Teszt: Kawasaki Z400 – 2019.

Elkényelmesedtem az utóbbi időben: az elmúlt időszakban főleg fotelmotorokhoz volt szerencsém. Élvezem a gondtalan és kényelmes óriás-robogókat, ráadásul egészen eddig azt hittem, nem is vágyok többre. Aztán jött a Kawasaki Z400, ami visszaadott valamit. Nem a váltogatás hiányzott az életemből, hanem az igazán őszinte csapatás.

Minden motorral van egy ismerkedési görbe, amikor szokod, hol fog a kuplung, mennyi erő kell a fékhez, milyen fordulatról kezd élni, a Z400-on pedig a második kanyar után Rossi növendékének éreztem magamat. Nem is értettem, hogy lehet ennyire kezes, de honnan is értettem volna a 210 kilós foteljeim után. A motor minden mozzanatával és reakciójával azt akarja, hogy feszegessük a korlátait, mert azok a határok jól kitapogathatók.

Bölcs gondolat volt Dobogókőn keresztül hazamenni, elégedetten gördültem ki az utolsó kanyarból, és másnap reggel ugyanarra indultam el vissza. Aztán ugyanarra haza, és így tovább. A harmadik kör volt az a pont, ahonnan már nem volt visszaút. Elkezdtem kanyarban testtel a belső ívre terhelni, de a Z400 hagyta magát, benne volt a játékban.

Ügyes apróságokkal tették ezt a motort komolyan vehetővé. A 400-as sorkettes kellemes karakterű, és van némi rezonancia. Hatezer alatt lehet vele városban nyargalászni, bár szinte semmi nyomatéka nincs, úgyhogy érdemes négyezer fölött tartani. Ilyenkor dinamikus, de nem üvölt és jól is fogyaszt, bár ez annyira nem szempont. Az izgi rész akkor következik, amikor elforgatjuk hatezer fölé. Nem fogja szétvetni a világot, kívülről átlagosnak hat, de rajta ülve az a megindulás, az úttartás és az a hang tényleg csúcs. Még a 431-edik gyorsításnál is ugyanúgy elolvadtam a motoron.

Rövidek a fokozatok, és egy intenzív gyorsításnál az a 45 lóerő egyáltalán nem érződik kevésnek. 150 körül elfogy, de amit addig leművel, az kárpótol. Hat sebességre osztották le a váltót, de még hatodikban is öt- és hatezer között billeg a mutató 90-nél. Nem lesz hálás hosszú egyenes utakon, inkább maradjunk vele szűk kanyargós terepen. Kanyarból ügyesen ugrik ki, ha forgatjuk, és nem akar se felegyenesedni, se beleesni az ívbe, itt mi döntjük el, mi fog történni. A bátorságunkon fog múlni, hogy meddig döntjük le, én a harmadik nap után a gumik teljes futófelületét kihasználtam. A futóműve mindenben társ, ha véletlen bepánikol az ember, akkor talpra lehet állni vele.

A Z400 fékjei rendesen megfognak, a motor alig 160 kiló. Elöl egy tárcsa van kétdugattyús Nissin nyereggel, hátul ugyanez. Mindkettőt ABS figyeli, és nem csak egyenes vészfékezésnél, de a kanyarban is ügyesen reagál a blokkoló kerékre, noha ez még nagyon távol van a dőlésszög-érzékeny kanyar-ABS-ek világától. Nyilván nagy csodák nincsenek, ezzel is el lehet esni.

Ennyi erő a rövid váltóval és egy jó futóművel már sok mindenre elég, kezdőknek talán még sok is. A Kawasaki munkatársától tudom, hogy a Z400-at nagyon szeretik az alacsonyabb motorosok, mert kicsi, könnyű, kezes, és - ki nem találnád - alacsonyan van az ülés. Telitalppal hajlított térdel ért le a lábam – 182 centi magas vagyok, ez mindent elmond.

A térdszög sem extrém, a kormányt sem kellett teljes felsőtesttel feszegetnem, egyszerűen jó rajta ülni. Az ülés borzasztóan néz ki, pedig nem az, sőt még az utasok sem panaszkodtak.

Szép vonalakat kapott ez a motor, és még a hátsó kakasülőt is megbocsátom neki - optikailag jó, és nem én ülök rajta. Összhatásában olyan, mint egy morcos plüssállat, haragos, de látni rajta, hogy nem akar megölni. A 400-as Ninja naked változataként sem hagyták teljesen csupaszon, a tank, a fejidom és a hűtő Bermuda-háromszögét okosan eltakarták. Értem én, hogy az ott egy kusza rész, de a szép csővázat hagyhatták volna szabadon.

És végre eljutottunk arra a pontra, hogy nem fáj a szememnek egy új motor kipufogója. A Kawasaki ER6-é volt az utolsó csepp a pohárban, követelem vissza a combos króm-hurkákat. A Z400 tervezésekor mondjuk engem sem kérdeztek meg a mérnökök, és ezt sem a dizájn inspirálta, hanem a zajkorlátok, de egészen kellemes látvány ez a forma, még a védőlemez is passzol az összképbe.

A burkolt változathoz képest nem csutkakormánnyal traktálják a kezdő motorosokat, hanem egy magasabb, szélesebb csőkormánnyal. Jó rajta támaszkodni, kézre áll és a kezelőszervek is jó helyen vannak. Minden a megszokott, semmi extra, viszont a műszeregység nagyon vagány. Egy mechanikus alkatrésze sincs, és nem is hiányzik. Sebesség, fordulatszám, fokozat, óra és kész, viszont ez egy olyan kijelzőn, ami sokkal többnek és jobbnak hat.

Kicsi és a kormányon is támaszkodni kell, ráadásul ezen az ülésen sem tolnék le egy nagyobb túrát szívesen. Viszont a futóművel eltaláltak egy aranyközéputat. Nem pattog és a rossz utak sem fájnak, mégis feszes és ott van az úton, kanyarban meg mintha sínen húznák. Utassal sem lett billegős és buta, sőt a váz sem tekeredett, borzasztó feszesen egyben van az egész motor.

Mindenkinek tudnám ajánlani a Kawasaki Z400-at, aki szeret motorozni és mondjuk nem az Alföldön lakik. Nem kellemes vele hosszútávon, de városban és szerpentinen nagyon szórakoztató. Odébb lehet vele állni és nem fogja megijeszteni a kezdő motorosokat. Az üléspozíció rövid távon kellemes, biztonságérzetet ad, de ha csapatnánk kicsit, akkor azért rá lehet feküdni testből. Tényleg az alacsonyabbak, bátortalanabbak vagy akár a kezdők motorja, viszont ennek ellenére egészen komoly szerkezetet kapunk 1,9 millió forintért. Nekem visszaadott valamit a motorozás élményéből, de nem váltotta meg a világomat, továbbra is javíthatatlan fotelmotoros maradok.