A motor, ami nincs

2007.10.15. 00:39
Amíg apáinknak megvolt a Balatonra zötykölődés a pult alól szerzett alkatrészekből összerakott Pannóniákon, Csepeleken és Jawákon, a dekadens nyugatiak kék farmerban és fekete bőrkabátban hajszolták álmaikat, ami akkor a Norton volt. 100 mérföld per óra, ahol az igazságot a méterek, az elismertséget az utcán kiharcolt győzelmek jelentették.

Ebben az időben a sarki kioszkunk volt az egyetlen hely, ahol az itteni motoros értesülhetett a világban folyó dolgokról, akkor is csupán az Autó-Motor cikkei között. Amíg az ember a Traubi mellett végigolvasta, Angliában valaki begyújtotta a motorját egy kávézó előtt, és a levegőt vibrálással megtöltő hosszúlöketű gépével versenybe szállt az est dicsőségéért.

A Triton, mint márka, tulajdonképpen nem is létezik, ennek ellenére kevés ennyire ikonikus motor volt a hatvanas években. Nevét szóösszevonással nyerte a Triumph és a Norton márkából. Hogy az elsőt ki készítette és miért, arra pontos válasz nincs. Legendák bezzeg vannak, de a tények ismeretében kiokoskodhatjuk a korszak pontos ismerete nélkül is: valaki győzni akart. Ehhez fogta Norton Featherbed vázát, ami a Manx modellek elismert szerkezete volt, és ebbe a dunyhavázba helyezte a korszak egyik legsportosabb hajtóegységét, a Triumph soros kéthengeresét.

Az igény szerinti barkácsmunka addig folyt, míg a legmegfelelőbb futóművet és váltót meg nem találták. Leggyakrabban Roadholder villával és Norton AMC vagy Quaife váltóval képezett elegyet, de a számos kialakítás ellenére is a szigetországbeli utak egyik leggyorsabb résztvevőjévé vált, és megtartotta királyságát egészen a hetvenes években elterjedő soros négyhengeres motorok érkezéséig. Sokaknak még azon túl is.

Volt szerencsém látni már az országba érkezése napján. Ott álltam felette, meglepett aránylag jó állapota, egyszerűsége és funkciójában kiteljesedő szépsége. Alkalmam volt követni alakulását is, ahogy a második emeleti lakás konyhájában szétterített alkatrészekkel várta a gondos munka végét. És egyszer csak ott gurultam előtte. Az alattam rötyögő Royal Enfield Peashooter dobja egészségesen követte csuklómozdulataimat, miközben a vibrációtól bólogató tükrökben ott figyelt mögöttem laposan, szinte kegyetlenül a Triton. Minden kanyarban ott volt támadó sziluettje, minden egyenesben vártam, hogy eldurran mellettem.

A café racerek csúcsa a mai napig, kézenfekvő volt hát egy Duna-parti zaccos fekete. Amikor izgatottan felhörpöltem az utolsó kortyot, majd kigurultunk a felvízcsatorna melletti aszfaltra, még magam sem hittem igazán, hogy ezt az olyannyira kanonizált és rajongott vasat most tényleg meglovagolom. Gépiesen bólogattam, miközben megkaptam az indítási instrukciókat. Csupán bíztam abban, hogy nem fullad majd le, mert a mozdulatsort, amellyel az egyszerre járó két dugattyú fölé robbanást teremtenek, nem volt vágyam megismételni.

Talán csak a lótuszülés nehézségéhez tudom hasonlítani a pózt, ahogy felhúzott térdekkel próbáltam beleszuggerálni agyamba, hogy a váltó jobb oldalt van, és az egyes felfelé található. A közvetlenül a villanyakra rögzített kis Tomaselli csutkák eléréséhez teljesen előre kell dőlni, miközben a mellkas rásimul a tank szorítópántjára szerelt párnácskára. A feneket engedelmes szerető módjára ki kell tolni, olyan pozíciót véve fel, amellyel az elindulásnál sokkal reálisabb a felfordulás rémképe.

A motor nem dohog, nem dübörög. Járásában semmi angolos méltóság. Alapjáratnak csak csúfolni lehet azt a 2000 fordulat feletti összevisszaságot, ami a megafonokból a világba robban. Rezeg a levegő, remeg az aszfalt, és térdemben is megjelenik a már rég elfelejtett első csók izgalma. A kataton robaj egyáltalán nem baj, sőt, így kell legyen behangolva. Versenymotor ez, annak minden kompromisszummentességével. Jelöletlen váz, Triumph 6T és a T120 hibridjéből kialakított versenyblokk.

A sajátos jelek is igazolják, hogy a hemiszférikus égéstér, a méretes csatornák, az alumínium hajtókarok és a tenyérnyi szelepek a győzelemért alkotnak rendszert. Ezen információk sorban jelentkeztek fejemben, egészen míg a hirtelen hörpintett török kávém zaccmaradványait végleg lenyelve (ó, pedig köpni kellett volna!) be nem húztam az egyest, engedtem ki a machismo kuplungot, és morzsoltam meg a gázmarkolatot.