Teszt: Triumph Street Triple R - 2014

Nem is tudom, már hányszor mentem a Triumph Street Triple-lel a megjelenése óta. Mégis minden alkalommal ha a kezembe kerül, pillanatok alatt ismét beleszeretek és huligánná válok. Ez a fejlesztésekkel és az idö múlásával csak fokozódott. De jól tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinél ez így van.

Miért éppen a Triumph Street Triple?

Az első pillantásra csak egy sportos középkategóriás naked bike, amilyen van a piacon másnak is. Talán néhány anekdota magyarázza el ezt a legjobban.

Akkor kezdjük a legdurvábbal. Három éve egy Pirelli gumitesztre összeverődött egy igen hírhedt társaság. Az egykori osztrák Superbike-vb-menő Roland Resch, néhány őrült spanyol, olasz és brit újságíró, illetve én. Cézar Cervantes, a többszörös spanyol gyorsasági és supermoto-bajnok volt a hivatalos felvezető. Azt mondták a pirellisek, olyan gyorsan megy, ahogy csak akarjuk. Nem is kellett több, jól megkergettük. Az egész arra ment ki, hogy a végén megtudjuk, melyik a leggyorsabb motor a kanyargós spanyol szerpentineken.

Hát a Triumph Street Triple R volt az. Még a hajtűkben sem tudták otthagyni a supermotók, mert azoknál feszesebb a futóműve és nyugodtabban fekszi az utat, a rövid áttétele és a rugalmas háromhengerese révén meg az erősebb gépek sem tudták lehagyni a kanyarokból kifelé. Kezes futóműve, jó fékei és pontos irányíthatósága révén meg a kanyarba befelé is mindent vert. Az egész addig fajult, hogy Cézar a végén a BMW S 1000 RR-el az autópályára menekült és egy nyújtott autópályakanyarban 290-ig kicsavarta a BMW-t, hogy végre lerázza az idegesítő kis Triumphot, ami folyamatosan tolta őt a hegyi kanyarokban.

Az angol kollégák akkor elmesélték, mi náluk a legtöbb Street Triple tipikus története: egy Triumph-os pasi megveszi a barátnőjének a közös motorozáshoz, hiszen nem túl nehéz és nem is túl erős kis gép. Aztán miután maga is kipróbálta, a nő soha többé nem mehet vele, mert emberünk einstandolja.

Egyszer egy idősebb fotós azt állította, csak azért dicsérem a modern Triumph-okat, mert Triumph-mániás vagyok, és mert van egy eredeti 1971-es gyári versenymotorom. Ő a Triumph-ot még az 1960-as évek kéthengereseiről ismerte. Jó néhány rémtörténetet tudott mesélni, amikor cserben hagyta a villamosság egy téli éjszakai úton, vagy hatalmas olajtócsák maradtak a legkellemetlenebb helyeken, mint például a barátnője apjának előkertje. Mondtam neki, hogy az újak tényleg jók és megbízhatóak lettek. Kérdezze meg a jelenlévő szakújságírókat. Aztán teljesen értetlen arccal jött vissza: „Te, a nyolc emberből mindenki csak dicsérte a Triumph-okat és öten azt állították hogy a Triumph Street Triple a legjobb motor ami létezik. Ezt nem értem.”

A német Motorrad egyszer olvasói véleménykutatást végzett, mert tudni akarták, van-e igény a kisköbcentis, sportos egyhengeresekre. Az egyik válasz csak simán így szólt: „Az ideális motor három hengeres, 675 köbcentis és csupasz. Nem is értem, miért kell más kérdéssel foglalkozni.”

Néhány éve csináltam egy sorozatot az egykori NDK motorsportról és annak hőseiről. Közülük meglátogattam Bernd Uhlmannt is, aki 1965-ben az aranyérmes hatnapos enduro csapat tagja volt. Pont a 70. születésnapja előtt volt, meglepően jó formában volt még mindig a közel kétméteres, egykori élsportoló. Mesélte, hogy még mindig vagy húszezer kilométert motorozik évente, és pont vett egy új motort. „Egy Triumph Street Triple R-t. Bejelentkeztem a Motorrad olvasói tesztelési lehetőségére, ott kipróbálhattam vagy tíz motort - a Street Triple verhetetlen volt. Egyszerűen kellett  egy saját.”

Rejtett hódítás

De mivel éri ezt a hatást a Triumph Street Triple? A kis kompakt gép nyerge sportosan magas, kormánya viszonylag alacsony, nem túl széles és jó kézre áll. Ha pár centivel alacsonyabb lenne az üléspozíció, remek kezdőmotorról beszélnénk. Tipikus Triumph-hangjától eltekintve, ahogy hörgő szívóhanggal és a fogaskerekek fütyülésével követi a gázparancsokat, még a kis háromhengeres is beleillik a kezdőmotor képébe. Finoman veszi a gázt, könnyen működnek a kezelőszervek, és ahogy elindulunk, játszi könnyedséggel történik minden. Végigválthatjuk a sebességfokozatokat, már ötventől simán húz hatodikban is.

De ha egyszer kihúzatjuk! Hörgésből átmegy oroszlánüvöltésbe, majd éles visításba, és ahol a nagyobb háromhengeresnél a leszabályzás vet véget a hangversenynek, ott a 675 épp kezd belejönni. A gázt bezárva meg úgy hörög, ahogy csak egy háromhengeres tud. Ugyanakkor semmilyen kellemetlen érzésünk nincs: tökéletesen kontrollálható az erő és az első néhány kanyar után olyan szinten bízunk a kis masinában, hogy azonnal szemtelenné válunk. Az a játszi könnyedség és természetesség, amivel a legdurvább manővereket is előadhatjuk, fűszerezve az utánozhatatlan hangélménnyel, olyan szinten függővé teszi az embert, hogy egyre többet akar.

Nézzük a puszta tényeket

A Triumph Street Triple 2007-ben jelent meg a Daytona 675 csupasz testvéreként. Ügyeltek arra, hogy középkategóriás csupasz motorok között minél kedvezőbb áron tudják kínálni. Így eleinte sem a villa, sem a rugóstag nem volt állítható, valamit egyszerű kétdugattyús, úszó féknyergekkel készült. De hamarosan piacra dobták a Street Triple R-t, állítható rugóstagokkal és négydugattyús Nissin féknyergekkel. A háromhengerest másként hangolták mint a 675-ös Daytonában, így 106 lóerővel megelégedtek, viszont rugalmasságának és rövid áttételének köszönhetően soha nem érezzük gyengének ezt a motort.

Amikor már azt hittük hogy a Speed Triple-ről átvett kerek dupla fényszóró és az ülés két oldalán húzódó, rövid, ovális hangtompítók a Triumph streetfighterek örök stíluselemei maradnak, a Triumph 2012-ben áttért az ötszögletű fényszórókra, majd a Street Triple új vázzal és a motor jobb alsó oldalára helyezett kipufogóval született újjá a 2013-as modellévre.

A fejlesztések ellenére megmaradt a Street Triple jellegzetes karaktere, még ha újabban ABS-szel is szerelik, amivel nem lehet úgy csibészkedni, mint eddig. De a biztonságunk érdekében ennyi kompromisszumot el kell fogadnunk.

Azt ne higgyük, hogy azért szeretik annyian a Street Triple-t, mert egy mindent tudó motor. Két személlyel viszonylag szűkös, nincs rajta sok rakodóhely vagy szélvédelem, és ha tartozékokat szeretnénk utólag rászerelni, bután nézne ki, elvenné a kiváló kidolgozású kis streetfighter varázsát. Amit viszont ez a kis agilis gép tud, azt nagyon tudja – és főleg nagyon tud hódítani. És ez a sikere titka. Csak nehogy túlságosan függővé váljunk tőle.