Apám, téged kérlek karácsonyra

2010.12.25. 07:51

Kevés dologra emlékszem 3-4 éves koromból, de azt tisztán fel tudom idézni, ahogy apám 125-ös Csepeljével korzózunk le-föl a főutcán. Lassan pöfögünk, hiszen én, az egyetlen fia ott ülök előtte a csepp alakú tankon, két kis kezemmel hol a tanksapkába, hol a kormányba kapaszkodva.

Elhúzunk a nemrég épült sátortetős kockaházak mellett, elhagyjuk az olajos fapadlójú kisboltot, ahol cukrot, rizst, petróleumot, rajzszöget lehet venni, olyan árukat, amiket faluhelyen nem tud megtermelni magának az ember. Azután az orvosi rendelő, ahol egyszer szembepisiltem a jóságos doktor bácsit, amikor a hasamat nyomogatta, majd a gyógyszertár, ahol a csokiízű Polivitaplex tablettákat lehet kapni – az egyetlen gyógyszert, amit minden kisgyerek szeretett. Följebb a tanácsháza, a rendőrőrs, a kultúrház, a sarkon meg az iskola, ahol pár évvel később a betűvetést tanulom majd Fodor Júlia tanító néni keze alatt, akit, remélem, megdicsért az Isten az intelligenciájáért és a szívjóságáért, amikor nyolcvanévesen magához szólította.

De nemcsak a helyekre emlékszem tisztán, hanem az érzésre is, amelynél nincs felemelőbb és megnyugtatóbb a világon: biztonságban lenni abban a bölcsőben, amit apám formált a saját testéből körém. A szárnyasvégű kipufogóból áradó kékes füst égettolaj-illata is itt lebeg az orromban, de lehet, hogy ezt már tényleg csak képzelem.

Kár, hogy nem volt sok ilyen motorozás, pedig anyám is hogy szerette, ült a csomagtartóra csavarozott hátsó nyergen a virágmintás ruhájában, átölelte apám derekát, odabújt a hátához, és így mentünk el hatalmas távolságban, két kanyaron is túl található városkába, megenni egy-két gombóc fagylaltot. Aztán egy napon apám motor nélkül utazott el, meg sem állt a pesti klinikáig, ahol kiderítették, hogy rákja van, harmincévesen. Attól kezdve már csak akkor láttam, ha nagy ritkán hazaengedték pár hétre. Anyám szinte minden vasárnap elvonatozott hozzá, műbőr táskájában befőttesüvegbe töltött levesekkel, disznótoros finomságokkal, rántott csirkecombbal. Amikor apám utoljára otthon volt, éjjelente lázrohamok gyötörték, nappal sokat aludt és olvasgatott, alig kelt ki az ágyból. A maradék erejével fabrikált nekem építési hulladékfából egy nagy teherautót, aztán eltűnt, örökre.

Levelek jöttek a kórházból, egyre reszketegebb betűkkel írva, szemérmes és gyönyörű szerelmi vallomások anyámnak, gyengéd mondatok nekem, és minden levél végén rajzok: személykocsik, teherautók, repülők. A motor először a fészerbe került, aztán a pincében kötött ki, hogy legalább ne lepje a por. Ott maradt a temetés után is – amire lezárt fémkoporsóban hozták haza az apámat, a rokonok szerint azért, mert annyi sugarat kapott a klinikán, hogy ha nem szigetelik le, kipusztította volna a fél falut. Csak egy kis üvegezett nyíláson lehetett megnézni, ami az arcából maradt. A temetőben utána akartam mászni a sírba. Hatéves se voltam, annyi dolgunk lett volna még együtt, nem akartam hagyni, hogy csak így elmenjen.

Pár hónap múlva eljött a karácsony, és anyám olyan széppé varázsolta, mint még soha előtte, és soha többé utána. A nagynénémre bízott, aki kézen fogva sétált velem vagy két órán át a faluban. Hatalmas pelyhekben hullott a hó, és csak mi járkáltunk a félálomban lebegő utcákon, pihe-puha nesztelenségben, mint valami mesében. Felemelt, és benéztünk a feldíszített karácsonyfákra: itt is járt a Jézuska, ott is járt a Jézuska, lassan eljut hozzánk, az alvégre is biztosan. Karácsonykor minden kívánságunkat teljesíti ő, mondták a felnőttek, de én csak egy kívánságot dédelgettem a szívemben: hogy amikor belépek a hóból a jó meleg szobába, ott üldögéljen a karácsonyfa mellett az apám. Nem kell se felhúzós vasút, se meséskönyv, se új hócipő, még tollas-rojtos indiánruha se kell, pedig azért még levelet is írattam anyámmal a nem létező amerikai rokonoknak.

Beléptünk a hóból a jó melegbe, és ott állt a karácsonyfa, olyan díszesen, ahogy még soha, sztaniolpapírba csomagolt diók lógtak róla, színes üveggömbök, rojtos végű szaloncukrok, habcsókból fűzött girland tekergett rajta körbe-körbe. Alatta ott sorakozott a felhúzós vasút, a meséskönyv, a hócipő, sőt, még a függönyrojtokkal díszített indiánruha is – csak apám nem volt sehol. Egész este a régi szobája ajtaját néztem, biztosan oda bújt el, onnan lép majd ki, hogy nagyobb legyen a meglepetés, de a kilincs nem mozdult akkor sem, amikor a kedvenc disznótoros káposztája illata betöltötte az egész házat.

Az örök hiányért határtalan szabadságot kaptam cserébe: anyám, szegény, hajtotta a munkát, hogy valahogy megéljünk. Faluhelyen egyébként is úgy nőttek fel a gyerekek, mint a virág: szinte maguktól. Ha éppen nem ért rá senki foglalkozni velünk, az őrangyalunk vigyázott ránk, és volt dolga éppen elég, legalább öt sztorit tudnék mesélni, amikor majdnem meghaltam különféle hebehurgyaságok és hősködések miatt. Míg mi a sorsot kísértettük völgyön-hegyen-vízparton, a Csepel a pincében egyre csak kopott. Ismerősök jöttek, kölcsönkértek róla egy-egy alkatrészt, amit soha nem hoztak vissza. Valaki egyszer szétbontotta az egészet, hogy jobban hozzá lehessen férni a kincsekhez, ott sorakoztak a vesszőkosarakban a titokzatos, olajos alkatrészek.

Nyaranta, amikor jólesett lemenni a hűvösbe, sokszor játszogattam a fogaskerekekkel, tengelyekkel, a furcsa és ismeretlen rendeltetésű fémekkel a kopott pincekövön. Előre-hátra billegtettem a vázat, brummogtam hozzá, de már nem éreztem mögöttem apámat. Mire felkamaszodtam, csak a téglavörösre mattult váz maradt a piros 125-ösből, azt meg beleraktuk a garázs betonpadlójába, hogy erősebb legyen. Ott van még most is, képviseli keményen a járműipart, merthogy autó soha nem állt végül abban a garázsban, mire jogsim lett, már nem laktam ott.

Teltek az évek, hol erre, hol arra kanyargott az élet kereke, teljesen elfelejtettem a motort, és mi tagadás, majdnem elfelejtettem apámat is. Megkönnyebbültem, amikor elköltözhettem otthonról végre, és nem kellett hallgatnom boldog-boldogtalantól, hogy apád ilyen jó ember volt, apád olyan jó ember volt (amiben kimondatlanul is benne van, ugyebár, hogy bezzeg te...), anyámtól meg egyenesen azt, hogy ejnye-ejnye fiam, majd adna neked apád, ha élne. Aztán egyszer, sok-sok év múlva, nagy bajomban, a válásom után találkoztam egy rendkívüli nővel, aki, ma, ha jól tudom, Somogyvámoson, a krisnások farmján él. Ő segített szembenézni a feldolgozatlan, nagy traumáimmal, egyszerűen úgy, hogy apró részletességgel át kellett élnem újra mindazt, amiről úgy gondoltam, már réges-rég elfeledtem.

Ott volt előttem apám arca a fémkoporsóban, láttam a verendán tanácstalanul tébláboló virrasztókat, átéltem anyám elmondhatatlan fájdalmát, ahogy a koporsóra borulva ordít, ott baktattam a fekete halottaskocsi mögött a falun át a temetőig, láttam, ahogy földhalom emelkedik a sírgödör fölött, és megtelik koszorúkkal. Két, talán három órán keresztül tartott ez, végig folyt a könny a szemeimből, de a zokogás csak akkor kapott el, amikor az én lelki vezetőm azt kérte, hogy gondoljak valami szépre, amit apámmal éltem át. És akkor jöttek a képek, ahogy pöfögünk a faterral a motoron, el a kisbolt és a kultúrház előtt az iskoláig és vissza, és annyi év után, felnőtt fejjel végre visszakaptam őt.

Pár évvel később falubelimnél, Farkas Lacinál, aki nagy veterános, és megláttam nála egy böcsülettel felújított 125-ös Csepelt. Nem téglavöröset ugyan, hanem feketét, de egyebekben olyat, amilyen a miénk volt. Mondta, hogy üzemképes ugyan, de papírja nincs, közlekedni tehát nem lehet vele, mire én megnyugtattam, hogy nem baj, a szobába kell. Addig rágtam a fülét, amíg eladta nekem, és amikor elhozták az édesapjával, hárman nagy fújtatva felszereltük a frissen festett falra. Két év alatt kicsöpögött belőle szép lassan az összes olaj, időnként fel kell fújni a kerekeit, meg le kell törölgetni róla a port, ennyi. Ha belépek, rátéved a pillantásom minden nap, ő képviseli a családban a távollevő apámat, mint angol királyokat a jogar.

Tegnap átmentem a szomszéd nénihez egy kis déligyümölccsel, befaltam nála egy fél tepsi frissen sült, meleg almáspitét, és kérdeztem, hogy mi jut eszébe apámról. Ó, hát a nevetése, mondta, olyan egészségesen, olyan felszabadultan nevetett, ahogy csak a boldog emberek tudnak. Ez maradt hát nekem a faterból: egy behelyettesített motorbicikli, meg egy elképzelt nevetés. Meg az a gyerekes, képtelen karácsonyi reménykedés, hogy belépek a kinti hidegből a meleg szobába, és ott üldögél a feldíszített fenyőfa mellett, a vacak kis karburátort tisztogatva, és leteremt, hogy ejnye, miért hanyagoltam el a motort ennyire, hát nem tudom, hogy a gépeket időnként meg kell járatni, különben tönkremennek? És akkor szerelünk, szerelünk reggelig, és akkor sem leszünk szomorúak, ha nem indul el az öreg Csepel.