Csak az elázást ússzam meg...

Felszerelésteszt: IXS-cuccok, Shox-dzseki, Tucano Urbano és társaik

2015.12.21. 09:22
Mindent kibírok. A negyvenfokos hőséget, a mínusz tizenötben városi rohangászást, a meleg ruhába felöltözést, levetkőzést minden reggel és délután, csak azt nem, ha hidegben bőrig vizes leszek. Vizesen motorozni pokoli dolog, az esőruha/kalocsnihúzás viszont még a legszebb túrát is tönkreteszi.

Úgy hiányzik az eladott Yamaha XJ900-asom, mint egy elvesztett szerv. Mondjuk, mint Bruce Lee-nek a jobb karja. Esetleg mint Ferjáncz Attilának a mája. Vagy mint Ron Jeremy-nek a... Ezt a képzeletükre bízom.

Ugye, azért adtam el a motort tavaly, mert szinte semennyit nem használtam, egy normális túra idejére egyszerűen nem tudjuk hova eladni a gyerekeket. No meg kellett az ára is mindenféle Puch-alkatrészekre, hogy a prózaibb indokokat is elővegyem.

Tudtam, hogy ezzel a lépéssel lényegében elvágom magam a külföldi túrázástól, mert az 1978-as, keveset futott, csodaszép Kawasakim, ami még maradt a garázsban, nem az a motor, amire szívesen felpakolom magunkat és böhöm csomagjainkat Katimmal – a kettőnket is sajnálom, de a motort pláne. Egyszer szép volt még az ugyanilyen, de kopottabb kéthengeressel megjárni a Dolomitokat, párszor Ausztriát is, de azért vallom, hogy messzire menni – ahol sok a kanyar, nagyok a hegyek, gyér a forgalom – leginkább modernebb, minimum bikini idomos motorral érdemes. Bár erről megoszlanak a vélemények.

Annyira hiányzott a motorozás, hogy kínomban terveztem egy rövid túrát, hogy azért ne öljem meg a Kawát: menjünk Poprádra, ott már van bőven kanyar, hegy, látvány, viszonylag keveset kell síkon, egyenesben menni, még ha az útminőség és a forgalom kultúrája nem éri el az osztrákot vagy az olaszt. Ehhez azonban muszáj volt láncot, lánckerekeket cserélnem az öreg Kawán, mert még azok voltak rajta, amiket 1978-ban feltettek rá a gyárban. És rángatott már az a lánc, mint a dög.

Csakhogy nem mennek ilyen egyszerűen a dolgok. Bakos Ricsi barátom felajánlotta, hogy beszerzi nekem a szükséges cuccokat, mert tud jó minőséget a kedvenc boltjában és úgyis megy oda pár nappal később. Feladtuk interneten a rendelést, vártunk. Annak a hétnek a szerdáján, amikor szombaton már indulnunk kellett volna a túrára, óvatosan felhívtam – nem hallott-e valamit a cuccokról, merthogy legkésőbb pénteken fel kellene tennem mindent. Húha, mondta, felhívja rögvest a boltot. Kiderült – azok semmiféle megrendelést nem látnak. Én meg hallottam Ricsit, ahogy bepötyögte az adatokat, látják, így bízzanak az internetben.

Mindegy, Ricsit nem olyan fából faragták, kiharcolta, hogy péntek délelőttre minden, lánc, lánckerekek együtt legyen. Én azonban már szerdán elkezdtem aggódni, mert nem volt B tervem. Lementem kutyába és kértem egy tesztmotort. Nagyon elvittem volna már egyszer a V7-es Guzzit valami kanyarra, de Németh Gergő közölte a szomorú hírt: tavaly túl későn bocsátották áruba a tesztmotorokat, és még januárban is kerülgették őket, idén okosabban egy hónappal előbb kezdték az akciót, ezért másnapra szinte kiürült a tesztpark. Az a másnap alig egy héttel korábban volt.

Lóhalálban nekiálltam volna a Kawasaki szerelésének, de bevallom – lánccsere után jobban szeretem, ha van egy kis levezető motorozás, amikor utána tudok állítani bárminek, ami esetleg nem jött össze tökéletesen. Egy poprádi túra, amire mások sokkal újabb motorokkal érkeznek, nem az az alkalom. Betojtam. Inkább telefonáltam még egyet, ha már egyszer majdnem kurva lettem, most tényleg legyek az. Szokásos megmentőm, a yamahás Ihász János sietett tényleg az utolsó pillanatban a segítségemre – alám tette azt az MT–09 Tracert, ami már szerepelt teszten a Totalbike hasábjain. Kicsit ég is a pofám, hogy így nettó hiéna módba kapcsoltam, de nem bírtam tovább. Ja, a motort a Harmati-kereskedésből úgy hoztam el, hogy alig egy órával később már zártak. A végén már arra gondoltam, hogy a Honda Spacy 250-es robogómmal kell mennünk...

Szeptember utolsó előtti hétvégéjére tettük a túrát, olyankor dúl az indián nyár, jobb szokott lenni az idő, mint augusztusban. Csakhogy idén – nem tudom, hogy észrevették-e – az indián nyár igény hiányában elmaradt, pontosabban november végére, december elejére jutott belőle egy kis demóverzió. Akkor kellett volna menni talán?

Péntekig bizakodtunk, de az időjárás-előrejelzés illusztrációs ikonjai mind inkább felöltötték egy szenes pince képét a hétvégére. Ám mivel a csapat – értsd: összesen három motor és hat fő – az egész 2015-ös évadot pótolni akarta ezzel az egy túrával, ezért inkább egy emberként összeszorítottuk a fogunkat s zabszemeinket. Úgy döntöttünk: ha esik, ha szakad, megyünk.

Így is lett. Szlovákiában már esett és szakadt. Végig. A társaságról a viccbeli ló jutott eszembe – nem vak az a ló, csak bátor! – mert a földig érő fekete felhők ellenére tényleg csak akkor álltunk meg felöltözni, amikor már kívülről vizesek voltak a ruhák. Vizes ruhára vízhatlan esőruhát húzni nagy badarság, tartja az ősi mondás, mely tézis óráról órára mind jobban beigazolódni látszott a résztvevők állapotán. Én mondjuk, nem húztam semmit, továbbra is masszívan bíztam a két éve tesztelésre kapott IXS Kirov (kabát), Altay (nadrág), Madox (csizma) kombóban. Ha az ennstali zuhékat kibírta, ez se árt majd neki.

Mire késő délután, valahol Breznón túl megálltunk kajálni egy útszéli csárdában, romos állapotban volt a csapat. Lacus jó pár szezont látott, eleddig tökéletesen vízálló Racer csizmájában bokáig állt a lötty, s csak akkor ment lejjebb a szint, amikor már vagy fél órája bent ültünk a zaba mellett. Szép lett alatta a tócsa...

Az esőruhákról szinte mind kiderült, hogy a varrásoknál szivárognak, ami egy ilyen ruhadarab esetében azt jelenti, hogy kábé húsz perc után a legnemesebb szerveiddel csücsülsz a hideg vízben. Innen bevert a víz, onnan a pára, a nagy tanakodásban senki se tudta, hogy lucskosra izzadta-e magát vagy esővíz-e a sok lé, mindenesetre kínunkban csak röhögni tudtunk. Kati egyértelműen a rosszul szellőző Fury cordura-dzseki izzasztó hatására kente az ügyet, Piroska inkább kintről gyanította a támadást. Még Endre barátom állt a legjobban, az ő dzsekije egyáltalán nem ázott át, de ehhez bent kellett tartania a téli bélést (az a vízálló felület), s kétszer akkora volt, mint szokott. Ráadásul verejtékezett.

Én azért kicsit próbáltam távol maradni a kollektív szenvedéstől. Budapesten magamra húzott héjamban ugyanis csontszáraz maradtam, az össz, amivel foglalkoznom kellett, hogy a tanktáska be ne ázzon. Arra meg ráhúztam a bugyit. Oké, az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt, Breznó után már felhúztam egy pulcsit, mert addig egy szál pólóban, alsótrikóban nyomtam a távot, viszont a Kirov/Altay rendszer csak béléssel tud rendes, meleg ruha lenni. Ja, egyébként 12 fok volt. Ha a hangulatromlást, szedelődzködést, elfáradást ki lehetett volna váltani pénzzel, szépen csengett volna ott a kassza.

Utólag is csak halkan merem mondani: istenien éreztem magam. A Tracer jó dög, iszonyú erős, vízen nekem még túlságosan is, jó párszor elindult a fara kanyarban. Rohadt jó hangja van annak a háromhengeres blokknak, jobb üléspozíciót pedig nemigen éltem meg motoron még: szélesen fogod a kormányt, kicsit azért előredőlsz, az ülésnél, elöl viszont elkeskenyítették annyira, hogy erről a magas motorról is jól leérjen a lábad. Biztonságban, jó szélvédelemben, nagyon stabilan utazol, tényleg az utolsó grammig rendben van.

Mégis, ami a legjobban megmaradt, hogy az aktívan összevissza állítható futóművű BMW R1200 GS innenső oldalán nem ültem még ilyen komfortos motoron. Hosszú rugóutak, nem túl kemény csillapítás – az igazi motorosok nyilván kicsit himbilimbinek mondják –, de merem állítani, az olyan, mostanában kocamotorossá avanzsálódott (sose volt igazi motoros) csávónak, mint én, ez maga a mennyország. Kicsit nekem on/off volt a gáz karaktere az alapjárat/kis fordulatszám váltása környékén, a plexit pedig a legalsó állásába kellett tekernem, hogy ne bubogjon a sisakom (mit tesz az, aki nálam alacsonyabb?), de soha rosszabbat, tényleg.

Eső? Tizenkét fok? Nyomasztó felhők? Kit érdekel, ha jó a motor és otthonos a ruha, de tényleg? Megfelelő eszközökkel sokkal nagyobb távlatok nyílnak az élvezetes motorozásban, mint azt az ember képzelni merné.

A csapat eleve jó hangulatán aztán még javított egy keveset, amikor megérkeztünk a hatalmas, szoci időkben épült poprádi szuperszállodába. Eleve valami lakodalmat tartottak ott, egy szlovák, vidéki lakodalmat... Ezért több száz fős buli dúlt az étteremben, gomolygott a füst, kövér, középkorú asszonyságok próbálták eljátszani a tinit legalább ruházatilag és fejhangon sikongatásilag. Mindez a lobbiban és annak környékén, ahová elcsigázott, szemeteszsákszerű testeink behömpölyögtek.

A mai napig nem tudom eldönteni, hogy valami maszkabállal kombinálták vajon a lagzit, s azért nézett ki mindenki olyan furán, vagy egyszerűen csak ennyire mérhetetlenül pocsék az ízlésvilág arrafelé. Nálunk 1992-ben voltak ilyenek a falusi bálok, amikor a mackóból mindenki egyenesen az egy szem lila öltönyébe, makkos cipőjébe és hányásmintás nyakkendőjébe bújt, hogy kirittyentse magát Hugyos Pista neve napján. Mondjuk, azóta már zakót se húznak sokan, mennek bulizni egyenesen, ahogy vannak, susimaciban.

Motoroknak pedig nem terveztek parkolót – ez a hotel nagyon nem az a hely. Végül sikerült előszedniük a gondnokot, aki az épület mögé terelt bennünket, ott kinyitott egy töredezett betonlejáró alján porladó, leszakadt zsanérú, hatalmas vasajtót, és betessékelt minket. A „garázsba”. Ami – amit az rögtön kiderült, a szálloda szeméttárolója is volt, mintegy másodfunkciós jelleggel. Hát, kicsit fájt otthagyni azokat a szép motorokat a gomolygó rohadásszagban. De inkább kimenekültünk.

A Tátra ölelésében szundikáló Poprád egyébként jó kis város, s estére még az időjárás is megkegyelmezett nekünk. Száraz lábbal keltünk át a külvároson az ottani akvaparkig. Értik – egész napos péppé ázás után mentünk a nagy, vizes központba... Páran majdnem puccsot hajtottak végre az odaúton a társaságból, de végül csak sikerült egyben beterelni a csapatot. Bár odabent, a bejáratnál levő elegáns bárban meleg Staroprament adtak (Szlovákiában...), ami utána jött, az kárpótolt. Főleg a kinti medence, amiben életem legkeményebb zubogó masszírcső-flashét éltem át. Nokedlivá áztattuk magunkat, utána nagy zaba, majd – hogy bebizonyítsuk, milyen kemény, motoros csávók vagyunk – lementünk az étterembe még egy utolsó pofa sörre. Szerencsénkre elértük a lagzi utolsó, csituló hullámait is - hát, élveztük, baromira.

Másnapi terv: rövidebb úton irány haza, közben megnézzük a dobsinai jégbarlangot, mert annak úgyse számít az időjárás. Ami persze, ismét tökéletesen modellezte a hobbimotoros rémálmát -ömlött az eső. Megszáradt ruhákkal, eleve esőcuccba öltözve vágtunk az útnak, mínusz én. Azaz én is nekivágtam, de csak a normál ruhában. Jegyzem meg: a Kirov/Altay egyik nagy előnye a hagyományos, olcsóbb ruhákhoz képest, hogy ennél nem a téli betét külső héján van a vízzáró réteg, hanem a Gore-Tex szövetszerkezet a legkülső réteg felszínén tartja a nedvességet, sőt, ami bent keletkezik, ki is rántja a felszínre. Ezért a kabát nem lesz nehéz a sok létől, s ha izzadsz, az a víz is a légkörben landol. Elég masszív előnyök ám.

Minden előzetes gondosságunk ellenére csapatunk nagyjából félóra múlva felöltötte az egy éve Verdunnél harcoló alakulatok minden jellegzetességét. Épp időben értük el Dobsinát, még mielőtt beütött volna a pánik, s a lincshangulat. Relatív vetkőzés, ruhatár, a maradék, száraznak tűnő ruhákban le a jégbarlangba. És egy jégbarlang lakmuszpapírként mutatja ki a ruhában megrekedt nedvességet. Ezt is megtanultuk.

A motoros dzsekit azért magunkon hagytuk, mert sejtettük, hogy nem lesz odalenn meleg. Még jó, hogy a Sipitől kapott Alpine ruganyos sál volt nálam, azt át lehetett alakítani fejfedővé is. Máskülönben úgy fagyott volna el a fejem búbja, hogy ott, élőben, fájdalommentesen meg tudott volna skalpolni egy irokéz törzsfőnök. A többieknek se volt melegük ám... Érdekes, a jég erről a hidegről úgy látszik, nem vesz tudomást, mert azóta, hogy utoljára jártam itt (1989-ben), jócskán megolvad, koszos is lett a bejárat körül, sok szép oszlop is eltűnt odabent. Kár érte, remélem, lassanként már megáll a folyamat.

Az ebédnél furcsa cigánytábort eszkábáltunk össze kiterített pulóverekből, kabátokból, zoknikból, pólókból, megamimég, gondolom, volt szagunk is. Csodánkra is járt a szlovák siserahad, rég láttak ilyen népséget.Miközben ők a mi külső igénytelenségünkön mulattak, mi az ő étlapjukon - ettek-e már rántott fiút, esetleg mexikói csirkeiszapot? Ne gyanakodjanak szomszéd-ellentétekre, mert németül és angolul egyenesen csirketakonynak hívták. Érdemes belekattintani a galériába, gyöngyszemeket látnak ott...

Miközben mindenki kiválóan mulatott, Anikó óriási felfedezést tett – a vécében nem kéztörlő, hanem rendes, meleg (sőt, forró!) levegőt fújó kézszárító lógott a falon. Nem tűnik erős feltételezésnek, hogy szép villanyszámlát termelhettünk a tulajnak, ugyanis az egész társaság szárazon hagyta el az étkezdét, a kézszárítók helyén pedig megolvadt műanyag plecsnik maradtak a falon. Oké, kicsit túloztam.

Nem akarom ecsetelni a hazautat; egy mélytengeri akvárium belseje szárazabb hely annál. Útitársaim alaktalan, mogorva, fekete krumplis zsákokként darálták végig az utat, csak a magyar határhoz közeledve derült fel a kedvük az időjárással egyetemben. Voltaképpen – én csak empatikus kibicként tudósítok a lelkiállapotukról, mert nekem nem sok jutott a kínlódásból. Hisz tudják, IXS-ben szép az élet, még úgy is, hogy azóta sincs patent a kabát jobb ujján, hogy másodszor felvettem...

Azóta csak szőrmentén mertem megkérdezni a társaságot, mennyire tetszett nekik a túra, maguktól valamiért nem emlegetik. Nekem, személy szerint szenzációs volt, csak a többiek iránt érzett mély empátiám vont le valamennyit az élményből.

Egyébként – ide tartozik, nem? – fut nálam egy másik ruhateszt is, a Shox-féle bőrdzsekié, ami viszont most pont négy éve került hozzám, elpusztításra. Nem drága termék, csupán egy 30+ ezer forintos kabát, amelyhez különlegességként tartozik egy belecipzározható, ujj nélküli, téli bélés is.

Mostanra alaposan elkezdett lekopni a vállán a festék, ott, ahol a hátizsák szíja dörzsöli, az ujjain pedig a gumis-patentes összehúzók szálai szakadtak el – de ezek úgyse értek sokat, mert a dzseki ujja eleve nagyon szoros, annak ellenére, hogy a nem túl kövér testemre a legnagyobb, XXL-es méretet kellett elhoznom a Shoxból.

Csak tájékoztatásképpen: még mindig a négy évvel ezelőtt vett Honda Spacy 250-est nyúzom nap mint nap. Tavaly télen rendbe tettem egy másik bontott motorból a futóművét, megjavíttattam a fejidom műanyagját, kapott egy új hátsó gumit, egy új akkut, zúz tovább, ő egy tipikus, nyolcvanas évekbeli, elpusztíthatatlan japán termék – azt hiszem, vagyunk páran, akik tudják, mit jelent ez a korszak és a japán gyártás kombinációja. A Spacy-n továbbra is a még korábban, egy Aprilia Gulliverre való Tucano Urbano véd a szél ellen, köszöni, a piszkon kívül annak semmi baja, pedig most kezdi a hatodik telét kezdi idén. A hideg beköszöntével a következő módon alakul át nálam a motoros hővédő mechanizmus:

1) Nyáron az anno még a Ciánkáliban vett, saját, régi, szarrá kopott, nyolcvanas évek eleji IXS-dzsekimben (állítólag cápabőr) és farmerben motorozok, elnézést ezért. A sisak nyitott, lidles, valami Xenon márkájú, nagy ritkán az Imolában vett Captain America negyven eurós tökfödő egy jól záró szemüveggel, de ez itt tényleg nem számít. A lidles legalább jól néz ki, kényelmes, két méterről nézve egész vagány, s a bélése rettentően izzasztó, mint minden olcsó motoros terméké.
2) Szeptember közepe-vége magasságában át szoktam térni a shoxos fekete-narancs bőrdzsekire, felszerelem a robogóra a Tucano Urbanót, de még feltekerem térdhez, nem veszem a nyakamba, csak az esőisten elkergetésére van ott. Sisakváltás a zárt NOX-ra, amit Ausztriában vettem még nagyon rég, amikor a fekete Kawasakival voltunk a Dolomitokban. Ez kopott, de a bele még egész jó állapotban van, pedig baromi sok benne a kilométer. És tényleg ér valamit az az antiszeptikus bélés, amit hirdettek a cetlijén, mert még mindig jó a szaga belül.
3) Október vége felé beteszem a dzsekibe a bélést, kiteregetem és nyakba veszem a Tucanót, lidles csizmát rántok és felhúzom az IXS-féle téli kesztyűt – nem célom, hogy fázzak.
4) November eleje-közepe táján felhúzom a farmer alá az IXS aláöltözőt, felszerelem a kormányra a Tucano Urbano-féle kézvédőket (igazából alig érnek valamit, mert szövetből vannak, ide meggyőződésem, hogy csak a tömör műanyag felel meg). Ja, és elkezdem hordani a fejvédőt.
5) Ha pedig megjön a nulla fok, az IXS aláöltöző felső részét is felveszem, a lidles csizmát pedig a nehezebben felhúzható, de végtelenszer melegebb IXS csizma váltja fel. Csak nagyon, nagyon ritkán, nagyon, nagyon hidegben, és csak akkor, ha át kell evezni keresztben az egész városon, akkor veszem fel a Kirov kabátot – a bőr ugyanis tíz kilométeren mínusz tízig tökéletesen kellemes, vízhatlan és otthonos.

Nagyjából itt tartok most, hiányt nem szenvedek semmiben, fázni se szoktam, az intenzív sisakpárásodást leszámítva megoldottnak tekintem a téli motorozást. Baj is lenne, ha váltanom kéne, mert Óbudán idén bevezették a parkolási díjakat, nálunk, a céges garázsban pedig vállalati kedvezménnyel is évi 120 ezer forint a hely. Mindez azért, hogy egy 8,5 literes fogyasztású autóval, ötpercnyi jégvakarás után, 20-25 perc alatt, a környéket telibe emissziózva, (a sok pofátlan autós kolléga ügyködései miatt) szétcincált idegekkel érhessek be. Pokol, ezerszer inkább a robogó laza, háborítatlan 9 perce. Egyébként a Spacy 71 ezerrel az órájában, 28 évesen most tényleg kicsattan az egészségtől, bizakodva nézek a jövőbe.

Egyet sajnálok – csak fel kellett volna tennem rá téli gumikat, amikor még szét volt szedve...