Rúzsa Sándor

2007.07.26. 12:22

Adatlap Suzuki Gsf 1200 Sa 2006 (1157)

  • Hengerűrtartalom: 1157 cm3
Hát ez az én formám, akkor találkozok először a nagy Bandittal, amikor már legyengült, meghízott, vízzel hűsítik, elektronikával táplálják. Nem az már, aki volt. Vagy mégis?

Messziről félelmetesen nagynak tűnik. Széles kerekek, Masszív fémtömb a kettős bölcsővázban, hatalmas kipufogódob, széles, hosszú ülés, magas kormány. Aztán, ahogy legnagyobb meglepetésére nem felült, hanem leereszkedett rá a fenekem az állítható magasságú ülésre, és magam alá húztam a lábaimat indulásnál, máris kezelhető, könnyen motorozható gép lett belőle.

Kényelmes? Na az éppen nem. Egyrészt a váltókar miatt. Hogy szokatlan pózban áll, elölről nyúlik hátra, az még nem lenne baj. Az már igen, hogy a taposandó bütyök annyira közel került a lábtartóhoz, hogy alig fért be közéjük a bakancsom. Sportcipőben könnyebb kapcsolgatni, már ha az ember el tudja űzni lelki szeme elől a laza, könnyed, nyárias öltözetű motorozás során kényszerűen ott lebegő leszakadt lábfejeket.

A német Suzuki-oldal csak simán utcai motornak, a magyar túragépnek aposztrofálja – én sporttúrának mondanám. A zavar oka egyértelműen a hülye kormány. Hegyes szögben hajtogatott láb, nagy tempónál kényszerű hasalás - eddig rendben. De miért kell ilyen magasan markolni? A fejidom egész jól elfogja a szelet, a hosszú távú durva gyorshajtásnak tényleg csak az egyenes deréktartáshoz beállított kormány az akadálya. Persze nem kell megtartani...

A fékek tetszettek, nagyot fognak; érdekes, hogy elöl Tokico, hátul Nissin-rendszer dolgozik, de gyakorlati jelentősége nincs a fajkeveredésnek. Egyedül csak azzal nem tudtam kibékülni, hogy sosem tudtam – talán újra a magas kormány miatt? –, mennyit szabad még húzni a karon a pofáraesésig. Nincs visszajelzés, illetve mindig úgy éreztem, hogy jaj, már csúszik, már csúszik. De húzhattam, taposhattam volna bátran, hiszen ez az ABS-es modell biztos nem blokkol, de a beidegződéseket nehéz kinevelni a zsigerekből.

Rúzsa Sándor

A leghíresebb alföldi betyár – vagyis bandita. 1813-ban született, állítólag már akkor olyan erős volt, hogy születése után lerúgta magáról a pólyát. Apját lótolvajlásért felakasztották, Rózsa Sándor pedig ugyancsak közel pottyant az almafa törzséhez. 1836-ban másfél évre börtönbe zárták tehénlopásért. Illetve zárták volna – de megszökött. Megölt két katonát, a makói seriffet (csendőrbiztost), számtalan tolvajlással, rablással gyanúsították.

1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, azt állította, hogy becsületes életet kezd, ha elfelejtik korábbi bűneit. V. Ferdinánd nem hitte el, hogy a betyár tényleg megjavul, elhitte viszont a ’48-as felkelés Honvédelmi Bizottmánya. Rózsa Sándor és 150 fős szabadcsapata októberben hadba vonult a császáriak ellen.

A banda nem bírta a reguláris életet, hamar széthullott. Akadt, aki beállt honvédnek, Rózsa Sándor viszont inkább elszegődött csikósnak és megnősült. A szabadságharc leverése után ismét keresni kezdték, bujdosni kényszerült. 1857-ben fogták el (feladta egy cimborája), 1859-ben életfogytig tartó börtönre ítélték (a hatóságok nem merték kivégezni, mert túl népszerű volt).

1868-ban amnesztiával szabadult. Nem ment neki a becsületes élet, újra bandát szervezett, postakocsikat, vonatokat raboltak ki. Hamar elfogták, újra életfogytot kapott. A börtönben nagyon legyengült, harisnyakötéssel foglalkozott (vegyük észre a párhuzamot a Demolition Mannel). 1878 novemberében, TBC-ben halt meg.

Rúzsa Sándor azaz Rózsa Sándort a népi hagyomány a magyar Robin Hoodként kezelte, népdalok, versek, balladák születtek róla, már életében legendás hős vált belőle.