Mire jó ez? - kérdezte a barátnőm. Jogos a kérdés. Ez egy funbike, védekeztem a számon kérő hangnem miatt. Bohóckodni, örömködni a városban, rövid dühkitörésekre lakott területen kívül, mellesleg munkába járni, ilyesmi. Pont, amire én is használom a motorom.- Ezzel a vágódeszkával az ülés helyén? Mi ebben a fun?
Mit szépítsük, az első fél órában jelentkező ingerek a kis-nagy Duke-on valahogy így csapódnak le, gyors egymásutánban: hűdekicsi, ejdekönnyű, aztademegy, jajjdefájaseggem. És az is biztos, hogy nem az utasülés kényelmének fokozására költötték el a fejlesztési büdzsé nagyobbik részét. De ettől még – vagy éppen ezért - egy igazi ördögfióka.
Elég ránézni: pont úgy megy, ahogy kinéz. Rettenetesen, feltartóztathatatlanul nyomul előre, tankja mintha a nagy izomdüllesztésben feltolult volna a teleszkópszárakra, így kivillan alóla a Ducatitól ellesett térhálós csőváz. Olaszoktól dizájnt lopni nálam nem bűn, inkább erény, hadd terjedjen a jó ízlés. Mást úgysem nyúltak az osztrákok, nincsenek rászorulva.
A narancssárga már örökké a KTM színe marad, olyan lett, mint a Kawasaki-zöld. Ezen a fehérnek nevezett motoron is igazából több a narancs: nem csak a váz (és a ráreccsentett gyorskötözők) meg a dekorok, de a radiális küllőket mímelő kerekek is élesen rikítanak – nem a tömegben elvegyülni vágyók motorja ez. Szemből egyértelműen Grievous tábornok állt modellt a maszk formatervéhez, mégsem menekülnek előle a megfélemlített autósok.
A 390-es Duke ugyanis kicsi, már-már nevetségesen picike. Hegedűből háromnegyedesnek hívnák ezt a méretet, még éppen elbír egy felnőttet, de egy nálam jobban megtermett férfiember a nyeregben már erősen súrolná a komikusság határát. Egy feldobozolt GS BMW mellett törpének érezzük magunkat, egy pillanatig eljátszunk a gondolattal, hogy átférünk-e alatta. Hasonló a hatás, mint amikor egy Mazda MX-5-össel egy dömper mellé állunk be a pirosnál.
Valahogy mégis meggörbíti a teret, mert viccesen apró méretei ellenére rendesen el lehet férni rajta. Ez megy mostanában, minden gyártó erre masíroz: a Yamaha MT-07-től a Suzuki GSX-R-ig egyre rövidebbek lesznek a motorok, ami persze jót tesz a fordulékonyságnak, valamint a súlynak is, és a mókás érzést, hogy előttünk és mögöttünk két centivel elfogy a motorkerékpár, nagyon hamar meg lehet szokni. Nem is biciklis, rolleres a hangulat, ha egy testesebb gépről ül át az ember.
A kis Duke-sorozat kitalálójának lovas szobrot fognak állítani a KTM gyárudvarában. Gyakorlatilag ugyanazzal a vázzal és szinte azonos blokkal csinálnak 125-ös, 200-as és 390-es egyhengereseket, úgy, hogy a legkisebb se túl nehéz, és a legnagyobbat sem érezni túlmotorizáltnak. A 125-öst a szinte egész Európában nagyon népszerű A1-es jogosítványra szabták, a 390-est minimális átprogramozással be lehet bújtatni az A2-be. A 200-as mifelénk első blikkre értelmetlennek tűnik, de most, hogy kipróbáltam a 390-est is, amelytől titkon nagyon sokat vártam, a középső lett a kedvencem.
Persze, én is szilárdan vallom, hogy erőből sosincs elég. A 390-esnél nem is panaszkodhatunk gyengeségre, elképesztő, amit ez a blokk tud. Méretes egyhengereshez méltóan két-háromezres fordulattól szépen elkezd dolgozni, de fent, ahol műfajtársai elkezdenek fulladni, ő kinyílik. Gondolom, azért is kezd el nyolcezernél villogni a váltásjelző, mert olyan elszántsággal forog bele a tízezerbe, hogy amíg meg nem szokjuk, sokszor beleütközünk a fordulatszám-korlátozó falába.
Kár, hogy a pömpörgős, vékonyka hang, ami közben kijön a sarkunk alatti csutkadobból, egyáltalán nem illik a zabolátlan karakterhez, de nincs mese, a kegyetlen zajkibocsátási normáknak meg kell felelni. Játékmotornak látszik, annak is hallatszik, csak aki rajta ül, az érzi a darázs fullánkját az oldalában, hogy húzni kell, amíg csak lehet.
A magamfajta szolid motoros is azonnal megőrül rajta. Aki már ült hasonló teljesítményű gépen, percekig nem tér magához, hogy hogy lehet egy 44 lóerős motor ennyire súlytalan. Rátenni a kanyarra nulla erőfeszítés, a fék mintha horgonyt vetne az aszfaltba, és minden hihetetlen könnyedséggel történik. A boldog, power-szelepes korszak vad 125-öseihez lehet csak hasonlítani, de azoknál milliószor összeszedettebb a kis Duke.
Amit 2014-re megtanult a motorkerékpár-ipar, azt mind belesűrítette a KTM. Fejre állított első teleszkóp, központi hátsó rugós tag alu lengővillával, méretes féktárcsák elöl-hátul, és még millió trükk, amitől annyira élvezetes tud lenni egy modern motor. Hiába gyártják Indiában, a kis Duke-ban benne van a KTM tudása, ezt érezni. Minden, ami történik rajta, szándékosan olyan.
A váltókar is nyilván direkt olyan kurta, hogy eleinte egyszer-kétszer mellérúgtam, és a váltásérzet is a KTM hagyományainak megfelelően készakarva endurós, hosszú utakkal, nyers kapcsolásokkal. Minőségi kifogást legfeljebb egy megzörgősödött elemre nyújthatnék be, amit nyilván két perc alatt javítani lehet, és egy helyen láttam csúnya pasztázást, ami a nem teljesen új tesztmotoron már lehet, hogy egy slampos szervizes sara. Eszünkbe sem jut, hogy indiai motor, néhány Japánban gyártott gép elbújhat a részletei kidolgozása mellett.
Az élmények ülepítése után be kellett látnom, nem a motorral van baj, az én seggem nem elég kemény hozzá. A nyereg párnázása könyörtelen, mint egy motocross-gépé, és a futómű sem ismer irgalmat. Nem gondoltam, hogy ilyen intim kapcsolatba kerülök majd a legapróbb aszfaltgödröcskékkel is, hogy ilyen részletgazdagon megismerem a felületük mikrotextúráját. A nagyobb kátyúk csak dupla adag lidokainnal váltak volna elviselhetővé, ezért inkább vadul kerülgettem őket. Keresztbordákon egyenesen attól tartottam, ledob a motor. Kár, hogy nem állítható sem a rugózás, sem a csillapítás, bár ez ebben a kategóriában nyilván nem elvárható.
Sokáig keresgélem a helyemet, mocorogtam előre-hátra, mivel a tanklebernyegek mögötti szűkítés bőven hagy helyet a comboknak. A széles csőkormánnyal mindig harcias az üléspozíció, nekem az előrefelé lejtő nyereg leghátulja lett volna kényelmes, de ott az utas kínzópárnája rezgette a fenekem, és a gravitáció húzott is a tank felé. Végül előre ültem, amennyire csak lehetett, csak akkor már kicsit bántóan széles volt a tank vége. Fel kellett adnom, a kis Duke nekem fél óránál hosszabb együttlét után kínpaddá vált.
Ez a félórás limit volt az, ami először elgondolkodtatott, kell-e a 375 köbcenti ahhoz, hogy boldog legyen az ember ezzel a remek vázzal. Aki főleg városon belül mozog vele, mint én, az igazából csak rosszalkodásra használja a 200-ashoz képesti erőfölösleget. Nyilván ettől funbike, hogy van miből meríteni, de a 390-es blokknak azért van hátulütője is: bármennyire kisimították a járását, ekkora mozgó tömeget már nem lehet elkenni. A nagy blokk hamisítatlan egyhengeres, alacsony-közepes fordulaton rendesen megremegteti az egész motort, a 200-as sokkal kulturáltabb.
Hiába éri el pillanatok alatt a pályatempót, és bőven bele lehet kóstolni vele az illegalitásba is, a kis Duke nem maratonfutó. Rettenetes rajta a szélnyomás, 150-nél mintha egy vízszintes bordásfalon csimpaszkodnánk, és a hátunkra lenne kötve egy zongora. A játékosságra kihegyezett futóműgeometria pedig elég ideges tud lenni ilyen tempónál, nálam egy fél másodpercre be is szitált, amikor kigyorsításnál nagy gázzal rárúgtam az ötödiket, és elkönnyült az eleje. Szóval nem egy autópályaingázó, inkább a városban és az országúton találja meg a helyét. Ott pedig erősen ott van a nyomában a 200-as.
Persze a 390-es roppant csábító, főleg a másfél millió alatti árával, amiben már az ABS is benne van. Alig kétszázötvennel drágább a 200-asnál – nehéz megtalálni magunkban a józanságot, hogy legyűrjük a feltörő csibészséget. De a 390-eshez kell tudni nyelni, sokkal nyersebb, vadabb, akaratosabb, mint kistestvérei. Szeretné széttépni a vázat, de túl jól meg van építve, hogy sikerüljön neki. Aki elég kemény hozzá, boldog lehet vele; az már csak bónusz, hogy 4-4,5 literrel simán elmegy száz kilométert, ami nem rossz érték ilyen erő mellett.
A KTM a kis Duke-okkal betámasztotta a vésőfejét egy piaci résbe, és komoly ütőerővel repeszti széjjel. A 125-ös az egyik legvidámabb dolog, amit ebben a kategóriában gyártanak, a 200-as igazából már mindenre elég, de a 390-es az, amit már egy nagymotorosnak is illik komolyan venni. Hirtelen nem is jut eszembe igazi konkurens, hiszen a hasonló teljesítményű, jellemzően kéthengeres csupasz motorok sokkal jellemtelenebbek, tapinthatóan kezdőknek szánták őket. A 390-es inkább ínyenceknek való, akik kimondottan egyhengeresre vágynak, cserébe egy lenyűgözően könnyű, végtelenül játékos futóművű motort kapnak, amit nem lehet egyhamar megunni.