Esélyem nem volt, két oldalról megragadták karomat és vonszoltak a piros-fehér szalag mögé. Fekete sátruk baljósan emelkedett ki a kempingből, osztrák zászlókat lengetett a szél. Házi nyuszi és házi maci elől nem volt menekvés, szorosan fogtak, és mulatásra biztattak. Tábortűz körül jártak vad táncot, közben sörösüveget nyomtak a torkomig.
Házi nyuszi begerjedt és a telefonszámomat követelte, nem adtam, helyette elkértem az email címét, mire házi maci dühbe gurult. Megígértem, csak az anyagot küldöm, semmi több. A második sör landolt a kezemben. Öt éve járnak Brünnbe, szeretik a motorversenyt, de a legfőbb vonzerő számukra a kemping és a tánc. Táncolnom kellett, hülyén éreztem magam.
Otthonuk Stájerország, alsónadrágjukon KTM felirat virított, más motorra nem néznek. Ebben a pillanatban megérkezett Theo, ápolt német bajuszt viselt, szemüveglencséje kristálytiszta, megbízható figura. Megmenekültem az osztrákok karmaiból, elkezdtünk beszélgetni. Hamarosan csatlakozott hozzánk bátyja, Christian is.
– Miért jártok a cseh nagydíjra?
– Hülye vagy, ilyet nem lehet kérdezni. Mike Hailwood, Bill Ivy, Phil Read, Agostini, Pasolini – reggelig sorolhatnám. Nekünk Pasolini volt az isten. Negyven éve itt vagyok, bátyám Christian negyvenötödik alkalommal. Hihetetlen faszi, nincs még egy ilyen. Még akkor is ideutazott, amikor gyermeke született, vagy épp a háza épült.
Még nálam is megszállottabb. El tudod képzelni, amikor először útnak indultunk a Trabival? Drezda mellett lakunk Bautzenben. Még nem volt autópálya, a Trabi úgy meg volt pakolva, hogy alig bírta, majd egy napig tartott az út. Évről évre itt vagyunk, de most már a fiaink is velünk tartanak. Még láttuk a tizennégy kilométer hosszú régi városi pályát is. Nagyszerű volt, két kör között mindig jutott idő meginni egy sört. Hogy szóltak azok a motorok, atyaég, alig hiszem el, hogy igaz volt.
A közel húszperces diskurzus végén megállapodtunk, hogy nem panaszkodunk, és nem mondogatjuk, bezzeg régen. Van egy Valentino Rossi, egy Jorge Lorenzo, láthatunk egy Stonert, húsz év múlva róluk is mondákat hallhatunk. Értékelnünk kell a jelent és megbecsülni mindazt, ami van.
Az eső szakadni kezdett, néhányan visszahúzódtak, mások a diszkót választották a kemping egyik sarkában. Az utóbbiakkal tartottam. Félmeztelen férfiak szögeltek, a szélvihar és a szakadó eső sem tántorította el őket. Mások a sörpadon táncolva próbálták fokozni a hangulatot.
Egy sarokban legalább húsz részeg férfi hőbörgött, háttal nekem. Odamentem, és a brünni kemping legmélyén megtaláltam mindazt, amiért a tegnap interjúalanyai motorversenyre járnak. Szexi szőke szépség vonaglott, dobozos sörrel a kezében.
Tapogatni akarták, de hozzányúlni nem mertek, a telefonszámát kérték, de nem adta, leszólították, de nem válaszolt. Mindenkivel kokettált, de megközelíthetetlen volt. Ugráló melleit férfiszemek mozgatták, sörre invitálták, amit visszautasított. Vajon a rendezőség küldte, a cseh lányokról szóló képzelgések ébrentartására? Töprengésem tettekkel koronáztam.
– Csehország melyik részéről érkeztél?
– Lengyel vagyok. – válaszolta teli szájjal vigyorogva és elviharzott.
Megállapítottam, a cseh nagymellű szőkék csak az álmokban léteznek, jobb esetben negyven éves magazinokban találhatók – itt importcsajok táncolnak. Bőrnadrágos férfi kíséri őket karácsonyfaizzóval feldíszített gitárján, egy sarokkal később kisméretű diszkó döngöl baráti alapon. Üvölt a „nosza-nosza”.
A brünni kemping nagy élmény, aki teheti, nézze meg. A rossz hír mindössze annyi, hogy a nők kilencvenkilenc százaléka Rossiba szerelmes, legalábbis a ruházkodásuk alapján.