Teszt: Honda CBF 125 (2009)

És mivel Hondából van, nem is okoz csalódást, egy szemernyit sem. Csodás, lehengerlő esőben mentem érte Budaörsre a saját, erős, nehéz, kanyarban földbe csavarozott ólomtömbként viselkedő Yamaha XJ900-asommal , amit minden látszat ellenére nagyon szeretek. Budaörsről változatlan intenzitású zuhanyban tértem vissza a város másik felére, de a brutális öreg gép után olyan volt a szúnyog-Honda, mintha halálra rémített rabszolgák cipeltek volna lábujjhegyen egy gyaloghintóban. Ezt nem kell vezetni, elmegy magától is.

A váltóra csak gondolni kell, már klattyan is a következőbe. A kuplungkar behúzását nem regisztrálja az agyunk, hiszen a kesztyűn át szinte érezhetetlen a nyomásinger. A gáz kisujjkörömmel fordítható, szóba jöhet még egy erősebb orrfújás szele is, az is elforgatja a markolatot. És meglepő módon el lehet rajta férni. Nem mondanám elegánsnak a pózt, de simán ki lehet bírni rajta pár órát.

Nem azért, de azon az első úton visszafelé nem sok maradt meg a fejemben a motorkából. 125 köbcenti, elvisz A-ba, B-be, C-be, talán még Y-ba is, mit kell ezzel foglalkozni, majd csak írok róla valamit. Vagy nem, igazából mindegy, egy ilyen motornak jól behatárolható, kicsi, de biztos vevőköre van, ha nem jelenik meg róla semmi, azzal sem ártok a Hondának.

Aztán másnap elvittem fotózni, letakarítottam, beállítottam, és abban a pillanatban, ahogy a szememhez emeltem a gépet, szakadni kezdett az eső. Ez is biztos a Gyurcsány műve. Vagy az Orbáné, esetleg az Ibolya keze van a dologban, de az idei júniusi időjárás annyira pocsék és gonosz volt, hogy biztosan benne voltak a politikusok. Mindenesetre a CBF 125 igazi esőmotorként maradt meg az emlékeimben, amikor visszavittem, akkor is épp szakadni kezdett Budaörsön.

Ettől még jó volt rajta. Cikáztam a városban, mint akinek Harkov típusú, önfelhúzós szovjet vibrátort dugtak az ánuszába, közben vigyorogtam is, bár titokban elárulom - azért én a hagyományos szexet kedvelem inkább. A CBF 125 végtelen kezessége, kiszámíthatósága, kényelme leveszi az embert a lábáról.

Szuperek a fékek, a motor viszont olyan, amilyen − ezeket a paramétereket az MZ ES125 (Trophy, más néven Csúzli) is tudta már 1969-ben, bár lehet, hogy kicsit büdösebben és iszákosabban adta elő. Végsebességre knapp 100-at tudott alattam a CBF. A múltkor nálam járt Yamaha Cygnus 125 robogó ugyanezt hozta óra szerint. A feleségemmel, Katival közös (igaz, ő vette a saját pénzéből) első nagymotorunk, a már említett 125-ös MZ hozta a 110-et, csörömpölő csapszeggel, füstölve. Igaz, annak az órája is csalt jócskán.

Ahhoz, hogy igazán értékelni kezdjem a CBF 125-öst, eszembe kellett jutnia annak a pár kilométernek, amit a Keeway Speed 125-össel volt szerencsém eltölteni. Brrrrr.

Onnan nézve csodaszámba ment a könnyű indíthatóság, a közel tökéletes vibrációmentesség, a készségesség, a nyolcvanig stabilan kalkulálható, lelkes gyorsulás, a finom, mindig könnyen kattintható váltó, a stabil futómű, a markáns fék. Megszerettem, pedig egy ilyen pöcsköszörű már csak a nevéből fakadóan sem alkalmas péniszhosszabbításra. Higgyék el, 42 éves, egyesek szerint az ideálisnál nagyobb zsírtömeg-indexű testemmel, kedvenc, a Ciánkáliban vett, harmincéves motorosbőrdzsekimben nem én voltam a legszebb látvány egy ilyen gép nyergében. De legalább élveztem.

Egy CBR 125R, YZF-R125 nyilván kevésbé leng, mármint a futóműve, azoknál valószínűleg élményszámba megy az a fordulatszám, ami itt csak kényszerként létezik a skála tetején. Bocsánat, itt nincs is skála, a méretes műszeregyüttesben ugyanis csak sebeség- és benzinmérő van, fordulatszámmérőt ennyi pénzért nem lehetett beletömni a profitmargóba. De az olcsó kis CBF szépen teszi, amit tennie kell, és sokkal-sokkal motorabb élményt ad, mint valami tojáshéjrobogó. Tank van az ember térdei közt, kapcsolgathat, akár Talma Imolában, a nagy kerekek pedig sokkal kevésbé gyötrik meg az ülepet, mint akár a legjobban rugózott robogógumik. Tárolóhely nincs (ami van a kivehető hátsó ülés alatt, az maximum az A-típusú EÜ-csomagnak elég), de a motorka fara simán elbírna egy kisebb, zárható dobozt. Ha rajta van, onnantól verhetik a mellüket a robogósok.

Made in India, mondja a váztábla a motorkán – mielőtt előítéleteink megszólalnának ennek láttán, inkább kezdjünk örülni. Ha ugyanis az indiaiak nem tudják tönkretenni a CBF-et, és náluk beválik, ezek a motorok nálunk is biztosan bírják majd egy darabig a nyúzóhasználatot. De mint tudjuk, az indiaiakra vigyáznak a szellemek, ezért a motor tükreit akkorára tervezte a Honda, hogy csak a predesztinációban hívők számára legyenek megnyugtatók. Mindenki más úgy találja majd: egyszerűbb állandóan hátranézegetni, mert a visszapillantók nem érnek semmit, túl kicsik.

A legszebb, hogy a végén megtankoltam a 13 literes tartályt. Nem mondanám, hogy szárazra apasztottam, mert ahhoz körbe kellett volna járnom Magyarországot, de pár litert azért sikerült beleszuszakolnom. Előrebocsátom, hogy olykor ridegen bántam a gázzal, meg is keményítettem a szívemet a motorból érkező hangok előtt, és a távolba néztem, amikor a fordulatszám szokatlan mezőkre tévedt. Próbálgattam, mit tud, néha türelmetlen is voltam, 97 lóerős motorról ültem át, no. Ennek ellenére nem sikerült elérnem százon a háromliteres fogyasztást. Nincs miről beszélnünk, a CBF 125 végtelenül ügyes. És még katalizátor is van benne.

Nagy felelősségtudatú és jó ízlésű apukák, figyelem: ezt vegyék a csemetének, ne robogót. Hadd szeresse meg időben a motorozást az a fiú. Úgy, hogy ha kell, meg is tudjon állni, hogy a motor futóműve biztosan többet tudjon, mint ő. Már csak a relatív nyugalom is megéri.