A Rocker – polgári nevén FXCW – a Softail családot erősíti. Úgy néz ki, mint egy épített motor, csak ezt a mindennapokban is lehet használni, legalábbis a gyár szerint, mert kipróbálni nem volt alkalmunk. A 240 mm széles hátsó gumijára szorosan simul a lengővillára erősített sárvédő, amit a két oldalra helyezett ledes index-zárófények kereteznek. Az egyszemélyes ülés alacsonyan helyezkedik el a méretes olajtartály tetején. Szépen lekerekített, szélesített tankot visel két nagy hengere felett, 49 mm-es villája pedig laposan döntött. Kanyarodásnál valószínűleg előjönnek az izzadtságcseppek a homlokunkon a széles hátsó gumi és a lankás villaszög miatt, de a mérnökök igyekeztek megtalálni a kompromisszumot a stílus és használhatóság között. Állítólag kezesbárány.
Feketében nem mutat igazán a rockzenész, a műanyaghatást keltő szinterezett alkatrészek pedig nem illenek a motorhoz. A krómozott Rocker, a Rocker C – kódnevén az FXCWC – viszont gyönyörű. Csillog-villog akár a Hadik András emlékmű lovának a csúnyája a várban, amit műegyetemisták és turisták fényesítenek rendszeresen. Kékben és bordóban is vadító, de kapható feketében is. A C változatnál a látszólag egy személyes üléséből kihajtható egy utasülés, ami bátor utasok esetén jól jöhet. Rocker C-vel nem találkoztunk a bemutatón, így kitettem két gyári képet róla. Szép, nem?
Az 1959-ben bemutatott Sportster legenda lett, az értékesített motorok egyharmadát ez a típus teszi ki. A család új tagja, az 1200 Nightster – gyári nevén XL 1200N – egy vaddisznó. A régi Harleykat idézi. Ránézésre a fekete gumi porvédők a legfeltűnőbbek a motoron. A gumihurkák először az ETZ-s korszakomra emlékeztettek, és nehezen tudtam összeegyeztetni a drága Harleyt a szocreál élményeimmel. Később, miután mentem a motorral, be kellett látnom, hogy jól illik a vad imidzshez a sok feketére fényezett alkatrésszel egyetemben, és fekete-narancsban kifejezetten csinos.
A Nightsternek a legnyomatékosabb a blokkja a tesztflottából, még negyedik-ötödikben is lehet kínozni alul, nem fullad le, kisebb csörömpölések közepette szépen dolgozik tovább. Elég vehemensen rázkódik, de menet közben, ahogy forgatni kezdjük, a rázkódás alábbhagy. Az ülésének vékony a párnázata, úgyhogy a feszes futómű miatt a fenekünkben érzünk minden hupszlit az úton. Egyáltalán nem kényelmetlen, sőt nagyon is illik a feszesség a vadmalac stílushoz. Hosszabb túrákhoz azonban nem választanám.
Ha a hatvanas években született volna, akkor café racernek hívnánk, amcsi café racernek. Kormánya, üléspozíciója stb. nem olyan, mint a régi átépített Triumphoknak vagy Nortonoknak, hiszen az amerikai, alacsonyépítésű, egyenes utakra tervezett vonalat képviseli. Ideális választás elszáguldani vele a kávézóig, hogy málnaszörp szürcsölése közepette próbáljunk ismerkedni, s annak végeztével - utasülés hiányában - magányosan hazacsurogjunk (a Nightster szigorúan egyszemélyes).
A Fat Bob – az FXDF –, a Dyna család sarja tetszett a legjobban. Dupla fényszóró, széles gumi teli felnin, széles villában, méretes, gyönyörű tank még gyönyörűbb műszeregységgel, kényelmes ülés, csinosan kurtított bobber sárvédő szépen vezetett kipufogódobokkal.
Nagyobb testű motorosoknak kényelmes, előre helyezett lábtartókkal és jó fogású emelt dragbar kormánnyal. Futóműve feszesen hangolt, de nem annyira, mint a Nightsteré, és az ülése is jól párnázott. Motorja érzésre kevésbé nyomatékos (pedig nem), mint testvéréé, de arcunkra így is széles vigyort képes varázsolni.
Mindhárom motort hamarosan bemutatjuk részletesen is, ízelítőnek legyen elég ennyi. Apropó íz. Búcsúzásképpen megvendégeltek egy finom porhanyós nyárson sült malaccal, remek volt, igaz majdnem beárnyékolta egy nehezen elhárítható, a vacsora csúcspontjaként kínált kolbászos káposzta. Ez a kissé savanykás, de alapjába véve íztelenre főzött káposzta tényleg borzalmas, pláne fűszert nem látott kolbásszal megszórva.
