Életem öt legnagyobb bukása

1. Útban a jogosítvány felé, 2001 (Yamaha DT 50, '90)

Életem első saját motorkerékpárja volt a kis DT. Oké, néhány szezont már lenyomtam előtte Popgallal, a negyvenezres csopperrel, de annak a kis gyösznek nem volt egyértelmű a tulajdonjoga: bár én sírtam érte heteket, és bár az ennek felszámolására indított retorziók kizárólag engem érintettek napi rendszerességgel, végül a bátyámmal ketten, közös használatra kaptuk meg édesapánktól.

A DT a maga öt lóerejével valóságos torpedó volt a Popgalhoz képest. Egyéves, borzalmasan szigorú, minden fölösleges extra kiadást megakadályozó gyűjtés előzte meg a birtokbavételét. Tizenhárom voltam, pontosabban tizenhárom és fél: megállíthatatlanul, apám számára pedig inkább vészjóslóan közelített a segédmotoros jogosítvány megszerzésének ideje. Utálta a témát, tiltott, de már nem tudott. Meglátod, el fogsz majd esni, de gyere be, szívesen mutatok neked az osztályunkon egy-két amputált végtagot, riogatott mindig. Én azt hittem, csak a bénák meg a részegek esnek el. Kisfiú voltam, a szó nemes értelmében, pedig meggyőződéssel hittem, hogy kész vagyok az önálló életre.

Nem láttam akkor még balesetet, soha. Akkor nem volt internet meg youtube, melyekkel a féltő apák a zöldgallytörés és az instabil mellkas közti határvonalat prezentálgatták esténként, mely határvonalat a köznyelv egyszerűen úgy hívja: az élet.

Félelmetes fogalomzavarokkal vágtam a motoros életnek. Bukósisak csak alibiből kellett, a rendőrök ellen, de ezt leszámítva konzekvensen ugyanabban a ruhában versenyeztünk a babettás társakkal, amiben gördeszkázni jártunk. A rövidnadrág hosszúra cserélésével sem anyukám estékbe nyúló könyörgésének tettem eleget: az ötven kilométer per órás relatív sebességkülönbséggel a herémbe fúródó lódarázs meglehetősen definitív időpontja volt motoros felszerelésem átértékelésének.

Aztán egy szép napon eljött a forgalmi vizsga ideje. Makulátlan, patyolat tiszta, friss fényezésű motorral indultam reggel a Határ úti metrómegállóhoz. Csak délelőttre kértek el a suliból: az elmélet és a rutinpálya pöcc-röff, félvállról sikerült, a forgatókönyv szerint egy gyors motorozás után a matekórára már pont beérhettem volna.

Jogosítványom ugye nem volt semmire, de aznap megtanultam: aki késve indul, véres kézzel érkezik.

A DT-ből két kilométer után kifogyott a benzin. A kutasok fuldokoltak. Azt hitték, takonypermet kerüli meg két oldalról a szám, pedig csak a motortolástól kaptam hősokkot – belülről izzadt az orrom, végem volt.

De az időcsúszás nem is volt vészes. Tíz, maximum tizenöt perc esett ki: tudtam, simán odaérhetek. Szaggattam is át a Havanna lakótelep közepén, a hegyesre karburált enduró vitte a hetvenet, mint a szél. Képzelt magabiztossággal, nem létező tudással, nulla tapasztalattal forgattam életemben először tiltásig a fokozatokat, míg a régi Bozsik-stadion előtti kereszteződés miatt be nem állt a sor.

Nem érdekelt. Félrerántottam a kormányt, az út menti bazaltzúzalékon kezdtem el veretni. A késés már nem is járt a fejemben, az előző szakaszokon már bőven behoztam annyit, hogy ne kelljen sietni. Azonban a magas fordulatszám hangjától, a blokkból jövő, a pelyhedző fanszőrzetet felborzoló rezonanciától teljesen elbódultam. Soha nem jöttek még ilyen gyorsan a fák, előtte még soha nem előztem ennyit. Ennyit… vagy egyáltalán?

A forgalomtól elzárt területen elkövetett, jogosítvány nélküli gyorshajtás felismerése időpontilag egybeesett az esés utáni első pislantással. A földről, hanyatt fekvésből néztem bele hat darab százkilós, könnyezve röhögő rendőr arcába. Nézzék meg ezt a képet, amit csatoltam a motorról, hát nagyjából akkor is így néztem ki, vagy inkább még ígyebbül, hiszen ez a fotó fél évvel később készült. Egy jóllakott óvodás hemperedett oda a szolgálati kisbuszra váró rendőrcsapat lábaihoz. Mekkora blama volt, Istenem! Komolyan, ha ehhez a fejhez még egy zsenge hangyabajszot is fel tudtam volna mutatni, én magam kérem meg a szervet, lőjenek helyben agyon.

Szörnyű volt, és nem lett volna bocsánat – de egyszerűen nem tudtak komolyan venni. Nem lehetett komolyan venni. Az események láncolatát már csak akkor fűztem fel magamban, amikor újra úton voltam.

Akkoriban még működött bennem a lakótelepen megtanult ősi reflex: ha rendőrt láttunk, azonnal satuféket húztunk és elmenekültünk valamelyik sikátor mélyébe. A kavicsos végén álló vendégeim egyből beindították a neuronok láncreakcióját, amibe persze nem volt beiktatva a rossz tapadás nevű változó. Szerencsére azért volt annyi távolság a rendőrök és az első kerekét éppen beblokkoló Enderbaba között, hogy a csúszó motor ne kaszálja le a biztos urakat. A mozgási energiámat nagyjából két méterrel előttük vesztettem el teljesen. Amikor a sokk után újra kinyitottam a szemem, ott álltak felettem, és egy pillanatig sem sajnáltak.

Lehetett volna ez a nap csúcspontja, de ugye én továbbmentem, vizsgázni. Kicsit zavartan, pár perc késéssel érkeztem meg oktatóm és a vizsgabiztos elé, egy jobb oldalán patyolat tiszta, frissen fényezett, a másik oldalán lekaristolt, idomrepedt, sérült motorral, kiszakadt széldzsekiben. A vizsgabiztos kezet nyújtott, és a „valami baj van, Gábor úr?” kérdésére egyből megkapta a választ, amikor az üdvözlést követően valami végigcsorgott a kézfején. Vér volt, és olyan szentségelésbe kezdett, amilyet az addig leélt tizenhárom év alatt nem sokszor hallottam.

Ne is kérdezzék: a vizsga tökéletesen sikerült, apám tajtékzott.

2. Életem első versenyén is eltaknyoltam, 2006 (Kawasaki ZX636R Ninja, '02)

Addigra túl voltam még vagy három esésen a DT-vel. A kis Yamahát követő százhuszonötös Cagiva Mitóval csak azért nem törtem össze magam egyszer sem, mert gyakorlatilag nem volt egymást követő három hét, hogy használni tudtam volna. Mindig a szerelőnél állt, amikor meg nem, akkor tizenegy litert fogyasztott. Valójában utáltam, pedig amikor megvolt, mindig azt hittem, hogy szeretem.

Aztán felvettek az egyetemre, és a diákhitel szélesre tárta előttem az eladósodás kapuját. Még megvolt a Cagiva, amikor a nagymamámtól kikunyerált befizetővel sikerült hozzájutnom egy 2002-es ZX636-hoz. Anyukám nevére vettük fel a járműhitelt, a havi részleteket a diákhitelből finanszíroztam. Ne mondjanak semmit, szinte fáj, amikor leírom ezeket a sorokat. Viszont anyáék mindig hagyták, hogy – egy bizonyos határig – a saját fejem után menjek, és ez a vásárlás még ezen a határon belül volt.

Miután párszor majdnem meghaltam az utcán, kezdett gyanússá válni, hogy a motorozás mint hobbi, nem azokon a pilléreken alapszik, amiket kitűztem magamnak. Elkezdtem bújni a netet, vettem bőrruhát, kesztyűt, csizmát. Kezdett valami derengeni az egészről, de nem volt, aki segítsen. Autodidakta módon próbáltam elmenekülni a halál leheletétől, amit folyamatosan ott éreztem a nyakamon.

Aztán egy körforgalomban megint keresztbe állt alattam a Kawasaki, és miután lefejeltem a tankot, és negyven ember röhögött rajtam, a barmon, beláttam, ez így nem mehet tovább. Vettem egy pár használt versenygumit, és kimentem az Euroringre gyakorolni.

Az első ösztöndíjakat is akkortájt kaptuk meg, a hirtelen ölembe hulló havi kilencezer forint épp elég volt az Euroringen egy délutáni menetre. Félelemérzetemről vagy annak hiányáról már akkor is ódákat zengtek a többiek: súlyos fogalomzavarokkal küzdöttem továbbra is, de húsz kör után minden kanyarban leért a térdem, tíz kör múlva még a lábtartó is.

Égi jelként tekintettem a következő hónapban kiírt Euroring házi kupára. Tudtam, éreztem, hogy az e havi ösztöndíjnak szent szerepe van. Enderbaba ideje eljött. A verseny sajnos épp a latin záróvizsga időpontjára esett, de akkor a vezérhangya már rég elindult, ha kellett volna, a rektoron is keresztülhajtok az indulási engedélyért. Végül sikerült magamat bekönyörögni a délelőtti vizsgacsoportba. A tesztet már bőrruhában írtam meg, a Ferenc térről pedig koppanásig nyitott gázzal csapattam le Örkényig.

Az ellenfelek gumimelegítőkkel, a legújabb, teljesen a pályaversenyzésre épített szupersportmotorokkal, szerelőkkel, segítőkkel készülődtek, amikor az egyetemista csikorgó gumikkal, latin jegyzeteivel a hátán befarolt a parkolóba. Ömlött rólam a víz, lóhalálában beneveztem, aztán már futottam is a kvalifikációs köröket. Annyira nem is mentem rosszul, rengeteg tapasztaltabb embert megvertem, láttam, ha összekapom magam, akár a dobogót is megcsíphetem.

A futam előtt mindenki felgumizta a motorját, persze nullkilométeres, zsíros, ropogós slickekkel. Próbáltam figyelni, de nem nagyon értettem, mi miért történik. Volt ott pár száz méterre egy benzinkút, oda gurultam ki, hogy legalább a guminyomást leellenőrizzem. Elkezdtem összevissza fújkálni, fogalmam sem volt a jó értékekről. Aztán kijött a kutas, és megosztotta velem a perdöntő információt: figyi öcsi, az a műszer egy kalap szart sem ér, egyszer egy bart mutat, egyszer négyet. Ne hagyatkozz rá! Zsír, röhögtem magamban.

Aztán eljött az én időm, felálltunk a rajtrácsra. Már a rajtnál majdnem beleegykerekeztem az előttem indulóba, amikor leért az első kerék, beszitált a Kawa, ott megint majdnem elestem. És még csak három másodperc telt el. Elhúztak mellettem öten. Begurultam.

Olyan rövid féktávokkal érkeztem meg a következő kanyarokhoz, amikre előtte gondolni sem mertem. Minden körben két embert előztem meg, de olyan arroganciával, olyan szoros helyzetekben, mintha a világbajnoki címért hajtottam volna az év zárófutamán.

Négy kör után az abszolút negyedik helyen kóstolgattam az előlem menekülő, tapasztalt kollégát – a kategóriámban másodiknak fordultam a rund végén. Mögöttem nem volt senki, a második helyem kőbe volt vésve. Csakhogy én erről nem tudtam. Én még ahhoz is hülye voltam, hogy átrágjam magam a versenykiíráson. Nem mondta nekem senki, hogy vannak kategóriák, azt hittem, a dobogó aljáért még előzni kell.

Négy éles helyzetet még mentettem, kétszer majdnem beleszálltam az ellenfélbe, aztán egy ártalmatlan, rövid kanyarban elcsúszott a motor hátulja. A kavicságy persze szépen, alaposan ledarálta a fél oldalát, én meg ugyanazzal a megszeppent óvodás tekintettel néztem a – számomra – nulla forint kezdőbefizetővel elhozott, összetört Kawasakira, mint anno a DT-re a rendőrök lába alól.

A pályabírók a verseny végén gratuláltak, miközben felraktak a dögszállítóra. Azt mondták, rég láttak ilyen izgalmas és szép manővereket. Lefittyedt visszapillantóval, vezetékeken lógó indexszel gurultam hazáig az M5-ösön, amikor hazaértem, apám tajtékzott. Csak egy hét múlva derült ki, hogy latinból újra kell vizsgáznom, mert a nagy sietségben az egyik lapot elfelejtettem beadni. Ott volt végig az Euroringen, a hátizsákban.

A vicc, hogy a versenyen nyertem egy ingyen pályanapot, amit a történtek után soha nem tudtam kihasználni.

3. Túl korán akartam túl gyorsan menni, de ez 2007-ben sem ment (Suzuki GSXR 600 K3, '03)

Pokoli bukással szálltam ki a Kawasakiból, és nem csak az esés miatt – a devizahitelem is fénysebességgel szállt elfelé. A rengeteg befizetett törlesztő után épp ugyanannyit kellett kölcsönkérnem anyáéktól, hogy beszálljak a GSXR-be, mint amennyit a Kawasakinál könyörögtem ki a nagyitól (persze azt már akkorra visszafizettem). Csakhogy ez a motor feleannyiba került.

A Suzukival elszenvedett első nagy esés valamikor június közepére datálható – három kisebben már túl voltam addigra, of course. Az év első felét óvatos tapogatózással kezdtem. Szereztem használt gumikat, tanultam a pályát, túrtam az internetet. Kezdtem megtanulni, mi fán terem a pályamotorozás.

Aztán jött a júniusi Dunlop Trophy: azt gondoltam, eljött az idő, hogy durrantsak. Akkor még rendszeresen magamnak cseréltem az abroncsokat – a gumist nem tudtam volna megfizetni, illetve ha megfizetem, ebédelni nem tudtam volna, vagy tankolni az autóba, vagy a motorba. Szóval nagyjából száz forintokra be volt osztva a büdzsé. Gyanús volt, hogy az általam igen, de senki más által nem favorizált Bridgestone gumit csak úgy tudtam felpajszerolni a hátsó felnire, hogy a peremén átszakítottam néhány szálat. Egyszerűen betonná volt keményedve, nem akart felmenni, de én az ilyen apróságokkal soha nem foglalkoztam.

A boxutca nyitása előtt öt perccel ráültem a motorra és elkezdtem meditálni. Vicces látvány lehetett a behunyt szemű, csöpögő izzadtságú, a kanyarokat jobbra-balra dőléssel szimuláló kretén. Egy többszörösen kilyukadt, öt esést átélt bőrruhában, egy többszörösen rommá horzsolt, ránézésre is szedett-vetett motoron, amire húsz perccel korábban még ő szerelte fel a gumikat. Egy lány meghitt pillantásokkal figyelte a szertartást.

Azt gondoltam, most megcsinálom. Bemelegítő kör nélkül kezdtem el sokkal vadabbul menni, mint korábban bármikor. Már a legelső kanyarban akkorát csúsztam, hogy majdnem átmentem a saját lábamon, aztán a második kör második kanyarjában túlhúztam a gázt: a Suzuki valósággal kipördült alólam, aztán belezuhant a szalmabálákba.

Szétszakadt idomokkal, letört kormánycsutkával, elferdült teleszkópokkal, vérző seggel húzott vissza a dögszállító a boxomba. A lány még mindig ott volt, amikor meglátott, behorpadt mellkassal kezdett röhögni.