1907. május 28-án, délelőtt 10 órakor, Jack Marshall és Frank Hulbert megkezdték a tíz körös, 158 mérföldes versenyt. A 2. valamint a 3. helyet szerezték meg az egyhengeres géposztályban, míg a TT első győztese Charlie Collier, a Matchless motorkerékpárgyár alapítója lett, négy óra nyolc perces idővel.
Figyelmeztetésképp minden motorizált járművön egy piros zászlónak kellett lenni. Később megszüntették ezt a szabályt, de a 20 mérföld/órás sebességkorlátozást be kellett tartani. Akkoriban kizárólag túra-motorkerékpárokkal (sok választásuk talán nem is volt) indulhattak a futamokon, ezért Isle of Man Tourist Trophy-nak, vagyis man-szigeti túra kupának nevezték el. Az első évben két kategóriában indították a résztvevőket, egy- és kéthengeres géposztályban.
Az első pálya, St. John (rajt és cél), Ballacraine, Kirk Michael és Peel városát érintette. 1910-re az átlagsebesség jelentősen emelkedett, a versenyzők új kihívásokat akartak, ezért 1911-ben bemutatták a máig használt, legendás és hírhedt Mountain-Course-t, azaz a hegyi pályát. Egy kör kicsivel több, mint hatvan kilométer. Ez már kétnapos volt, egyik nap a négykörös Junior TT-t, három nappal később a máig is legnagyobb jelentőséggel bíró, ötkörös Senior TT-t rendezték. A TT első áldozata Victor Surridge volt.
A hatszoros győztes Jimmy Guthrie tiszteletére elég korán állítottak emlékművet. A Guthrie Memorial-t, a TT azon pontján helyezték el, ahol Guthrie utolsó TT versenyén kiesett. Tévedés ne essék, Guthrie nem a TT-n halt meg, hanem az 1937-ben rendezett Német Nagydíjon a Sachsenringen.
A két világháború között, 1925-ben eljött a történelmi pillanat a TT életében. Walter Handley egy hét alatt két versenyt nyert, ez előtte senkinek nem sikerült. Viszont az említett időszak vitathatatlan bajnoka a fiatal ír, Stanley Woods volt, aki 1923-ban szerezte meg első győzelmét, majd a következő tíz évben ezt további kilenc követte, így a TT történelmének egyik legsikeresebb versenyzőjévé vált.
A makacs rendezők 1927-ig a nyílt forgalomban tartották az edzéseket, mert egy esetleges útlezárással korlátozták volna a helyiek mozgásszabadságát. Az ostoba döntés Cecil Birkin életébe került, aki egy reggeli edzés alkalmával összeütközött egy szemből jövő gépjárművel.
1937. június 16-án Omobono Tenni olyan hőstettet hajtott végre, amely a TT történetében fordulópont volt. A Lightweight kategóriában diadalmaskodott, így ő lett az első külföldi, aki a szigeten nyerni tudott.
1939-ben Németország minden addiginál nagyobb létszámmal vett részt a TT-n. A DKW négy, az NSU szintén négy, a BMW pedig három versenyzőt küldött. A várva várt siker elmaradt, az utazás felemásra sikerült. A DKW versenyzői, a Lightweight kategóriában egy második, ötödik, valamint egy nyolcadik hellyel tértek haza. A negyedik versenyzőjük Junior kategóriában ért el harmadik helyezést. Az NSU pilótái kivétel nélkül, idő előtt feladták a viadalt technikai hiba miatt.
A legnagyobb tragédia a BMW-t sújtotta. Június 2-án az osztrák származású Karl Gall, a Ballaugh Bridge-en való ugratás következtében bukott, s tizenegy nappal később belehalt sérüléseibe. A csapat gyászolt, a vezetőség viszont úgy döntött, hogy a baljós előjelek ellenére maradnak és másik két versenyzőjük részt vesz a versenyen. A bajor Georg Meier minden bátorságát összeszedve felült kompresszoros BMW-jére és szórta a jobbnál jobb köridőket az edzéseken.
A versenyen sem tette ezt másként, 43 vetélytársa felett diadalmaskodott úgy, hogy közben új körrekordot állított fel, tisztelegve így elhunyt csapattársuk előtt. A TT történelemkönyve ismét bővült, mivel Meier lett az első külföldi, aki a Senior TT-n is nyerni tudott. A BMW csapat fájdalmát enyhíthette, hogy a csapat harmadik versenyzője, Jock West másodikként ért célba.
A Második Világháború után Európa romokban hevert. Az embereknek más gondjuk is volt, mintsem a motorversenyzés, viszont a Man-sziget néhány lakosa már a Tourist Trophy újraélesztésén dolgozott. A benzint és az olajat porciózták, gumit, pedig alig lehetett kapni, de 1947-ben ismét jöttek a motorok.
A verseny státusza megerősödött, 1949-ben már a világbajnokság egyik állomása volt. 1950-ben kisebb csoda történt, amikor felbukkant Geoff Duke nevű, a 27 éves angol srác. Makulátlan stílusával mindenkit megbabonázott. Olyan nagynevű versenyzők mellé vették fel a Norton gyári csapatába, mint Artie Bell, Harold Daniell és Johnny Lockett. Duke bemutatkozása a Senior TT versenyen fergetegesre sikeredett. Az újonc rajt-cél győzelmet aratott, amely mellé felállította az új kör, valamint pályarekordot. Duke összesen 6 TT győzelmet szerzett. Versenyzői pályafutása után a szigeten maradt és megalapította a Duke Marketing Ltd nevű cégét, amely verseny videókra specializálódott.
A német sportolók 1952-ig minden nemzetközi versenytől el voltak tiltva. A szigetre is csak 1953-ban térhettek vissza, semmit nem bíztak a véletlenre. Márciusban különítmény utazott a helyszínre, hogy minél jobban megismerjék a pályát. Az eredmény nem maradt el, számos dobogós helyezéssel tértek haza.
1954-ben ismét új fordulat következett be a TT életében. Huszonkilenc év szünet után újfent helyet kaptak az oldalkocsis motorok. A nagykategóriában, a brit egyhengeresek egyeduralkodását átvették egy időre az olasz gyárak kecses sokhengeresei. A TT 50 éves jubileumát Bob McIntyrenek köszönhetően méltóképpen ünnepelték. 22 perc 23 másodperces köridejével ő volt az első versenyző, aki áttörte a 100 mérföld/óra álomhatárt.
Az '50-es évek végén a Mondial, Gilera és a Moto Guzzi visszavonulása után japán gyártók küldték embereiket európai felfedezőútra. A Honda 1959-es első fellépését még enyhe mosollyal nyugtázták az európai szakértők. Ennek ellenére az Európában alig ismert versenyzők, név szerint: Giichi Suzuki, Seiichi Suzuki, Teisuke Tanaka, Naomi Taniguchi és Bill Hunt, a gyatra pályaismeret ellenére megszerezték a legjobb gyártó csapatnak járó díjat a nyolcadliteres kategóriában, valamint Taniguchi hatodikként még egy világbajnoki pontot is gyűjtött.
Az első győzelemre sem kellett sokat várni. 1961-ben a 21 éves angol versenyző, Mike Hailwood, olyan bravúrt hajtott végre, amit előtte soha senki. 125, 250 és 500 cm³-es kategóriában is diadalmaskodott. Triplája csak a kezdete volt egy egyedülálló pályafutásnak. Tizennégy TT győzelmet, valamint kilenc világbajnoki címet szerzett. A legendás brit 1967-ben megismételte a TT triplát, ugyancsak egy Honda nyergében.
Sokan a '60-as éveket hívják a Tourist Trophy aranykorának. Olyan versenyzők, mint Hailwood, Gary Hocking, Jim Redman, Phil Read és Giacomo Agostini számtalan győzelmet szereztek ezekben, az években.
Mindörökké emlékezetes maradt az 1967-es csata, amely a TT történetének legkeményebb harca volt a Senior kategória győzelméért: Mike Hailwood és Giacomo Agostini feszült egymásnak. Hailwood már az első körben mindent beleadott és új körrekordot ért el, amikor a harmadik körben a boxba kényszerült. A Honda gázmarkolata meglazult. A javítás után tizenegy másodperces hátrányba került Agostinivel szemben, aki átvette a vezetést. Mike azonban mindent egy lapra tett fel. Eszement hajrát indított az olasz ellen, akinek másodpercről másodpercre csökkent az előnye. A hat körös verseny ötödik körében utolérte és azonos idővel haladtak át a célvonalon, amikor Agostini kiállni kényszerült, mert MV-jének lánca elszakadt.
Miután Hailwood átvándorolt az autósportba, Agostini dominált egy ideig mind a Junior mind a Senior TT futamain. MV Agustájával tízszer nyert, míg 1972-ben barátja, Gilberto Parlotti halálos balesetet szenvedett a szigeten. A bajnok kijelentette, többé nem áll rajthoz a TT-n akkor sem, ha a viadal továbbra is beleszámít világbajnoki értékelésbe. Más élversenyzők is csatlakoztak a bojkotthoz, így a TT lassacskán átalakult és a szólókategóriákat a privát versenyzők kezdték el uralni.
Világbajnoki státuszától megfosztották. A körülmények hatására a rendezők féltek, hogy csökken az érdeklődés, így drasztikus módon megemelték a pénzdíjakat. 1979-ben a Classic verseny győztese már 40 000 svájci frankot érő csekkel gazdagodott.
1978-ban, ismét teljes figyelmet kapott a TT. A motorsport egyik legnagyobb visszatérésének lehettek szemtanúi a nézők. Mike Hailwood úgy döntött, közel 40 évesen ismét nyeregbe száll. A szkeptikusok féltették Hailwoodot a lebőgéstől, de rendíthetetlen volt. A mára legendává vált 900-as Ducatijával megnyerte a Forma 1-es kategóriát. Ez nem volt elég, egy 500-as Suzukival elindult a Senior TT kategóriában is, amelyet szintén megnyert és gyakorlatilag halhatatlanná vált. A tragédia sajnos őt is utolérte. 1981-ben vesztette életét Angliában egy autóbalesetben. Két gyermeke is vele utazott, sajnálatos módon 9 éves kislánya is meghalt. Fia, Dave túlélte a balesetet és máig ápolja apja emlékét.
A balesetek hatására, különösen 1970-ben és 1978-ban, mikor is 6-6 halálos áldozatot követelt a sziget, komoly tárgyalásokat kezdtek folytatni a TT és a hasonló utcai versenyek létjogosultságáról. Minden kétséget kizárva a „Hegyi pálya”, a világ egyik legveszélyesebb versenypályája, amelyet a 100 éves múltja során bekövetkezett több, mint 200 halálos áldozat is mutat. A veszély ellenére, vagy pont emiatt, már-már legendává vált. Minden versenyző legnagyobb álma az, hogy életében legalább egyszer sikeresen abszolválja, esetleg nyerjen. Amíg akadnak bátor indulók, addig a versenyzés e formájának létjogosultsága is biztosítva van.
A következő évtizedek krónikásainak figyelme kizárólag egy emberre irányult, Joey Dunlop-nak hívták. A szerény, visszafogott ballymoney-i versenyző 1976-ban indult először a szigeten. Helyismeret hiányában próbálta követni a csúcspilótákat, hogy elsajátítsa a ravasz megoldásokat. A 16. és a 18.-ik helyezés nem számított kimagaslónak, de a szakértők sejtették, hogy a legnagyobb TT versenyzője válhat belőle. Igazuk lett, Dunlop a következő évben megnyerte a Classic jubileumi versenyt. Ami ezután történt egyedülálló és elképzelhető, hogy örökre az is marad. Az „Utak Királya” néven ismert versenyző (így nevezték rajongói), olyan pilóták ellen, mint Carl Fogarty és Steve Hislop, 26 TT győzelmet szerzett.
Miután Joey 2000-ben három győzelmet szerzett, Észtországba utazott egy hasonló utcai versenyre. Az ezres és a hatszázas kategóriában is nyert, felült szeretett százhuszonötösére és fának csapódott – nem sokkal később belehalt sérüléseibe. A motoros világ gyászba borult. Joey Dunlop rendszeresen jótékonykodott. Nem egyszer telepakolta motorszállító mikrobuszát élelmiszerrel és ruhával, majd elautózott Boszniába és Romániába, hogy segítsen a hátrányos helyzetű gyerekeken. Kevés szabadidejében kocsmárosként is tevékenykedett, versenymotorjával járt dolgozni és személyesen szolgálta ki vendégeit.
A legendás TT versenyzők sora véget nem érő, megírni több könyv is kevés lenne. A Tourist Trophyt eddig három magyar versenyző, Szabó II László, Marsovszky Gyula és Bitter Sándor teljesítette. Míg Marsovszky 1971-ben érte el élete legjobbját a szigeten, hatodik lett egy negyedliteres Yamahával, addig Szabó II '72-ben lett nyolcadik szintén a kettőötvenesek között, ugyancsak egy Yamahával. A TT akkor még világbajnoki futamnak számított. Dunlop után, a második legsikeresebb versenyző John McGuinness. A mai Senior TT-n rajthoz álló McGuinness élő legenda.
Kategóriák:
Superstock
Superbike
Senior TT (elvileg Superbike, gyakorlatilag, ami a csövön kifér ezres szörnyek)
Supersport
Oldalkocsi
Lightweight (kéthengeres, 650 köbcentis motorok, főként kezdő fiataloknak szánták)