Bruce Lee hárfája

2007-ben jelent meg a 690 SM, a pelikánarcával is szuperszexi supermoto. Nem volt igazán szép, de részletei kívánatossá tették. Legnagyobb vonzereje a blokknak volt: ebben debütált a 645 köbcentis, új generációs LC4-es. Egy évet kellett várni, hogy megjöjjön a banda többi tagja, 2008-ra a KTM bemutatta a 690 Duke-ot, az Endurót és az SMC 690-et. Kicsit egyformák, csak apu és anyu génjei keverednek más-más arányban: az egyik keményvonalas hard enduro, a másik a kanyargós országutak hercege, a harmadik meg szemtelenül mókás, de agyonedzett harcos – tud viccelni is, de inkább csak mosolyogva lesújt.

SMC, vagyis Supermoto Competition. Ereje hatvanhárom lóé, ez mozgat 140 kilogrammot. Jelentem, nincs semmi gond, megy, gyorsul, száguld. Aztán bedől, kanyarodik, molekulái párhuzamba állnak az aszfalttal. A végén lassít, fékez, és egy pillanat alatt úgy áll meg, hogy az idő tehetetlenül elszáguld mellette. A kanyarok után bátran le lehet venni a sisakot és megvárni, hogy a szétzilált tér-idő kontinuum újra összeállhasson.

Hol van már a nyaktól hátrafutó cső és az alulra meginduló másik? Nem találkoznak már a központi rugós tag végtelenjében, hogy önmagukat váznak nevezzék: a 690 SMC is térhálós króm-molibdén hídvázra épült, ami könnyű és kialakításánál fogva merev. Hatvanhárom fokos villaszöge biztosítja a fordulékonyságot, minden egyes hegesztésen és csődarabon érezni a célt: tempó, kanyar, tempó és még egy kanyar. A hátsó váznyúlvány önhordó elem, magába foglalja az üzemanyagtartályt. Nincsenek vaskos részletek, ha nem lenne rajta a széles, kónuszos Renthal kormány, olyan slank lenne, mint egy bicikli. Egy bicikli, amit a sátán teker helyettünk.

A blokk erős. Természetesen, mint minden egyhengeres, alul rángat és csapdos, de aztán elsimul, és ahogy nő a fordulat, úgy ront egyre jobban előre. Pont két lóerővel gyengébb, mint a Duke, de alacsonyabb tömege miatt erősebbnek hat. Azzal, hogy az ülés alatti kapcsolót babráljuk, tényleg érezhető karakterváltozást tapasztalhatunk meg: mintha a tudathasadt elme rétegei között piszkálnánk.

Ahhoz, hogy nyugodtan guruljunk, hatalmas önmérséklet szükséges. Olyanná válik, mint egy kíméletlenül kifeszített hárfa, 3500-as fordulatig csak remeg benne az energia. Annak a hangszernek az élettartama maximum ötven év – utána nyer a feszültség és győz az erő. Ennyi esztendőt már senki sem néz ki egy sportra kihegyezett supermotóból, de a hang és majdnem elpattanás kéje ott van.

A nullást ne háborgassuk, ezt a harmadik világ sportkörülményeire szabták – állítólag ilyenkor a 80-as oktánszámú benzint sem köpi vissza. Ami játszik, az a gyári beállítás, ez a hármas szám alatt található. Hiába a kettes az izomfokozat, sokkal élvezetesebb alapbeállításon közlekedni. Igaz, akkor elmarad a négyezer feletti deathpunch, a hátsó gumi sem kaszál kigyorsítás közben a kanyarban. Kevésbé tapasztaltaknak ideális a kettes, nem gyönge az: óvatoskodni ott az egyes. Barátkozni, esőben motorozni tökéletes, lassabban rebben a pillangószelep, jól sikerült lobotómia; körülbelül harminc százalékot vesz vissza a 63 lóerőből.

Meglepő, de 275/265 milliméterével az aszfaltra szánt supermotónak hosszabb a rugóútja, mint hard enduro testvérének. A villa teljesen állítható WP, gyári beállítása is nagyon jól sikerült, sem az úthibák, sem a sebesség nem hozza zavarba. A féktárcsa 320 milliméteres, mögé rögzítették radiálisan a négydugattyús Brembo féket. Sokkal nehezebb motorokat is megfékezne, ez a 140 kilócska csak könnyű torna. Adagolhatósága legendás, ahogy az ujj izmai húzódnak, úgy vész el a sebesség. Aki legénykedne, az teljes biztonsággal integethet a küllős, 17-es hátsó kerékkel, aki meg csak ártatlanul fékezne a kanyar előtt, talál bőven tartalékot az óriási ívre döntés előtt.

A vékony ülésen könnyű oldalra csusszanni, a széles kormány pontos irányítást engedélyez. A Pirelli Dragon Supercorsa Pro tapadása és a feszes futómű nagyon sokat enged – utcai sportmotorról átülve minden addigi élmény lomhának és kopottnak tűnik – a gumik málló fala és a gyorsan fogyó üzemanyag a rendeltetésszerű használat bizonyítékai.

A legjobb, amit tehetünk, hogy gyöngyökként fűzzük egymásra a kanyarokat. A hirtelen szűkülő íveken ugyanolyan semlegesen viselkedik, mint a nagy tempójú mély borításokban. Amihez kevés lenne az ereje, azt megoldja futóműből. Kontrolláltsága a KTM háztájiban is a legjobb – a sima pelikánarcú 690 SM ehhez képest kelletlenül guruló emlék csupán. Egyenesfutása a tizenhetes kerekek miatt nem a legjobb, de könyörgöm: saját magát taszítja pokolra, aki ezzel egyenesen motorozik.

A váltó hatfokozatú, gyorsan kapcsolható. Csúszókuplung dolgozik a deviáns viselkedés ellen, azonban érezni, hogy a tesztmotornak már többen keresgették a határait. A gumiégetés meg az egykerekezés nem tűnt el nyomtalanul – a kuplung mindent megjegyez, és nem titkolja sérelmeit.

A fogyasztás normál utazótempóban hat liter környékén mozgott, de ez tényleg nem az a gép, ami a normalitás szűkös dimenzióját elviseli. A békés országúti cirkálás maga a kín, a KTM 690 SMC ülése meg a kínpad hozzá. Nem túrára készült, nem hazudja félvilágnyi kirándulások hamis ígéretét. Pakolni nem lehet, zsibbasztja a csuklót és sajdítja a csontokat. Város és szerpentin, ennyi.

Az SMC legnagyobb előnye, hogy nem próbál univerzális lenni. Nem nyugszik meg, szelídségében is fenyegető, hátborzongatóan izgalmas élménymotor. Ennek ára van, két és fél regadózott millió. Nem kevés, de célszerszámot sem a piaci árustól vásárolunk. Babapúderré szaggatja a dimenziót – ha nem vágyunk másra, mint adrenalint izzadó kanyargásra, minden grammja megéri az árát.