BMW Motorrad Days 2011, Garmisch-Partenkirchen

Kevés dolgot utálok jobban az autópályánál. Fenyegető időjárás ide, riogató hozzátartozók oda, úgy döntöttem, szigorúan Isten háta mögötti utakon indulok el, meglátogatva több, korábban már kinézett városkát és szerpentint.

Verőcéről startoltam, zuhogó esőben léptem át a magyar–szlovák határt Letkésnél, majd gurultam tovább Komáromba, ahol éppen egy darab felhő sem volt. Csak átverős trükk ez, gondoltam – a rövid napsütések ellenére nem sok száraz aszfaltot láttam a hosszított hétvégén. Győrből Sopron felé indultam, Kópházánál léptem át Ausztriába.

Az ezt követő szakaszra nem vennék mérget, mert a kéjes kanyargásban nem mindig figyeltem a navira, és hagytam, hogy újra- és újratervezzen – sajnos a megtett szakaszt később felülírta, így emlékezetből raktam össze a térképet. Nagyjából sikerült, de a dombok és hegyek között nem lehet nagyot tévedni: az aszfalt mindenütt jó, dönteni mindenhol lehet.

A Preiner Gscheid 1070 méteres hágóján keresztül indulam meg Mariazell felé. A tengerszint feletti magasság nem túl sok, de az okos ívű kanyarok mindenért kárpótoltak. A Csikós által megénekelt K1600GT nekem is bevált – igaz, hogy hatalmas, de meglepően könnyen motorozható.

Még magyar nyelvterületen megfogalmazódott bennem, hogy pont öttel több hengere van a szükségesnél, de annyi baj legyen – a hálószobába is sok lenne plusz öt nő, de nem baj, ha már ott vannak. A soros hatos ereje és nyomatéka bőven sok, de legalább van mivel gazdálkodni – negyvennél fel hatosba, aztán kezdődhet a robogós üzemmód.

Nagyobb térképre váltás

Mariazellben esett, a 24-es úton már zuhogott. Néha abbahagyta, de a tempót akkor sem lehetett fokozni – ugyan erős szél volt, de az aszfaltot nem szárította fel. A kezdeti óvatosság után egyre inkább bíztam a motorban: a jó fék és a tudományos kipörgésgátló sokat segített.

Normális körülmények között utálom a nagy szélvédőket, de most jól jött. Az óriási, szinte függőlegesbe állítható plexi a vízcseppek nagy részét eldobta, míg az oldalidom a lábamat tartotta szárazon. Meglepődtem, de nem volt szükség esőruhára – ami víz a pajzson átjutott, nem tudta átáztatni a kabátomat. Egyedül a túracsizma lett nedves, az ellen csak kalucsnival tudtam volna védekezni.

Igyekeztem kerülni a nagyobb főutakat, amit nem bántam meg. Csodálatos volt az Ybbs folyó völgye, a Gesäuse Nemzeti Park pedig jó tempóban motorozható kanyarjairól marad emlékezetes.

Liegennél Bad Ischl felé kanyarodtam, pedig átfutott a fejemen, hogy jobb lenne pihenni. Nem is a fáradtság, hanem az óriási széllökések aggasztottak. A hihetetlen sűrű fekete felhők sem voltak biztatóak, de ezen a szakaszon megúsztam a zuhét – száraz úton jutottam el a hihetetlenül kék Attersee-ig, ahonnan a szomszédos Mondsee-hez motoroztam át. Ida rég szerettem volna visszajutni: tizenpár évvel ezelőtt cimborámmal hazafele stoppolva aludtunk ott – akkor fogadtam meg, hogy még visszatérek. Most kis kitérőt téve sikerült. A kisváros gyönyörű, jó volt pihenni egyet a főtéren, majd a tó partján elmajszolni az utolsó hazai szendvicset.

Az eső persze megint rákezdett – jobbnak láttam belehúzni, pláne, hogy be is esteledett. Duzzogva ugyan, de felhajtottam az autópályára, amin lendületből elhajtottam Münchenig – unalmas volt, de megérte, a reggelre beígért sajtótájékoztató jobban sült el, mint hittem.

A 900-as Husqvarna Nuda R bemutatóját az Innovation Day-re időzítették, érdemes volt végighallgatni a fejtágítást, pláne, hogy előtte a belvárosba induló buszról végignézhettem, hogyan szenvednek a nagytudású köztisztaságiak egy óriási tócsa unimogos-tolólapos megszüntetésével. Persze nem sikerült nekik. Ha már ott voltunk a gyárban, megmutatták nekünk a BMW Classic félig-meddig zárt kiállítását is. Ez nem ugyanaz, mint a múzeumi tárlat – a motorokról hamarosan lesz poszt A sebesség oltárán.

A végcél persze a garmischi BMW találkozó volt: pár kilométer autópálya után Bad Tölzl felé levágva izgalmas kanyarparadicsomba jutottunk a csoportot alkotó újságíró kollégákkal. Az Isaar folyó partja mellett mentünk egyre feljebb a hegyekbe; hol eső, hol napsütés kísérte utunkat.

A Sylvensteinsee pontosan olyan színű, amit idehaza nem tudunk elképzelni – ez az árnyalat csak a hegyek között létezik, kékje nagyjából megegyezik Törpilla érintetlen combtövével. A tavat egy híd vágja ketté, amely a vorderissi kereszteződéshez vezet: itt indul a fizetős wallgaui csodaút, amely a teljesen beszűkült Isaar partján visz fel a hágóhoz. A nyári szezonban alig háromméteres erecske tavasszal biztos, hogy félelmetes sodrú folyammá válik: az olvadó hó akár százszorosára is képes felduzzasztani a pataknak látszó valamit.

A magánút aszfaltja hihetetlen, minősége hazánkban ismeretlen – van olyan versenypályánk, amelynek felülete nem hozza ezt a szintet. A hegytetőn egy golfpálya várja az érkezőt, amelynek büféje előtt persze ott a Biker Welcome tábla. Az üdvözlés nem hazudik, szívélyességük odáig terjedt, hogy a pohár Almdudlert ajándékba kaptam. Innen már lefelé vezetett az út, de a hegy túloldala durva felhődunyha alá bújt: néhány méteres látótávolságban gurulva érkeztem meg Garmisch-Partenkirchenbe.

Szállásom egy régi vízimalomból átépített hotel volt: másoknak is tetszhetett a hely, mert a motoroktól már alig tudtam leparkolni. Ez hamar megszokottá vált: annak ellenére, hogy sokan a szállásnál hagyták gépeiket, állandó dugó alakult ki a városban – annyi BMW jött össze, hogy a folyamatos rendőri irányítás mellett sem volt egyszerű a közlekedés. Persze a német alaposság nem maradt el: a szervezők buszokat indítottak a település és a fesztiválhelyszín között azoknak, akik nem akarták bevállalni a negyed órás gyaloglást vagy a motoros nyomakodást.

Már péntek este feltűnt a tisztaság, ami megdöbbentő módon semmit sem változott a hétvége folyamán. Ennek záloga a söröspoharak betétdíja volt – senkinek sem állt érdekében bebukni az egy és két eurót, így nem dobták el, sőt, a kukák sem teltek meg. A rendszert Magyarországon is kötelezővé tenném, a hozzáállás sokat dobna fesztiváljaink élhetőségén.

Boxer, egyhengeres és soros motorok óriási csoportjai között kellemes, békés ütemben telt a nap. Próbautak, szervezett túrák, endurótréning és árusok segítettek eltölteni az időt, amelyet Chris Pfeiffer bemutatói fűszereztek – úgy látszik, őt kedvelik az égiek, mert trükkjeit várva még a nap is kisütött.

A bolond idő állandó maradt, félóránként esett, sőt, egyszer még jeget is kaptunk. Egy zivatar elől a sajtósátorba menekültem be. Az asztalhoz leülve vettem észre, hogy mellettem az asszimmetria pápája, David Robb ül – ő felelős az S1000RR szokatlan formatervéért.

Az SZTK-s szemüveg mögé búvó zseni lelkesen magyarázta, hogy a természetben sincs semminek két egyforma oldala – ráadásul a sportmotor esetében még funkcióval is bírnak a különbséget adó stílusjegyek: többek között a fényerő szempontjából sem véletlen, hogy miért állnak így a lámpák. Persze meg tudták volna oldani „japánosan” is, de minek; annyi egyforma gép létezik, a különbözöm tehát vagyok jegyében muszáj kicsit kilógni a sorból.

Amíg a mester beszélt, folyamatosan rajzolt. Meggyőző egyénisége és lendülete hamar átragadt rám is – a végén már olyan dolgokat is elárult, hogy nagyra nőtt öccse a Metallica privát testőrségének vezetője.

Az óriási rendezvénysátorban napközben is jó hangulat volt, esténként viszont rendesen elszabadult a pokol – nem csoda: a koncertek előtt egy R1200R-t is kisorsoltak. Persze volt tivornya, voltak slágerek, de meglepően kulturált volt minden – senki sem max-körökkel bizonygatta férfiasságát, és a kipufogót durrogató pöcsök is más buliban voltak – feltehetőleg öregszem, de nekem tetszett a miliő.

Senki ne gondolja, hogy a BMW közegben csak az újabb és újabb túrakütyük jelentik az átépítést. Ugyan a célközönség egy része hardcore világutazó – Malajziából, Tatárföldről és Afrikából is érkeztek motorosok – ennek ellenére rengeteg érdekes motor tűnt fel a tömegben. Veteránok, régi GS-ek, ős R-ek meg soros K modellek – a 35 ezer látogató közül nem egy hozott magával valami csemegét.

Itt láttam először térhálós vázú café racert és ízléses R1200C customot, de nem egy oldalkocsis versenymotort is kigurítottak. (Akit érdekelnek, klikkeljen a képekre: óriási galériát töltöttünk fel!) A legdurvább egy grasstracker fogat volt: a bokszert kilencven fokban elfordították és a váltót a hátra kerülő henger fölé illesztették – döbbenetes.

Az egyik kedvencem, a francia Blitz Motorcycles is a helyszínen volt. Róluk már írtunk A sebesség oltárán, és most ismét: kattintsanak, és megláthatják, nem csak amerikai V2-esből lehet izgalmas dögöt faragni.

Tudom, az eső emlegetése unalmas, de ez van, én is untam: hát persze, hogy óriás cseppekben hullt az égből, amikor hazaindultam. Az időjárásjelentés határozottan puruttya utat jósolt, és így is lett. Nem is agyaltam az odautas kanyargás fokozásán – legurultam a hegyről és toltam hazáig, ezúttal az autópályán.

Konklúzió? Maga a találkozó még akkor is jó, ha levonom belőle az izgalmas hegyi kavargást. Így, hogy vállaltam a nedves aszfaltú szerpentinezést, még jobb lett az élmény. A legfontosabb észrevételt azonban még nekem is emésztenem kell: elkezdtem vágyni egy régi R100-asra, feketére persze. Vajon ez harminc fölött már normális?