Nagyapám felizgulna

Az üléspozíció kényelmes, annyiban különbözik a mai cruiserektől, hogy nagyjából tizenöt centivel magasabban van a nyereg. Az autók felett átlátni, a láb kényelmesen, tompaszögben hajlik.

A kormány széles, egyenes derékkal, férfiasan ül az ember. Hetvenkilenc éves motort méltósággal vezetünk: pont így tesz Művész Zoli, a restaurátor is.

Miközben a friss aszfalton komótosan eltűnik a Harley, még sokáig számolhatók ütemei. Minden váltásnál kiesik a ritmusból, mégsem lehet elsietni – az öngyilkos váltónak csúfolt kézi kapcsoló nem a sportosságról szól. A száraz kuplungot lábkapcsolóval húzzuk szét, a fokozatot pedig a tank mellé szerelt karral húzzuk-toljuk be. Elöl az egyes, utána az üres, majd hátul még két fokozat; mai szemmel szokatlan, ahogy gyorsulás közben hadonászik a vezető.

Ahogy az árokban gubbasztottam, hogy mozgás közben örökítsem meg a Harley VL-t, feltűnt, mennyivel jobban mutat a kétlámpás változat, mint a hagyományos küklopsz, igaz, ez a kivitel csak az első évjáraton szerepelt. A motorosoknak a Triumph Speed Triple érkezéséig várni kellett a szabadon felcsavart, két önálló fényforrás visszatérésére.

A lámpák alatti Klaxon kürt csókos szájként csücsörödik, alatta ott a szerszámtartó fémhenger. A sárvédőn meginduló vajszínű sáv ezen folytatódik, hogy a tankon oldalra csússzon ki. A formás betűk, a többsávú díszcsíkozás és az apró figyelmeztető feliratok a háború előtti Amerika letűnt világát adják vissza.

A kitörő gazdasági válság, majd a bekövetkező világháború után minden megváltozott: a színek, a díszítés, a váz és a blokk is – Magyarországra sem lehetett többé Harleyt importálni. Az OA 834 feliratú tábla az eredeti nyomán készült, a 3711. VL1200 ezzel a rendszámmal került egykor a hazai forgalomba.

Jó érzés mellette állni – hiába egy Flathead, formája a Harley-Davidson által fenntartott design miatt máig aktuális. Ugyanezek az ívek köszönnek vissza a modern cirkálókon az USA-tól Japánig, első pillantásra csak azt mondja rá a személő, hogy öreg. Miután összeadtunk és kivontunk, döbbenetes érzés kimondani: hetvenkilenc éves. Még abban sem lehetek biztos, hogy én megérem ezt a kort, erre itt egy gép, ami két-három rúgás után vidáman elcsattog a horizont felé.

Nagyanyámra nem tudok haragudni, biztosan volt valami érthető, bár földhözragadt elképzelése arról, hogy mire fordítsák 1930-ban a pénzt. Néha titkon elképzelem, hogy milyen lenne papa Harley-ján; ilyenkor nem kell belegondolni, hogy úgyis elvitte volna a német, az orosz vagy valamelyik szlovák partizán.

Tudják, mi a furcsa? Ahogy elbúcsúzunk, és a saját GS1200SS-emre felülök, nem az ezeréves veterán, hanem a saját motorom tűnik valószínűtlennek. Bevallom, nem tudom elképzelni, hogy az én unokám majd ezen motorozzon – hiába mesélek majd neki vizelési ingerrel küszködve a legénykori szerelemről.