Szlovák kanyar az Alpokban
Én korábban a zarándokosdin kívül annyit tudtam Mariazellről, hogy szerepel valamelyik ORF-adó időjárás-jelentésében. Amikor sajtóutakon reggel bekapcsolom a tévét a szállodában, valahogy mindig megtalálom az élő kamerás jelentést, ami megy egyik helyről a másikra Ausztriában, mutatva, milyen ott épp a kilátás. Általában mindenhol süt a nap, Mariazell az, ahol nincs semmiféle kilátás, mert mindig szürke a képernyő – a köd állandó.
Mi idióták, pedig épp ide jöttünk. Bocsánat, a Kati nem idióta, csak én. Most, a cikk írása közben nézegetem a Wikipediát, Mariazellben egész évben sokkal hidegebb van, mint bárhol Ausztriában, még nyáron is, nahát. Ráadásul irgalmatlan sokat esik az eső, a legcsapadékosabb két hónap július és december. Mi augusztus elején érkeztünk, ami majdnem július, tök jó. De mázlink volt, se köd, se eső, szinte melegnek lehetett mondani az időt. Legalábbis szinte mázlink volt, mert aztán mégsem. Majd mesélek, képbe jön még az új, IXS esőruha is.
Ekkor, péntek este még alig lézengett pár motoros, csak a zarándokok gyűltek, szép lassan. Körbejártuk a helyet, hangulatos, van például egy hegyoldalba épített, modern épület, aminek a belső részében kalandparkot alakítottak ki, függőhidakkal, kötelekkel, hágcsókkal, a másik dombhoz átívelő kötélpályával. Szép kis házak, a bazilikát is megnéztük belülről, amely az én ízlésemnek legalább olyan giccses, mint a pravoszláv templomok. De szép kórusmuzsika volt, ott ragadtunk tíz percre, az tetszett.
Aztán jót zabáltunk, másnapra terveztünk egy három magasságivonal-átszelős utat (vajon a kis vékony, barna vonalak milyen utat jelentenek az IGO-ban, tűnődtem megint, de mivel szimulálni azért lehetett az útvonalat, nem aggódtam), nagy hajcsi, reggel szikrázó napsütés. Balzsamos este után szupernova délelőtt ígérkezett.
Rettegős-bajszos néninktől kaptunk kiadós reggelit, még mindig halálfélelemben reszketve kedvesen búcsút intett nekünk, kivételesen nyikkanás nélkül működő Blue Pantherem (na tessék, leírtam a nevét) kardot rántva mutatta az irányt a hegyekbe. Irány a sok magassági vonal. Nagy útról kisebbre fordultunk, kisebbről parányira. Olybá tűnt, mintha valakinek a házához vezető magánút lenne, de a GPS mutatott, hát mentünk. Aztán egy hajtűkanyarban kis híján elestünk, mert félúton, a fák takarásában makadámra váltott az aszfaltburkolat. Szépet táncoltunk, de megfogtam, mázli volt, nem én vagyok ilyen ügyes. Jelentem, a barna csík földutat jelent az IGO-ban, ezt biztos mindenki tudja, csak én voltam alulinformált.
Sebaj, legyen akkor természetjárás, hiszen nem láttam semmilyen tiltó táblát. Finoman húztam a gázt, fel ne zavarjam az erdőt, épp csak halkan susogtunk felfele, szerintem a rőzseszedő anyókánál is meglett volna a három kívánság, ha találkozunk, pedig a nyanyák nem szeretik a motorzajt. Megelőztünk egy traktort, kicsi Pantherem nagy zöld nyíllal biztatott, előre, előre. Nyomtuk a kilométereket, egyre meredekebb föld- illetve makadám utakon. Már sárosabb volt a firmamentum a kelleténél, amikor balra megláttam az erdészlakot. Kati leugrott, fotó a természet lágy ölén, oh, wie romantisch, tovább. Vagy száz métert tehettünk meg, amikor megláttuk a sorompót. Vége.
Biciklista jött a túloldalról, átemelte a gépét a sorompón, tekert tovább, elhaladtában iszonyú rosszallóan nézett ránk, úgy, ahogy csak egy végtelenül magabiztos, tiszta életű labanc tud. Szarul éreztük magunkat, ez tény, bűnözők lettünk egy idegen országban, holott azt hittük, szabályosak vagyunk.
Yamahám 240 kilójával (plusz cuccok) nem volt egy Rákóczi túrós-habzsolás az Y (azaz a szűk, bakhátas, egyik irányból meredek lejtővel határolt út miatt inkább Y-Y-Y-Y) forduló. Valahogy nem estem el, utána tizennégy kilométert tettünk meg lefelé. Vissza végig motor nélkül csorogtunk, annak is van azért hangulata, így legalább hallottam, hogy kicsit zörög a kormánynyak-csapágy, ideje lesz utána állítani.
Beadtuk a derekunkat, délnyugatnak vettük az irányt a főúton, a vadvizesek által imádott Salza folyó mentén verettünk egy jó negyvenest. Csodás kanyarok, alagutak, jobbra dől, majd balra dől, belehúz, zubog az adrenalin. Kéjesen borogattam 26 évnyi és negyed tonnányi japán vasamat az ívekbe. Motorozni őrületesen jó, még ha valaki olyan lájtosan középszerű is, mint én.
A tükörben közben rendre felbukkantak osztrák hétvégi motorosok. Udvariasan követtek egy darabig, aztán az első rövid egyenesben egy göbként elverettek mellettünk – és mindenki intett. Közénk való vagy, csak kicsit lassú, bocs, mennünk kell, éreztem, és nem háborogtam, jó volt így is. Hiába próbáltam volna én védeni a mundér becsületét, a pályát nem látott, évente maximum háromszor rendesen megtornáztatott tudásom, illetve a negyed százados technika kombinációja nem állja a versenyt a szorgosan gyakorló tehetségesekkel a modern gépeken. Sebaj, a ritkán felbukkanó öregekkel azért tartottam a tempót.
Na persze. Egyszer csak felbukkant a visszapillantóban egy csapat kövéres-középkorúas, mind ilyen nosztalgiamotorokon, mint az enyém, lehettek vagy öten. Egy huszonéves CBR-t, meg egy régi VFR-t felismertem a rommá fényezett idomok alatt. Kábé húsz kanyart bírtak mögöttünk, aztán inkább előrementek motorozni kicsit. Pedig próbáltam én, de itthon várt a két gyerek, nem léphettem túl bizonyos határokat. Valamire mégiscsak rá kell kenni.
Telt nagyon az idő, visszacsörlőztük magunkat Mariazellbe, elfogyasztani az utolsó osztrák kajaadagjainkat. A tér teljesen átalakult reggel óta, mindent elborítottak a motorosok, alig lehetett mozdulni. Büszkén beparkoltam a szuper Yamahámat a többiek közé, kicsit elléptem, kattintottam a géppel. Hát, izé, a sok szép motor között az a stílustalan tégla ő. Tény, 1983 óta kissé megváltozott a divat. Sebaj, idén másodszor is elhozott Ausztriába, jót kanyarogtunk vele, igazából egy köhintés nélkül teszi a dolgát. Az általam megroppantott üvegbiztosítékot inkább nem számolom, az az én hibám volt, máskülönben a Yamaha tényleg hibátlan.
A kajáldában mutattam a Katinak az étlapot, hogy megint van napi szar, azaz Tageshit (angolul tudók értik talán a poént, mert németül Tages, azaz napi, és hit, azaz sláger, de angolul a "shit", az tudjuk, mit jelent). És erre nem pont azt akarta rendelni?
Amikor jött a pincérnő, kicsit zavarban volt, hiába, melegen sütött a nap, meg a nyolcvan kilométernyi motorozás is koptatja a koncentrálóképességet – „Bitte ein tagesi...” – kezdte "S"-sel, mire felröhögtem, erre gyorsan javított, vörösen, de addigra már a pincérnő is kelletlenül mosolygott a szar poén hallatán. „Tageszhit” – javította ki a szavát félbeharapó Katit. Hát, jó volt.
A hazajövet alapvetően eseménytelen, gyönyörű utazásnak ígérkezett, még itthon megnéztem az előrejelzést, maximum enyhe felhősödésre számítottam. Elfelejtettem, hogy Mariazell miről is igazán híres. Erre azonban nagyjából két kilométer megtétele után azonnal emlékeztetett az esőcseppek kopogása a bukón. Kati szorongatott hátulról, gondolom, azért, hogy álljunk meg, esőruházkodni.
Én azonban láttam, hogy a nyergen túl tiszta az ég, azonnal azért nem ázik át a motoros ruha, odáig bírjuk ki, a napon majd megszáradunk. Így is lett, három perc után elállt az eső, száraz lett az út, felvillant a nap. Akár strobólámpa a falusi diszkóban, mert utána szinte azonnal megdördült az ég. Bemenekültünk egy óriási fa alá, szélsebesen öltözni kezdtünk.
Az esőruha szükségessége
Évekig mindenféle postásruhákkal, meg nejlon-izékkel védtem magam az eső ellen, mert aki túrára indul, azt hétszentség, hogy valahol elkapja egy alapos zuhé. Csodálkozom is egy csomó motoroson, miért nincs esőruhájuk – a cucc alaphangon nem drága (alig tízezerből általában kijön, mellé az esővédő kalocsni olyan négyezer), és iszonyú jól csökkenti a rosszidő-stresszt.
Aztán amikor megelégeltem, hogy minden szedett-vedett cucc alatt péppé ázok, akkor vettem egy rendes, kezeslábas esőruhát. Ez két-, két és fél éve lehetett. Tavaly Cortina d'Ampezzónál kapott el bennünket az eső, szinte időben beöltöztünk (az ember azért hajlamos mindig tovább húzni az ázást a kelleténél). De négy órát ilyen gumiruhában feszíteni – pocsék. Aki volt katona, az tudja milyen a vegyvédelmi köpeny, hát a tizenegyezer forintos esőruha sem sokkal különb. Fél óra alatt úgy beizzad alatta az ember, hogy azt hiszi, beázott, pedig nem. Az ilyen félmegoldás, mert hordani szenvedés, de tény, hogy még mindig százszor jobb, mint órákig ázni hazafelé, valahonnan a világ végéről.
Aztán az IXS forgalmazó idén felajánlott mindenféle cuccot tesztelésre, aminek nem vagyok túl nagy híve, mert ruházatot sose kérnek vissza, ezt tudom más tesztelőktől. De próbáltam lehetőleg kisebb dolgokat választani, majd a többiről is írok, de az egyik egy kétrészes, háromrétegű, tudományos esőruha volt. Harmad akkora helyen elfér, mint a korábbi, nagy kezeslábasom, könnyű, a külön nadrágot, külön kabátot pedig sokkal könnyebb felvenni, mint az egybeszabottat.
Egyszer már itthon, Budapesten megáztam benne, akkor nagyjából fél óra alatt szeltem át a várost a Hondától a szerkesztőségig. Szemernyit nem lettem vizes, sőt, meg se izzadtam benne – utóbbi volt a teljesen szokatlan élmény. Valami többrétegű, spéci szövésű poliamidból van, a belső része poliészter, kifelé engedi a párát, befelé nem a vizet, a típusa IXS Horton. Az eddigi cucc csak az utóbbi funkciót látta el – két irányban.
Hazafelé Budaörsről végignéztem, hogy más motorosok mit szenvednek a klasszikus ólomkabátokban (oké, csak gumírozott), meg pláne rövidgatyában, pólóban, engem viszont az egész esőből csak annyi zavart, hogy iszonyatosan párásodni kezdett belülről a sisakom. Tök száraz, izzadságmentes voltam, mint Naomi Campbell bevetés előtt, amikor a Totalcarba érve levetkőztem. Nem, nincs fénykép, ugyanis csak kicsit nézek ki úgy, mint Naomi. Például nem vagyok néger, ez eleve hátrány, szerintem.
Az öltözés sebessége is nagyon más. Azalatt, amíg Kati (aki szintén nem Naomi, de még csak néger sem) felvette a búvárruhát, én teljesen túl voltam a sajátomon, bebugyoláltam a tanktáskát (amihez majdnem üresre ki kellett pakolnom, mert az alján volt a vízálló héj), és elcsomagoltam az addig a Kati dereka mögé gumipókozott ruhás hátizsákot is a túradobozba. Aztán jött háromnegyed óra gyilkos esőben – csepp egy szál se. Igazából szinte élveztem is a motorozást, amit korábban el nem tudtam volna képzelni esőben.
Minden osztrák túránk során, kvázi akaratunkon kívül el szoktunk érkezni egy Kalte Kuche nevű helyre. Most is. És itt már nem esett. Nyilván a legjobb kelet-ausztriai motoros utak futnak itt össze, mindig máshogyan közelítjük meg, és mindig meglepődünk, hogy nini, megint itt?
Kalte Kuche – amennyit én láttam belőle – egy fürdőhely, mellette egy hatalmas, régi fogadóval, ami mellett minimum negyven, de olykor talán százötven motor is parkol. Az egész banda motoros ruhában, hol itt csörömpöl fel egy Ducati száraz kuplungja, hol ott harákol sántítva egy Harley, emitt egy BMW dorombol unottan, amott egy régi trágyapumpa (CX500) rágja a zabot szorgalmasan, aztán beröntöttöröntöttörözik egy hetvenéves, ikerdugattyús Puch 250 nyomában a vidámparki díszlethez hasonlító Gold Wing-galerivel.
Egy motorosnak csodás a hely. Megálltunk mi is, eiskaffee fillérekért, közben érkeztek lentről a kollégák. Mind esőruhában. Pont a puchos srácot meginterjúvolta a Kati – „lent nagyon esik?” – kérdezte tőle, miközben a srác úgy öntötte kifele a bal csizmájából a lét, mintha csak egy Sárszentmihály melletti tanyán húzott volna vödör vizet a libáknak az itatóba. Hát persze, kicsit vázolta az aggasztó helyzetet, öltöztünk is vissza vízhatlanba.
Kicsit még szárazban tekeregtünk lefelé, aztán lesújtott Noé átka. Másfél órán át harminc és ötven között araszoltunk, Yamahám motorcsónakot imitálva hasította a bokáig érő vizet, én biztonságból a blokkvédőn tartottam a lábamat. Néha cáparajok úsztak el mellettünk, felbukkant egy-egy bálna is, versenyt pöfögő norvég és japán halászhajók által üldözve, nyomukban a Greenpeace aktivistáinak sárga gumiladikjaival. Iszonyatos eső volt, a motorosok végig ereszek alatt, illetve buszmegállókban ácsorogtak, de nekünk mennünk kellett, távoli volt a cél, vártak a gyerekek. A halálosan kimerült nagyik pedig talán még náluk is jobban számítottak ránk.
Valahol Bécsújhely táján állt el az özönvízszerűség, de úgy, mintha elvágták volna – emitt még szakadt, egy vonalon túl pedig száraz volt az aszfalt, a közelben kéken szikrázott az ég. Kati még erőltette volna az esőgúnyát, de én tépni akartam haza, a sima motoros ruha pedig azért annyiból tényleg sokkal jobb a bármilyen jó esőgúnyánál, hogy nem lobog, csapkod a szélben.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
Két darab tankolásos pisiléssel később otthon voltunk, Zuglóban. Hogy a gyerekeknek mit hoztunk? Mariazelli mézespuszedlit. Most is van még belőle...