Legújabb betegségem

2007.10.27. 13:32

Adatlap Honda Xl700v Transalp 2008 (680)

  • Hengerűrtartalom: 680 cm3
Vacogva, szipogva, helyenként már bőrig átázva, a szövődményes náthától félig süketen dőlök Európa legmagasabb aszfaltozott pontjára kiállított menhirnek egy gyors emlékfotóra. A hetyke, sárga motor közben fitten álldogál pár méterrel arrébb, és lenézően röhög rajtam.

Épp idén húszéves a típus. A Honda 1987-ben mutatta be az első generációt, az XL600V-t 583 köbcentis, 47 lóerős, V2-es motorral. A hatszázas és utódja, a hatötvenes Transalp legendásan megbízható, kvázi örökéletű szerkezetként él a köztudatban, nem ritka a százezer kilométeres futást maga mögött tudó példány. A kezdetben kockalámpás, idomba integrált indexes, fekete gumiharmonikával védett első teleszkópos motor most nagyot fiatalodott.

Hm, hol is rendezzük az európai bemutatót, vakarták fejüket a Honda péeresei. A Pireneusokban? A Kárpátokban? Az Urálban? Végül - ki tudja miért - az Alpok mellett döntöttek. Azt találták ki, hogy meghódíttatják az újságírókkal Európa legmagasabbra törő aszfaltozott útját, azaz átterelnek bennünket a Col de la Bonette-en.

A Col de la Bonette

Ezen a 25,6 kilométeres útszakaszon elsősorban az alattomos kőomlásokkal fűszerezett, rendkívül szűk visszafordítókra kell gyakorlatilag folyamatosan figyelni. Ha még marad erőnk, megcsodálhatjuk a komor ormokat, a vörös, kék, szürke, sárga, fekete meg még mindenféle más színű kőzeteket, az október végén itt-ott már megfagyott patakokat, és a Maginot-vonal maradványait, elhagyott bunkereket, lőtornyokat.

A 2802 méter magasra felfutó aszfaltcsík a Route des Grandes Alpes (Nagy Alpesi Út) túraútvonal része. Ezt a gyönyörű tájakon kanyargó, 666 kilométer hosszú, alapjában véve értelmetlen, csak a turistáknak szóló, meglepően jó minőségű, autóval, motorral egyaránt járható utat 1907-ben álmodta meg Leon Auscher, a francia túraklub akkori elnöke. Három évtized kellett a terv megvalósításához.

A Col de la Bonette nem hágó, hanem egy l'art pour l'art hurok. Általában kora nyártól ősz közepéig tart nyitva - mi még épp átcsúsztunk rajta, de már kint volt a behajtani tilos tábla, és láttuk dolgozni az aszfaltra kőkupacot húzó rakodógépet. A bennünket követő másnapi turnus már nem élvezhette a ködben kavargó hópelyheket, no és nem tapinthatta meg az út legmagasabb pontját jelző emléktáblát. A Hondának másfelé kellett vinnie őket. Szegények!

A teljes program a következőképpen nézett ki: az újságíró-különítmények leszállnak a nizzai reptéren. Itt átülnek a Heli Air Monaco menetrendszerű helikopterébe, és átröppennek a szállodához. (Az út hét perc és 99 euró - kocsival húsz kilométer és félóra lenne, de Monacóban ugye elég sokan laknak, akiknek ez is sok.)

Másnap reggel rajt a szálloda előtt. Minden motoron ott a GPS-navigáció a beletáplált útvonallal, nagyon hülyének kell lenni ahhoz, hogy az újságíró eltévedjen (nekem sikerült, mindjárt mesélek). Az út harmadánál kávészünet, az igazán meredek, fagyos hegyi szakasz előtt egy tápláló ebéd, a motoroknak tápláló tankolás. Ugyanitt fotózás: profi angol, francia és német fotósok készítenek személyre szabott dinamikus képeket minden résztvevőről.

Na innen jött az én saját programom. Másodmagammal ugyanis erről az egészről lemaradtam, mert elnéztem az ebédtáblát, a navigáció pedig megvonta a vállát, amikor nem teljesítettem a csekkpojntot, és szó nélkül nyomta tovább. Így a legmeredekebb szakaszon elkezdett kifogyni a benzin, a szakadatlan széltől már ötpercenként kellett megállnom orrot fújni, saját magamat ábrázoló fotóm a mozgó motoron pedig nincs.

A hegyről lefelé néha a pleximre és szemüvegemre fagyott pára kristályain át próbáltam kilesni, olykor pedig a felcsapott plexi alatt besüvítő jeges levegővel kínoztam amúgy is megviselt felső légutamat. És közben az üzemanyag-szintjelző vidáman pulzált (a Honda így jelzi, ha mindjárt kifogy a tank), ezért háromban-négyben gurulgatva, finom motorfékkel jöttem, hogy ne kelljen betolni a gépet a kempingbe. Nem is kellett, így tudok fogyasztást is mondani: a tizenhét és fél liter közepesen űzött menetben kitartott a tengertől majd' háromezer méteres hegycsúcsig emelkedő 277 kilométeren.

Az új Transalppal tök jó kis univerzális gépet alkotott a Honda. Simulékony formájú, kissé jellegtelen, de csinos túraenduró. Kerek szeme üvegesen mered a világra (megkocogtattam, és a bura tényleg üvegből is van!), az idomok sem agresszívek, az eddig hagyományosnak számító dupla kipufogóvégből csak a dupla maradt meg: csövek helyett egy nagy tömb van jobbra hátul, két lyukkal.