy MZ-t, Jawát vagy egy Pannoniát hall közeledni. A működésből és konstrukcióból adódó zajok jól megkülönböztethetőek. De vajon egy parkoló régi motort hang és tapintás nélkül, csukott szemmel fel lehet-e ismerni? Fel, de tudományos magyarázatom nincs.

Talán a géplélek itt mutatja meg magát: határozottan más az illat a magyar, a német és a cseh gép körül – nem az olaj, nem a benzin, nem a fémlemezek. Talán az a kevés műanyag és üléshuzat? A milliliternyi ragasztó? Nem tudom, választ nem is keresek – inkább csak örömmel szaglásztam ezt a restaurált oldalkocsis Jawát is.

Nekem valahogy olyan otthonos, gyermekkorom és kezdeti motoros éveim összefonódtak a márkával. Olyan ez, mint hosszú távollét után belépni az előszobába: az orrodon, minden idegszáladon érzed, hazaértél. Ugyanígy közeledtem Lukács Pál 350-eséhez és a hozzá illesztett Velorex 560-hoz – olyan ismerős volt, szerethető.

Az oldalkocsihoz kell egy dózis perverzió. Aki már vezetett ilyen két nyomon futó fogatot, tudja, hogy semmihez sem hasonlítható, ötvözi a motorozás hátrányait az autók rossz tulajdonságaival. Széles, nehezen fordul, hisz csak egy kormányzott kerék van, az is eltolva oldalra. Erőből irányítunk. Majd' egy gépkocsi területét elfoglaljuk, annak kényelmi alapfunkciói elérhetetlenek. Ennek ellenére, ugyanolyan megmagyarázhatatlanul, mint az illatfelismerés, bele lehet szeretni az oldalkocsisokba – lehet, hogy rossz és nem praktikus, de a maga vicces módján mégis nagyon aranyos dolog.

A motor gazdája a fia miatt hozta helyre a cseh párost. Felesége magyar veteránnal, ő meg ezzel jár, maga mellett a gyerekkel – öt kerékkel jól el van a család. A gépet nem fogatként vette, utólag került összevizsgáztatásra.

Nézzük csak sorjában: gyönyörű blokkjának alapjait még a második világháborúban tervezték, természetesen a legnagyobb titokban, a németek háta mögött. A próbaköröket egy DKW-nak álcázott prototípussal tették meg. Mire a béke helyreállt, már kész voltak a Perák néven elhíresült modell alapjai. Előbb egy, majd kéthengeres kivitelben is készült, de a 250-es és 350-es hengerűrtartalom mellett a CZ testvérgyár is készített 125-ös és 150-es verziót a stramm léghűtésesből.

Ma már furcsán hangzik, hogy korának talán legjobb utcai kétüteműje volt. Hibátlan anyagminőség, tökéletes tervezés és több évtizedes tapasztalat – a gépet az egész világon forgalmazták, Amerikától Ausztráliáig, 112 országban, sikerrel.

A bakteleszkópos váz azonban egyre inkább elavultnak számított, így 1953-ban új vázzal, de a jól bevált motort átdolgozva friss típust adtak ki, a Kývačkát, amely legalább olyan sikeressé vált, mint 19-es kerekű elődje – minősége még mindig rendben volt. Az értékesítéshez nagyon jól jött a prágai kísérleti labor által fejlesztett számos, erre alapozott utcai és terepes versenygép (ezeket Libeňák gyűjtőnévvel illeti a motortörténet Prága Libeň városrésze miatt, ahol a műhely volt).

A 250/353-et 1962-ig, a 350/354-et 1963-ig gyártották. Sokan visszasírják ezeket, joggal. Nem csak az anyagminőség és összeszerelés volt jobb, hanem a forma is. A csapott végű karburátorfedél, a szoknyásabb sárvédő, a letisztultabb lámpamaszk, a tankba ültetett ampermérős gyújtáskulcs és a gitárülés nélkül sokkal egyszerűbbé, szocialistán realistává vált az új 250/559 és a 350/360. A második világháború előtti art deco hagyományokat – amiben a cseh formatervezés rendkívül erős volt – szép lassan kiirtották a Jawákról. A kladnói acélból is kevesebb jutott, jött a donyecki érc, majd később a kassai vasmű lemezei – a hatvanas évek már a hanyatlást hozta, noha nem vették, vagy nem akarták észrevenni. Szomorú, Magyarországra, pont ezek a leegyszerűsített csepptanosak kerültek – az import a modell gyártásának 1974-es felfüggesztéséig tartott.

Pali Jawája kései, 1971-es, míg az eredetileg fekete, orosz piacos, cirill betűs váztáblával szerelt Velorex oldalkocsi 1974-es. Nem csak felületi kezelést kaptak, mindkettő atomjaira volt bontva, majd újra összeépítve. A munka rendkívül alapos volt és a végeredmény sem rossz – a rendszer gyenge pontjait eltávolítva ma is használható jármű született.

Akinek volt Jawája, tudja, hogy a kellemesen lomha gép a világból kimegy, de az elektronikus rendszer hajlamos rossz tréfákat űzni a tulajdonossal. Több megoldás is kínálkozik. A csehek készletben árulnak kalapács nélküli rendszereket, de annak, ki ért hozzá, odahaza sem lehetetlen előállítani egy megbízhatót. A 350-es gazdája is így cselekedett: a kéthengereshez robogógyújtás alapján, 45W-ről 100W-re növelt teljesítményű generátorral támogatva teremtett biztosan érkező elektronokat; így már nem áll fenn a veszélye, hogy a kötelező nappali fény és a hajó plusz lámpája mohón elszívnák a delejt.

Mivel ezek a gépek máig nagy számban futnak, az egész világot behálózó alkatrészellátás van. Cseh, szlovák, török és indiai cégek ontják az elemeket. Árban és minőségben is van szórás, de nincs igazi hiányzik, minden pótolható – a Velorex 560-ba is gond nélkül akadt ülés és plexi Szlovákiában.

Utaztam én ilyen oldalkocsiban gyerekkoromban, de akkor lényegesen nagyobbnak tűnt az 1780 milliméteres hajó. Most inkább bele sem ültem, csak a motor kormánya mögé fészkelődtem. Jó ott nekem, megszokott – nekem a fordított kiosztású, egy fel, a kettő, három, négy le kiosztású váltó is természetes, a félautomata váltó pedig praktikus: a váltótengelyen rúdja kiemeli a kuplungot, egyszerű és megbízható megoldás.

Ami szólóban pont jó, így már kevés: a kormány szélességéből kanyarodás közben nagyon hiányzik pár centi. A fékek miatt is kétszer meg kell gondolni mindent: a dobfékecskéknek érezhetően túl nagy a plusz 70 kilós tömeg – utassal persze még ezen is ronthatunk.

Igen, pont olyan szörnyű vezetni, mint ahogy képzelnék, de olyan ez, mint a horrorfilm: ijesztő, de mégis szeretjük, kéjesen borzonghatunk minden kanyarban. Az íveket szokni kell, aki tapasztalatlan, örülhet, ha nem hajt árokba. A profik persze a hajót is fel tudják kapni és ügyesen egyensúlyoznak – mint minden, ez is tanulható és fejleszthető.

A Jikov karburátorral táplált gép szólóban négy litert fogyaszt, a Velorexszel simán másfél literrel többet is elkérhet. A 17 lóerős kéthengeres kicsit papás, széria állapotban nem való sportolásra – ha nagyon hajtjuk, a hengerek is képesek túlmelegedni.

A négyszögprofilú váz egész normálisan bírja a plusz terhelést. Ugyan kátyúkon érezni, hogy meghullámzik a fogat, de a négy helyen rögzített Velorex természetesen merevít rajta. A Hradec Královéban készített 560-as egyébkén speciálisan ehhez, a már 16-os kerekekkel gyártott Kývačkához és ráncfelvarrt utódjához, a tesztelt Panelkához tervezték. Alváza acélcsövekből hegesztett, hajója műanyag, az ülés mögött csomagtartó található. Szerelés közben jól jöhet, hogy a sárhányó felhajtható. Az aránylag rövid lengőkar ellenére nem is rugózik rosszul: a csillapításért egy darab függőlegesen beépített tekercsrugó a felelős.

Aki ilyenre vágyik, most kezdjen el szemezgeti a börzéken. Jó oldalkocsit találni szinte már lehetetlen, az apróságok, például a díszlécek pótlása nem olcsó. Ennek ellenére jó választás hobbiveteránnak – bár aki a dolgok könnyebbik végét fogná meg, vegyen csak szólóban (ha az értéket is szem előtt tartja, akkor a ritkább és szebb 353 vagy 354 szériából). Biztos lesz, aki lelkesen vitába száll velem, de könnyebben és egyszerűbben üzemben tarthatók, mint a magyar veteránok, igaz, a cseh motorokban nincs benne az a nemzeti alapú szerelem, ami idehaza a Pannoniákat a rajongók szíve csücskévé teszi.