Teszt: Suzuki GSX1200 Inazuma – 2002.

Az első száz méter után beugrott, hogy újra kéne néznem a No country for old mant, hiszen annak a filmnek volt olyan a tempója, mint ennek a motornak. Coenék nagyon érzik a filmek sebességét, és ott ismét megmutatták, hogy nem kell rohanni, hagynak időt a gondolkodásra, a megfigyelésre. Szeretem azt a tempót. Nincs miért sietni, úgyis mindenki odaér. Miközben végig megvan a feszültség, de közben ezer apróság leköt és szórakoztat, a snitteknek van mélysége.

Én egy retró naked bike-tól sem várok el nagyon mást, vagyis menjen szépen és szórakoztasson a részleteivel. És a retróságot se akarja a gyártó egy kerek lámpával letudni, miközben a valóban régi motorokra jellemző szar fék és futómű sem hiányzik. Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, az Inazuma sem száz százalékos, de megvan benne a bársonyos klasszikusság, és most nem is a formára gondolok, hiszen az direkt archaizáló a nyolcvanas éveket idéző faridommal és a kétoldalra szerelt rugóstagokkal, hanem érzésre tudja azt, amit az igazi vasra vágyók keresnek.

Az egész kulcsa maga a blokk, amit egészen az 1986-os GSX-R1100-ig vissza lehet vezetni. A lökettérfogat azóta hízott egy kicsit, a sportos gázvételt kigyomlálták belőle, és a csúcsteljesítményt szép, egyenletes nyomatékgörbére cserélték. Már az 1200-as Bandit is inkább szépen megy mint jól, ezt viszont tovább finomították. Az egykettes GSF 36-os Mikuni karburátorait 32-es Keihinre cserélték, és még finomabbra hangolták.

A maradék izgágaságot is kireszelték belőle, nem is ugrik sehol, fokozattól és fordulatszámtól függetlenül mindenhol ugyanazt csinálja, ha rávágom a gázt: hűűű – vesz egy nagy levegőt, és nagyon egyenletesen lekezd tolni. Öt gang ma már kevés, az Inazumán viszont már sok is, az egyes csak elinduláshoz kell, de akkor sem szükséges, lámpánál nyugodtan hagyhatjuk kettesben. Vagy hármasban, vagy négyesben, igazából teljesen mindegy, minden fokozat jó fokozat. Városban tehát mindenre elég a kettes, országúton pedig négyesnél feljebb nem igazán kell váltani. Ötösben 100-nál 3500-at forog, csavarogni pedig olyan négyezres fordulat körül a legjobb, amikor egy kis gázadásra elindul a nyomatékcsúcs felé.

Ez a fajta nyugodt vezetési stílus illik hozzá a leginkább, az Inazumától idegen a folyamatos rajoskodás. Az üléspozíció is elég kényelmes, egyenes háttal ülünk rajta, kényelmesen behajlított térdekkel, a karok lazán lógnak, és sem a futómű, sem a fékek nem csábítanak csibészkedni. Inkább a tudat a fontos, hogy minden lámpától elrajtolhatunk gumicsíkot hagyva – úgysem vágja ki magát kerékre, olyan a geometriája, hogy teljesen hiányzik belőle az egykerekezési hajlam.

Ugyanígy a kétszáz feletti tempó is csak opció, és aki megveszi, nyilván egyszer úgyis kipróbálja, de abban sincs sok öröm. A szélvédelem egyébként elég jó, az ügyesen pozicionált óracsoport turbulencia nélkül eldobja a menetszelet, és 100-120-as tempónál egészen csendben lehet haladni, de 130 fölött már érezni, hogy ez azért mégiscsak egy roadster.

Ez a konkrét darab egyébként 2002-es, vagyis az utolsó évjáratból származik. Az 1200-es Inazumát mindössze négy évig gyártották, közben pedig csak a színekkel variáltak. Ennek különlegessége, hogy a maga 47 ezer kilométerét egyetlen tulajdonosnál futotta, nulla kilométeres kora óta magyarországi motor, végig vezetett szervizkönyvvel – a mostani gazdája ezért vette meg, és jelenleg nem is nagyon akar túladni rajta.

Szerencsére a Suzuki a GSX1200-nál még ismerte a mértékletességet, és nem estek olyan túlzásokba, mint a GSX1400 hátsó gumijánál. Itt beérték a 170-es szélességgel, amivel elég könnyeden motorozható – tanulójárműnek éppen nem mondanám, de kis tempónál is jól irányítható. Az Inazuma egyensúlya amúgy rendben van, nem tesz be az 1200-as blokk súlya, és ezt nem csak menet közben érezni, hanem a garázsban is, amikor meglepően kis erővel lehet középállványra húzni.

A Suzuki 1200-as Inazumák jelenleg 800 ezer forint környékéről indulnak, 1,1 millióért pedig már a nagyon szép darabokat adják. Típushibákról nem igazán tudni, egyedül az ezerkettes Banditoknál előforduló váltóproblémára lehet számítani – ha hármasban búgó hangot hallunk, akkor a fogaskerék fogai elkezdtek töredezni.

Sokaknak máig ez a forma jelenti a motorkerékpárt, a dupla bölcsőváz, az íves tank és az oldalra szerelt rugóstagok. Ehhez jönnek még a hengerek hűtőbordái, a karburátor és a benzincsap, amitől könny szökik az öregfiúk szemébe – ez nekik szól, illetve mindenkinek, aki szereti a lemenő nap fényében hallgatni a hűlő blokk fémes pattogását.

A tesztmotort a MotorTrade Kft-től kaptuk.