Csomagmentes géppel begurultam a városba. Merant gyors hegyi folyó vágja ketté. Hidak és sétautak teszik élhetővé, a több száz éves házakon jól látszik, hogy ez régen kedvelt kereskedő-, majd izgalmas klímája miatt felkapott üdülőváros volt. Órákig bolyongtam fényképezőgéppel, iszogattam a helyi főzésű Forst sört. A világos átlagos csúcsminőség, de a barnájuk durván odaver a nyelvnek – azt hiszem, még nem ittam jobbat, pedig... Kár, hogy minden kocsmában 4 euró felett csapolják, a boltban meg nincs behűtve. A sörben azt hiszem a hidegség a drága.
Kötelező elmenni a város fölötti hegygerincre épített Tirol községbe: meseszerű környezet, pompás kilátás, nyugodt tempóban ballagó helyiek. Szinte körpanoráma vár fönt, helyenként erődítményszerűen masszív házakkal.
Reggel kacsák hápogására ébredtem: jól nevelt állatkák voltak, nem fosták körbe a holmimat. Kíváncsian tébláboltak körülöttem, gyanítom megszokták, hogy az összepakolások alkalmával jut nekik némi maradék. A reggeli ismét a szokásos, három zsemlével és a liter tejjel ügyesen ki lehet húzni vacsoráig, pláne ha sonka is jut rá. A közelebbi boltba mentem, bár a kempinges hölgy mondta, hogy az a rosszabbik. Irigylem őket, hogy ezt ki tudják mondani: boldog lennék, ha nálunk a falusi CBA-ban ilyen választék lenne helyi, a környéken és a régióban előállított tej- és hústermékekből, gyümölcsökből.
A gyümölcskérdés amúgy is meglepő. Magyarországon az ideális domboldalakon is elhagyott kertek és gondozatlan fasorok állnak. Itt a Börzsöny déli oldalán, a dunaparti almásokban még pálinkának sem szedik össze a gyümölcsöt, sőt, még ellopni is lusták a népek – ott minden talpalatnyi sziklás placcra telepítenek, gondoznak és szüretelnek, hogy aztán eladják nekünk. Szép látvány persze, de azért nem jó végiggondolni. Irigykedni nem, önmarcangolni ér.
Aki arra jár, okvetlen fékezzen meg pár percre a Forst sörfőzdénél. A történelmi, kockásra festett épület egyrészt gyönyörű, másrészt műemlék is – aki a Stilfserjoch (Stelvio) felé indul motorral, úgyis elmegy mellette. Európa második legmagasabb hágóját könnyen megtalálni – 2758 méterre visz fel – ennél csak a Col de l'Iseran visz át magasabban, 12 méterrel.
Prad am Stilfserjochból (Prato allo Stelvio) indultam én is, mint a többi motoros. Sokan megállnak egy kávéra erőt gyűjteni: néhány kilométer alatt durván 1800 métert emelkedik az út. Bevallom, miután felmentem és lejöttem, kicsit túlmarketingeltnek éreztem az egészet. Oké, oké, meredek, kanyargós, meg minden, de alig lehet haladni a biciklisektől, jóval több van belőlük, mint a motorosokból. Volt, aki gyalog kocogott föl, igaz, őt az utolsó kétszáz méteren már önkéntes segítők tolták. Megérdemelte, három évig készült erre, mint azt a teázóban később elárulta.
Fél nyolckor még Meranban voltam, tizenegykor már lejöttem a hegyről. Nem a Bormio felé vezető utat választottam, simán visszagurultam – ebben is van elég izgalom, kemény látvány, ahogy a goldwinges házaspárok másodikra veszik be a kanyart, első fékkel segítve. Előfordult, hogy nekem kellett kívül elengednem egy szembejövő kawást, mert nem adta ki az ív – a lószállító utánfutós amerikai pickupnak sem a Stelvión van a helye, szerintem.
A hegy lábánál okvetlen fékezzünk meg Lorenz Kuntner hobbikiállításánál. Nem lehet eltéveszteni, ott van a falu végén, ahol a színes oszlopok között csontokat fúj a szél. Az ember feltehetőleg gyerekkorában felfalta a gombákat – más magyarázat a művészetére nincs. Elsőre teljesen őrültnek tűnik, de ha ott mászkálunk a dolgai között, előbb-utóbb megjelenik, lehúz egy euróra, és megkér, hogy ne edd meg a málnáit meg a szedreket.
Leültünk beszélgetni, naná, hogy a gyümölcsökből is kaptam. Lorenz ebből él: köveket keres, fákat farag, csontokat szed össze, ebből teremti meg saját, a Dolomitokba átültetett indián mesevilágát. Röhögjük csak ki, majd nézzünk magunkba: ott él, ahol minden tökéletes, és azt csinálja, amit szeret.
Azt hittem, majd egész napom elmegy a hágóra, de még dél sem volt. Útközben láttam egy másik hágóra vonatkozó táblát, gondoltam megnézem. A Reschenpass vagyis a Passo di Resia messze sem ilyen magas, sőt, még 1507-nek sem tűnik.
Cserébe pompás útvonal, nem kell harminccal baktatni, várkastélyok és lankák között visz az út a nevet adó Reschensee-ig. Ez a tó önmagában nem extrán látványos, de ha figyelünk, a közepén meglátjuk a kikandikáló tornyot. A világháború után elárasztottak másfél falut, akkor került a Szent Péter templom a víz alá. A helyiek a Dolomitok Atlantiszának becézik a környéket. Találó.
A Reschen hágó inkább az osztrák oldalról izgalmas. Nauderst elhagyva elindulhatunk Svájc felé is, de mivel fennsíkról csapatunk lefelé, technikás, lejtős ívek várnak ránk. Egy parkolóban Jawa Californiát találtam, mint az étterem oszlopok közé épített reklámját. Muszáj volt megállni (sajnos nem fotóztam le, csak korábban Gailtalban egy CZ-t). A visszajáró olvasóink már tudhatják, hogy a hetvenes években épített gép nem az, amit a magyar népnyelv ki tudja miért kaliforniainak hív – az igazi California kifejezetten szép, sőt, egyre drágább, míg az idehaza annak csúfolt dög veteránértékkel egyáltalán nem bír.
A térképet böngésztem a közeli zölddel jelzett útvonalak miatt. Ígéretesnek tűnt a közeli Ötztal, vagyis az a völgy, amelynek egy gleccserében a jégbe fagyott rézkori embert megtalálták – ez Ausztria egyik leghidegebb és legszebb régiója. Kanyarokat ígért a papír, sőt, a határnál egy újabb izmos hágót, amely sokkal hosszabb kanyargást enged, mint az aránylag rövid Stelvio.
A táblák folyamatosan az Ötzifalut reklámozták (bár a tetem az olaszországi Bolzanóban található), de köszönöm, túl sokat tudok a híres osztrák DJ-ről, így inkább az alternatív látványosságként kínált óriási vízesést választottam. A Stuinbenfall gyönyörű, de a legjobb benne, hogy nem csak lentről, hanem fentről is megnézhető – olyan hibátlan szerpentin visz 1550 méter magasra, hogy hörögve élveztem minden egyes méterén. Még bicajosok sem voltak rajta, ami arrafelé kifejezetten ritka.
Ahogy a völgy végén megérkezünk Gurglbe, már csodálatosan ölel a hegy. A beszűkült völgy mintha a világ vége lenne, de ott a Dolomitok kihagyhatatlan motoros célpontja, a Timmelsjoch, vagyis a Passo del Rombo.
Természetesen ez is katonai célból épült a régi csempészútvonal nyomán. Hitler és Mussolini 1939-ben határozta el a Brenner hágón tartott kvaterkájukon, hogy összekötik a hegy két oldalát. Bár a munkát majdnem sikerült befejezni, az utolsó pár száz méter nem lett kész. A háború után meg is állt az élet, csak a csempészek használták, akiknek amúgy emlékműve is van a hegyen. Évekig kellett várni az átadásra: '67-ben nyílt meg a közlekedők előtt.
Az északi, vagyis az osztrák oldal kopár. Naná, hogy hideg van, 8 fok volt fenn, volt bajom a nyári kesztyűben. A hágó előtt nem sokkal meg kellett állnom, hisz ez fizetős átkelő – 12 eurót kérnek, de komolyan, megéri. Kicsit melengettem a kezem a hengereken, majd indultam tovább.
Nincs értelme sietni, hisz az egyenesek már nagyon rövidek, a kanyarok meg 180 fokban fordulnak vissza a hegyoldalban. A birkák is bármikor megszállják az aszfaltot, nem nagyon akarnak sietni, nagy ívben tojnak a motorosokra.
Az aszfalt végig korrekt, ott valahogy nem divat a szétfagyásos kátyúsodás. A fenti parkolóban sokkal kevesebb az ember, nincs akkora kultusza a helynek, mint a Stelviónak, pedig ez hosszabb és több élményt is ad.
Megindulva délnek hamar megváltozik, kizöldül a táj. Az alagutak viszont meglepetést okozhatnak. Kivilágítva nincsenek, folyik bennük itt-ott a víz, középen van kanyar és a nagy feketeségben lámpával sem sokat látni. Az, hogy a napfényre kiérve elvakulunk, normális – az, hogy itt azonnal jön egy hajtűkanyar, már kevésbé. A harmadik után persze már ez is megszokható élménnyé válik.
Az út Moosba (Moso) visz le. Itt, az aznapi harmadik hágó után már kezdtem szállást keresni. A nagy léptékű térképet nyitottam ki, nézegettem, gondoltam, akkor Sterzing, vagyis Vipiteno jó lesz. A táblát követve gyanúsan kezdett emelkedni az út, majd újabb tábla várt: Jaufenpass vagyis Passo Giovo. Hoppá, jó lesz ez.
Jó? Tökéletes. A szűk és éles kanyarok után ez a szakasz egy picivel lazább, de ha belenagyítunk a térképbe, látszik, hogy milyen ívekkel várja a motorost. Imádtam. Szinte egymagam voltam, még a Timmelsnél is kevesebb ember járt erre. Az átjáró 2094 méternél húzódik – így leírva nem sok, de be kéne aranyozni minden méterét.
A hegyről lejőve azonnal kempingbe botlottam, így gondoltam, nem kell tökölni keresgetéssel, kiraktam az indexet; a négy hágó éppen eléggé elvette az erőmet. Ratchingsban (Racines) sem sátorozott senki – úgy tűnik, kiment a divatból a nomádkodás, csak lakókocsik és bungalók mindenütt. Egymagam maradtam a fenyőfás placcon.
Reggel a szokásos zsemlém és tejem fölött meditáltam, milyen útvonalon is menjek haza. Osztrák pályamatricám volt, így az tűnt kézenfekvőnek, hogy megyek egy darabig országúton, aztán majd felcsapok valahol.
Azt sütöttem ki, hogy a Brenner hágón kilépek, majd a völgyben tovább gurulva úgyis lesz egy autópálya-felhajtó. Így is lett. Innsbruckot már a sztrádán kerültem meg. Egészen Wörglig maradtam rajta, majd ráfordultan a 178-as számú országútra – nem akartam a német pályán folytatni, az A12 meg odavisz. Úgy döntöttem, hogy Sankt Johann felé megindulok északkeletnek, hisz így békében levághatom a szakaszt Salzburg felé.
Sankt Johann után már normális tempóban lehet haladni, az út jó, a táj hibátlan. Nincsenek durva kanyarok sem, csak fáin lankák – a Dolomitok orgazmusai után ez kellemes levezető szaxi. Németországot csücskét így sem lehet megúszni, Bad Reichenhallon keresztül visz az út Salzburgba. Feltehetőleg a települést mifelénk kevesen ismerik, de érdemes megállni, mint minden történelmi fürdőváros, ez is gyönyörű.
Ezek után nem sokkal ismét jött az osztrák autópálya és a monoton 135-ös tempó Pozsonyig, ahol beléptem Szlovákiába és egy rusnya dugóba, ahol hirtelen szembesülhettem a kelet-európai vezetési morállal. Nem volt jó élmény visszacsöppenni. Dunaszerdahelyen kötelező volt megállni a szülőknél, de amúgy is jól esett egy euróért inni a csapolt cseh sört a Golf kerti kocsmában a túra alatt megszokott 4-4,50 helyett.
Verőce egy nappal odébb csúszott, de nem tűnt el: 2120 kilométer és egymillió kanyar után oda is megérkeztem, egyben, kellemesen poros motorral. A Suzuki jól bírta, nem volt semmi kínja – idehaza kért másfél deci olajat és egy újabb tank benzint. A fogyasztásra amúgy sem volt panasz: a konyhaasztalnál összematekolva a benzinszámlákat, 4,7 literes átlagfogyasztás jött ki. Mégiscsak gazdaságos túramotor ez, nem igaz? A végén még tényleg megtartom.
Kattintsanak a képekre, galéria nyílik, amit lehet lefotóztam, bőven van mit nézni.
Megpróbáltam pontosan összeállítani az útvonalat, de nagyjából 100 kilométerrel nem tudok elszámolni - ez összejött bóklászásból, tévesztésből és városnézésből.