Ami nincs itt, az nem is érdekes

Tudják, az a baj Beaulieu-val, az angolok kiemelt, központi járműmúzeumával – mert rajta kívül szerintem van vagy kétszáz más, szűkebb profilú autó- és motormúzeum abban az országban – hogy a szemmel láthatóan vérprofi szervezés ellenére is túlságosan nagy. Most másodszor jártam ott, és megint ugyanabba a hibába estem.

Mire a motoros szekcióhoz értem, kis híján a mentők vittek el, olyan fáradt voltam, és annyira eltömődött az agyam. A kiállítás próbál ugyan emberközeli méretű maradni, de Beaulieu (ejtsd: bjúlí) valójában nem is nagy, finomítok – hatalmas. Bejárhatatlan bárki számára, akit nem csak kis szeletek érdekelnek a járműipari múltból, hanem úgy általában minden.

Igazából azzal van a baj, ahogyan elhelyezték a motoros részt. A bejárat ugyanis (legalábbis amikor ott jártunk Bende Tibbyvel) a Jaguar-kiállításba visz bele, ami önmagában is baromi érdekes. Aztán az ember mondjuk elindul balra ebből a teremből, és az ősautók között találja magát – hát ott aztán rendesen el lehet veszni, hiszen egy míves karbidlámpán, egy kezdetleges fékmegoldáson, egy kígyóvá tekert csőcsíkból álló hűtőrendszeren is egyenként el lehet nyammogni ötperceket, márpedig ilyen furcsaságból autónként van vagy tíz.

Vagy inkább jobbra lép ki az említett Jaguaroktól, akkor pedig a negyvenes-ötvenes-hatvanas évek kocsijai közé csöppen – tömegével a Rolls-Royce-ok, törpeautók, nullkilométeres, megmaradt veteránok, híres filmes kocsik, fősodor-modellek. Ott is elmegy simán másfél óra.

És ezzel az első teremmel, plusz a két szárnnyal még csak a karzatot pipáltuk ki. Mert lent vannak az igazán érdekes autók, a rekorderek, a száz-, meg hetven-, meg ötven-, meg huszonéves versenygépek. A sokszoros kiállításdíjas, teljesen berendezett, harmincas évekbeli szerviz, a hasonlóképpen tömény, hasonló korú autósbolt. A kreténségek, mint például a törpe lakókocsi, az első európai Datsun, a valódi veteránroncsot húzó veterán autómentő, a teherautó hátuljában berendezett vegyes bolt, meg ezer más. A tetőről különféle csüngő installációkon további szuper versenyautók figyelnek.

Érthetik, hogy mire az ember mindennek a végére ér, már jártányi ereje sincs. Agya bevérzett. Ízületei csikorognak. A szemét a földön húzza a nyelve mellett, támolygó útját ezért itt már három nedves csíknyom kíséri. Ekkor észreveszi, hogy van még egy karzat. A belső-felső. Azon laknak a motorok.

Olyan százhúsz-százötven lehet belőlük. Mindenféle. Tényleg min-den-fé-le. Egészen picitől az egészen nagyig, egészen lassútól az egészen gyorsig, egészen régitől az egészen újig. Na jó, akkor mondjuk közepesen újig. Gyári gépek, épített gépek, prototípusok, végtelenül kevés kilométerrel, végtelenül ikonisztikusan.

Például van motoros görkorcsolya, de nem ám olyan, mint a maiak, ezen például kuplungolni kell. Térdhajlítással – egy, kettő! És komolyan gondolták ezt, katonai használatra, hehe. A főhelyen egy szürreális, agyonépített, ötvenes évekbeli chopper, olyan, amitől valószínűleg Peter Fondát is az intenzívről kaparnák össze. A lényeges, híres típusokból egy, de lehetőleg valami egyedi kivitelben, kevés futással, esetleg prototípus. Korai japán négyhengeresek (CB 750 Four, Z900), ijesztő Triumph versenygépek, katonai motorok – mondom, minden van ott.

Nem is szaporítom itt a betűket, inkább jó vastag képalákat írok, ott látnak mindent, kattogtassanak szorgalmasan.

Vagy még jobb, ha élőben látogatják meg a múzeumot, az igazán szuper dolog, pláne, hogy egy bizonyos Lord Montagu nemesi birtokának közepén hever, épp a családi kastéllyal átellenben, a csónakázótó partján. Belépőjegy felnőttnek 15,75, nyugdíjasnak 14,75, 13-17 évig 9,50, 5-12-ig 8,50 font, alatta ingyenes. A családi jegy 43 font.

És még egy nagyon angol dolog: aki elfárad, és úgy dönt, hogy nem tudja végignézni egy nap alatt a tárlatot, azt sem vágják meg. Egyszerűen jelentkeznie kell kilépéskor a jegykezelőnél, és akár hat napig meg tudja ingyen hosszabbítani a belépőjét.

Anglia, hagyományőrzés, XXI. század.