Már a KRESZ-vizsgára menet összetörtem

Életem öt legnagyobb bukása

2010.11.28. 08:24 Módosítva: 2010.11.28. 08:45

A másnapi időmérőre segítőmmel, a műszaki analfabéta Csoki úrral valahogy összeragasztottuk a motort. Az idomok nagy részét a csizmám kartondobozából kivágott, és póvertéppel odaragasztott kis fül tartotta. Az első teleszkópszárakat csak meg kellett mozgatni a villakiflikben, és a helyükre zökkentek. Pár óra múlva megdöntöttem az egyéni legjobb köridőmet, apám mégis tajtékzott.

4. Malájba’ mentem le a Pannónia-ringre, totálkárosan jöttem haza, 2007 (Suzuki GSXR600 K5, '05)

A sorozatos bukások ellenére szépen fejlődtem, egyre többen ismertek a boxban. A nyári szünetben megszabadultam a K3-as Gixxertől, az év végére pedig sikerült találni egy K5-ös modellt. Valami ötvenezer forint az árkülönbözet, nagyon jó váltás volt. Fogalmam sem volt, ki az eladó, ahogy arról sem, miért zihál mindenki a röhögéstől, amikor vért izzadva lejövök a pályáról az időmérő végén a Chocky-ice feliratos motorral. Nem mertem megkérdezni, miért lettem sorozatos nevetség tárgya, a megfejtésre éveket kellett várnom. Aztán pár héttel ezelőtt valaki belinkelte nekem ezt a posztot, és megvilágosodtam. Az én szememben jól nevelt, valóban nagyon kedves családapa révén - hogy Zirig szavait idézzem - egy seggnyi közelségbe kerültem Kelemen Annához.

Egyéni legjobb köridőmet folyamatosan faragtam lefelé. Kimondatlanul is, de kezdtem kicsit unni a Hungaroringet. Aztán a GSX-R Klub kupa utolsó futamában láttam a változás lehetőségét, amit a Pannónia-ringen rendeztek. Egy ilyen kiruccanásnak persze pokoli költségei voltak egy sima hungaroringes pályázáshoz képest, de a haverok annyira magasztalták a pályát, hogy muszáj volt kipróbálnom.

Balival közösen dobtuk össze a pénzt az útra – neki autója sem volt –, minden egyes kiadást előre beterveztünk, lefixáltunk. Az úton lefelé megtudtam, hogy a többiek egymás között malájnak hívnak. A szó jelentésével akkor még nem voltam tisztában – egyébként tipikusan azokra mondják, akik hihetetlen kis költségvetéssel végeznek olyan dolgokat, amiket normálisan sokszor akkora büdzséből lehetne kihozni.

A vendégházból persze elkéstünk, a pálya melletti kis apartmanban szállásolt el minket az egyik közös barátunk. Október volt, a nyolcfokos padlón aludtam, a bőrruhámmal takaróztam. Másnap nagyjából délre tudtam normálisan bemozgatni a betoncsővé merevedett izmaimat, viszont Riccót, aki elszállásolt, és Balagee-t, az útitársamat lenyomtam az időmérőn.

A versenyre felpattintottam a ki tudja honnan – talán a német ebay-ről, használtan? – szerzett gumikat, és lecsaptam a mezőnyre. Ilyenkor minden értelmes dolog kizuhant a fejemből, még az is, hogy Riccóék belém verték, ne legyek őrült, mert a Pannónia-ringen minden évben meghal valaki. Nagyon gyors pálya. Én meg küldtem, mint állat, az abszolút negyedik helyen döntögettem meg saját rekordjaimat. Baliék nem hittek a szemüknek – ott jöttek mögöttem, és nem tudtak velem mit kezdeni.

A verseny felénél azonban ismét utolért a sors: az utolsó előtti gyors jobb kanyarban leért a lábtartóm, felült rá a motor, tehermentesültek az abroncsok, a GSX-R kirepült alólam. Ricco, a szállásadóm akkor már ott próbálkozott mellettem – a rázókövön felpattanó, majd másfél méter magasan tovarepülő Suzuki majdnem elkaszálta a nyakát, aztán fejjel lefelé, nagyjából száz kilométer per órás sebességgel fúrt lyukat a kavicságyban.

Az idomok a felismerhetetlenségig törtek, a műszerfal kiszakadt a helyéről, a fejidom-konzol, az alsó-felső villakiflik, az első teleszkópok, a segédváz, a lábtartó konzol, a kormányteleszkóp, a kormánycsutka mind ment a levesbe. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy gazdasági totálkár. Bónuszként a haza vezető út tizedik kilométerén a roncsot tartó gurtni elszakadt. Már csak foltokat láttam az idegességtől. Megcsörrent a telefonom, „Apa” felirattal: elestél, kisfiam? A válasz után tajtékzott.

5. Útban az anyagi csőd felé? 2010 (Honda Silverwing '01)

A pályamotoros korszak véget ért. Megelégeltem a rettenetes kiadásokat, meg hogy szélmalomharcot folytassak tízszer akkora pénzű emberekkel. Belefásultam, elfáradtam, vége, kész. A Honda robogó kizárólag közlekedésre kellett – érzelmi szálak nem, vagy legalábbis minimális mértékben fűztek hozzá. Jó vétel volt, szép állapotban, tökéletesen működött. A korai nyolc-kilenc fokokban is felnyitott plexivel zörögtem be vele a reggeli gyakorlatra. Azt gondoltam, megtaláltam a tökéletes közlekedési eszközt a városba.

Nagy volt, nehéz volt, mégsem találkoztam olyan motorossal az együtt töltött két hónap alatt, aki gyorsabban siklott volna el a kocsisorok között, mint én a bálnával. Hét, meg hét és felet is fogyasztott, az mondjuk néha fájt. De szerettem. Nem a motort, hanem a praktikumot, amit nyújtott.

A Silver Winggel való balesetet égi jelnek veszem. Késésben voltam, a reggeli referálóról való késés pedig minden alkalommal olyan, mint amikor az ember beletúr egy ingerült méhkasba. Siettem, mint a barom, aztán háromszáz méter múlva már a hátamon pattogtam a betonon. Túl nagyot fékeztem, az első kerék ugyanúgy blokkolt be, mint a kezdetekkor a kis Yamaha DT-vel. Pillanatok alatt megvan a baj, és az ember csak akkor látja, amikor már vele is megtörtént.

Nem az a profi, akinél nincs gyorsabb a városban, hanem az, aki mindig hazaér. Én elbuktam. A Honda nekicsúszott egy járdaszigetnek, ami szépen lebontotta az alját. Kiszakadt a hajtómű oldala, a blokköntvény aljából is kiharapott egy jókora darabot a betonszegély. Az első felni kettétört.

Két hónap motorozás, ezerötszáz kilométer. A roncs már elkelt, 180 ezerért, a nettó bukás bő 400 ezer forint, hatvan nap alatt. Személyi sérülés szerencsére nem történt. Emlékszem, apának még azzal viccelődtem, hogy majd ezzel fogunk együtt bejárni a városba. Hálát adok mindenkinek és mindennek, hogy nem ült mögöttem senki.

A testi sérülések lassan begyógyulnak, a lelkiek egyelőre nem. Apám mérhetetlenül csalódott bennem, Csilla sírt. A sebészeten kijelentették, hogy nem motorozhatok többet, ha ott akarok dolgozni. Apa is kijelentette ugyanezt.

És ezzel azt hiszem, az utcai motorozásnak, illetve a további motorvásárlásoknak vége. Nehéz volt meghozni ezt a döntést, de mindennek ára van. Nem hozhatom még egyszer ilyen helyzetbe a környezetemben élő embereket. Az osztályon is számítottak rám, márpedig véres karral nem lehet bemosakodni.

A következő terv egy kis pénzből fenntartható autó beszerzése – és szerintem egy időre be is fejezném a folyamatos járművásárlásokat. A Mercit hobbiautózni vettem még márciusban: nem is feltétlenül a városi fogyasztása lenne kellemetlen, inkább a mindennapos gyilkolászástól akarom megkímélni. Mióta nálam van, két nő jött belém. Nem, a SEC egyáltalán nem erre való.

Azzal is tisztában vagyok persze, hogy egy autóval azokat a napi egy órákat, amiket a Hondával megspóroltam, most el fogom veszíteni. Egy jó kis robogót nem pótol semmi a városban, és bármikor eszembe jut a Silver Wing, fáj. Az elvesztett pénz, a tajtékzó apa, a pompás közlekedési lehetőség elvesztése, mind-mind egyaránt rossz.

Látják? Tíz év alatt nem tanultam semmit. Akkor is azt hittem, hogy halhatatlan vagyok. Pedig aki késve indul, véres kézzel érkezik.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.