Nézd meg az anyát, vedd el a lányát

2008.11.11. 00:06

Adatlap Moto Guzzi V7 Classic 2008 (0)

Ki mondta, hogy a Guzzival alacsony fordulaton kell tötymörögni? Ébresztő, ez nem egy amerikai kéthengeres, ezen húzni kell a gázt – akármilyen kicsinek is néz ki, egy kis benzinért cserébe sok örömet ad.

Nagyjából tíz-tizenkét éve, hogy a lakótelepi és kanálisparti jaszkarizást felváltotta a normális motorozás. Az első komoly gép, amibe beleszerettem, Sárkány barátom 1974-es Moto Guzzi V7-je volt. A fekete, kerek hengerfejes utcai sportmotor az olasz ipar egyik csúcsa, szépségéből a mai napig nem vesztett semmit. Volt, hogy rákérdeztem, eladná-e, de kérdésemre legtöbbször választ sem adott.

Nem múlt bennem a szerelem, minden egyes akción körberajongtam a lapos és egyenes vonalaival sebességet sugalló gépet. Egy őrült pillanatában a naszvadi csemegebolt előtt Sárkány annyit mondott: „Próbáld ki végre, de forgasd meg rendesen!”

Igaza volt. Alacsony fordulaton sem rángatta magát, de amint elhagyta a 4500-at, a V-motor igazi győzelmi jellé vált, a 62 lóerős gép szinte kettévágta a levegőt. Persze váltáskor bólintott egyet, majd újra követelte a teli gázt.

Mára a Guzzik képe megváltozott. A 750-es blokk vitalitása nyomába sem ér az elődének, 14 lóerővel gyengébb, a forgási hajlama is mérsékeltebb. Ennek ellenére senki ne higgye, hogy ez egy pöfögős V2, ez nem Amerika: azért, mert kínjukban évtizedek óta belemagyarázzák a Nevada softchopperbe, még nem okvetlen a nyugalmas cirkálás mintaképe. Megsúgom: ennek ki lehet és ki kell tolni a szemét.

Ne higgyünk a régiesen ártatlan formának. A V7 Classic, annak ellenére, hogy a márka legkisebbje, képes hosszú távon is szórakoztató lenni. A már-már történelmi kétszelepes blokk 48 lova nem egy mellbeverő adat, lenne még hely néhánynak - de ha ennyiből kell kigazdálkodni a lendületet, megoldható. Nemcsak köbcentiben a legapróbb, a colstok is ezt mutatja. Mintha egy ETZ vagy Jawa nyergében ülnénk, olyan aprónak és könnyűnek tűnik a Guzzi. Jobbra-balra döntögettem a lábam között – végre egy könnyű motor, amely nem akar nagyobbnak tűnni, hanem szándékosan filigrán.

Az első startom azonnal kudarcba fulladt, a tesztmotor kuplungja nagyon fent fogott, egy picit rá kellett csúsztatni, hogy simán induljon meg. A váltó pontos, nincsenek véletlenül kapcsolt fokozatok. A Guzzik elhasználódó váltójának tünetei a furcsa zörejek és sikítás, érdemes figyelni, hogy ez a pontos és jól kapcsolható szerkezet ilyen maradjon.

Öt fokozatból gazdálkodhatunk, de fontos, hogy a kellő fordulatot megtartsuk. A békés hömpölygéshez persze elég a 2500-3500-as fordulat, de aki egyszer megérzi, milyen a dühbe jövő 90 fokos, keresztbefordított kéthengeres, az újra és újra magasabb fordulaton fogja használni – a V7 nagy örömére. 4500-nál mintha a kisördög lehelne a Magnetti Marelli befecskendező mögé, pillanatok alatt felugrik a mutató – csak azért nem a piros mezőig, mert olyat nem festettek a régi Veglia-Borlettira emlékeztető műszerre.

Nem lehet összehasonlítani az előd és a mostani retrógép karakterét. Az makrancos és öntudatos volt, ez meg kezes és a végletekig kiszámítható. Nem véletlen; a kezdőket, a nőket és a békés motorozásra vágyókat szólította meg a Guzzi a V7 Classic-kal. Minden sima és vajpuha, ennél jobban már nem lehet szedálni egy kardános, keresztben szerelt V-blokkot. Jelleme sokkal inkább a nyolcvanas évek végi V50-eket idézi, azok ereje volt hasonló a mostanihoz.