Persze, nyilván mi is jobban éreztük volna magunkat otthon, a jó meleg szobában, fotelben ülve, egyik kézben DVD-irányítóval, másikban egy üveg Dreherrel. De ha már mennünk kellett, tudjuk mi is, hogy jobban jártunk volna egy olcsó fapados repjeggyel, helyben pedig valami Ford Fiesta bérautóval. Abban fel lehet tekerni a fűtést, nem kell fújkálni a láncot, nem ázik be, nem billeg, nem zajos – egyáltalán, nem csinál semmi rosszat.
Egy lófaszt. Egy végtelen nagy lófaszt. Az tényleg az agyhalál, az, aki ennyire tespedt, gyorsan vegyen magának sírhelyet, nincs értelme tovább pusztítania a Föld szűkülő élelmiszer-készletét, hagyja meg azoknak, akik még csinálnak valamit.
Egyben kérem, ha pár éven belül ilyen iszapba ragadt, nemhogy a hőmérséklet, de a páratartalom fél százalékos kilengéseitől már szenvedni kezdő, a Wall-e űrhajós utasairól mintázott, járni alig képes droid leszek, bárki érezze magát feljogosítva, hogy egy jól irányzott pofont elhelyezzen a jobb, majd a bal arcféltekémen – úgy, igen, akár az utcán sétálva, bemutatkozás nélkül is. Aki ennyire csak a kényelemre, a biztonságra vágyik, az vagy tényleg túlhajtja magát, vagy a munkája eleve olyan, hogy sokat van hidegben, kemény fizikai melót követelő helyen, és örül, ha végre nem fázik, nem nyomja semmi, nem kell erőlködnie. Vagy egy kényes, elpuhult, fantáziátlan szerencsétlen – egészségére váljék, igazából hülyeség volt felfedezni az Északi-sarkot is, baromság volt megmászni az Everestet, totál idiotizmus volt elmenni arra a kődarabra, amit Holdnak nevezünk, és igazából nincs ott semmi. Ülni a jó meleg vályoglyukban, fél fok pontossággal beállítani az autó klímáján a bal oldali hőmérsékletet, és azon tanakodni száz kilométereken át - nem lenne jobb-e esetleg további féllel lejjebb venni - hát ez tényleg izgalmas.
A szerencsétlen, nyomorult átlagembernek, olyannak, mint mi, is kell néha, hogy legalább egy nagyon szűk ismeretségi körben Amundsennek érezze magát, amely lehet akár egységsugarú is. Hogy úgy élje meg: kurva nagy áldozatot hozott valamiért (lehet az felesleges is), de megtette. És ha véletlenül élvezet is van benne – annál jobb.
Mi, tudják jól, ilyen csenevész irodisták vagyunk, a fél életünket az íróasztal mögött töltjük, sorvasztva testünket, tompítva agyunkat. Ilyen életmód mellett az ember őrülten vágyik a kalandra. Mivel nekem konkrétan tériszonyom van, ezért hegyet mászni nem tudok, bár szívesen tenném. Közepesen pocsékul úszom, ezért a La Manche-csatornát sem vagyok képes önnön erőmből átszelni, de még a Balatont sem. Dél-Amerikába utazni nincs pénzem, pedig érdekelnének a dzsungelek és a peruiak, de most valamiért épp Rómába, Albániába sem tudnék eljutni – sokan vagyunk ezzel így, mostanában, ebben az országban.
De valami kellett, utazni, kanyarogni, kicsit megfagyni, kicsit megfőni, elakadt lélegzettel bámulni a komor, felhőket pöfékelő hegyeket, szinte már kómában ledönteni a motort a 217-ik hajtűben, majd a hegy túloldalán, enyhe égett ferodoszag mellett leseperni tapadáshatáron félútig, amikor eurófiában telibe vizelhetjük a háborítatlan, szinte süket csendben susogó magashegységi tájat. Ilyenkor VAN az ember.
Nem tudom, hogy élek-e bármikor intenzívebben, mint motorozás közben – minden érzékszervem hússzor gyorsabban működik, 45 évet látott, puhány, kopasz fejű zsáktestem egyszerre acélos és fürge lesz, nem fáradok, nem unom meg, egyszerűen csak kiakasztott álkapoccsal zabálom az egészet, mint a kis herceg kígyója az elefántot. Hogy csak egy szaros 125-ös Vespán teszem? Teszek rá. Közel ugyanolyan jó az is, mint a nagymotor. Más megvilágításban: ha a szánalmasan unalmas és bezárt autó a skála óriási, fekete lyukként meredező 0-s pontja, és mondjuk, a Gixxer a 10-es, akkor egy ilyen robogócska nagyon is a hetes és nyolcas között van ám...
Hadd dicsekedjek tovább: tudják, milyen olcsó volt az egész? Én Tibbynek egy 100 ezer forintos tervezetet nyújtottam be a túrára, titkon remélve, hogy talán sikerül belül is maradnunk az összegen. Végül azért 120-at vittünk, biztonságból, akkor már úgy gondoltam, el is használjuk, talán nem ártott volna szponzort szerezni. Aztán tudják, mennyire jött ki szállással, kajával, piával, benzinnel, láncszprével együtt az 1500 kilométeres, négy országos, számtalan hágós, tengerpartot érintő túra? 89 ezer forintra. Kettőnknek.
Itt jön Tibby felvetése, hogy egy háromszázezres Swifttel, három fővel még talán olcsóbban is kijöttünk volna. Igen ám, de ezt a 125-ösözést egyedül is lehet, nem kell hozzá összeszedni mindenféle bandát. Mellesleg próbálja meg valaki szívből, őszintén élvezni a Krjanska Gora utáni, rettentő szűk szerpentint, falni a trieszti nyomulást az őrjöngő forgalomban... Miféle nyomulást, hiszen azok a béna pléhládák, az autók csak állnak tehetetlenül a dugóban. Na és mennyivel finomabb is a Swift műanyagjainak a három férfitest kipárolgásaival keveredett illata, mint a konstans erdőszag, kicsivel Trieszt előtt a fojtogató orgonaillat, a ciprusok kesernyés, ordítóan mediterrán szaga, az Illy kávégyár mellett terjengő, pörkölt aroma... Mert robogón ezt érezni kilométerek százain át.
A motorozás rohadt intenzíven megdolgoztatja az érzékszerveket, kíván némi fizikai erőfeszítést, és biztosan van benne jó adag kellemetlenség is, azt el kell viselni, az űrhajóban sincs sok hely, a tubusból nyomott ebéd sem veszi fel a versenyt a Nordsee kínálatával. De amit a motorozás betesz a mérleg másik serpenyőjébe, az pótolhatatlan élmény, akkora, hogy minden más közlekedési eszköz pótcselekvésnek tűnik hozzá képest. Egyeseknek. Másoknak nem – oké, elfogadom.
De egyszer ki kell próbálni egy ilyen túrát, és nem fel-alá tépni a gázt nyílegyenesen a narancssárga CBR600-as Hondának Lentinél – látják, az vegytiszta ekeség. Egy olyan szépre pingált Honda árából lehet venni egy ilyen Wave-et, még talán egy Vespát is, majd éveken át bejárni vele az Alpok összes szerpentinjét, szállással, kajával együtt. Látványosabb-e fel-le tépni dadogásig a sportgépet? Megeshet. Hogy jobb-e? Höhöhö...
Nyilván a legjobb lenne utánfutón kivinni a CBR-t a Dolomitokba, és ott meghajtani a kanyarokban. De legyünk már legalább nyomokban empatikusak: ilyen luxusra Magyarországon 2012-ben csak nagyon keveseknek van pénze. De egy 125-ös gépre azért sokaknak akad. És azzal is lehet majdnem ugyanolyat.
Persze, nem lehet vele külső íven előzni a cseh rendszámos, KTM supermotós öngyilkosjelöltet a Montefalcone kanyarjaiban, de a fordulókat bizsergetően átélni, élvezni, próbálkozni a mind ügyesebb döntögetéssel, gázzal-fékkel való egyensúlyozásra igen. Ha pedig van a motoron rendes téli szerelék, ezt októberben is gond nélkül meg lehet csinálni. Tudják, a Vespán a kézzsák és a lábtakaró együtt került szűk 30 ezer forintba. És ha azok fent vannak, egy jó termoalsó-szettel, egy jó protektoros ruhával (lehet használtan venni olcsón, az e-bayről, az én tízéves Dainesém sem volt új, amikor vettem), fejvédővel, kesztyűvel egész Európa ott heverhet a lábunk előtt – fillérekből.
A túra másik tanulsága – mennyire más tud lenni két, nagyjából azonos menetteljesítményű, közel hasonló lökettérfogatú motor. Már hazafelé, valahol Zala megyében cseréltünk Danival. Addigra megszoktam, hogy a Vespa – Dani szavaival élve – úgy megy, mintha két golyós dezodoron gurulna. Állandóan billeg (egyenesben is), folyamatosan, nagyon picit mindig korrigálni kell (nyilván úgy hangolták, hogy városban gyorsan lehessen vele irányt váltani), a plexibe belekap a szél (ami mindig kicsit ferdén érkezik), és rángatja a kormányt. Kell egy jó adag koncentráció a vezetéséhez, ez azért nagyon nem nagymotor. A fékei sem valami jók, a pici kerekek és a keménybe hajló rugózás miatt pedig úthibákon hajlamos erősen dobálni.
De nagyon finom benne az a 125-ös, háromszelepes, négyütemű motor, szépen húz, kis fordulaton megnyugtatóan dörmög, bár kipörgetve eléggé négyüteműtlen papírhangja lesz. Kanyarban csodásan dönthető az egész hórihorgas miskulancia. És az ülés szenzációs, a fényszórója pedig szinte felfoghatatlanul erős – kábé kétszer jobban világít, mint például a Hondáé. Sajnos – mivel kissé felfelé volt beállítva – elég sok szembereflektorozást kaptam az autósoktól. Utólag is bocsánat, nem tehettem róla. Egyikünknek sem volt kellemes, higgyék el.
Az óriási plexi és a Tucano Urbano-szett jócskán megcsapolta a pici Piaggio-blokk erejét: GPS szerint, nagyjából szélcsendben olyan 84-85 km/h volt a vége, ekkor a műszere majdnem 95-öt mutatott. Csak, hogy ne fájjon annyira. Amikor visszaadtuk a Tucanókat Gianninak, kicsit pőrébben máris 88-at tudott, s gyanítom, hogy a busznyi homlokfalhoz vezető plexi nélkül már simán elvitte volna a 105-110-et óra, 95-105-öt GPS szerint.
Ja, és a fogyasztása. Elkészültek végre a számításaim, és a tíz tankolás átlaga, nyelezett gázzal, plexivel, csomagokkal 3,13 l/100 km lett. Összesen 18 538 forintnyit tankoltunk bele majdnem pontosan 1500 kilométer alatt. Nem rossz, mi?
Ám a Vespa iszákos dögnek bizonyult a Honda Wave-hez képest. Ott 2,24 literre jött ki az átlag, az összköltség pedig 11 317 forintra, ami szenzációs. Persze, voltak itt hangok, hogy egy 125-ös Innova két személlyel, túrán kevesebbet eszik. De senki ne feledje – Magyarországon összesen egyetlen hegy van 1000 méter fölött, a többi igazából csak domb. Mi viszont a jó ég tudja, hány ennél magasabbat másztunk meg – odafelé még bekapcsoltam a navin a magasságmérőt, és egy 1400-ason, illetve egy 1600-ason biztosan átkeltünk, de volt sok hasonló is. A hegymenet, második-harmadik fokozatban pedig a takarékos motorozás gyilkossága.
Egyébként a Wave sem rossz a maga ódon módján. Nagy kerekei miatt kevésbé billeg, nem annyira ideges, mint a Vespa, kanyarban is könnyebb rátenni egyazon ívre, nem kell korrigálni közben. A motorja is szuper – bár sokkal gyengébb, mint a Vespáé, a plexi miatt utóbbi annyit gyengül, hogy ha nem volt hátszél, a Honda általában elhúzott. Keményebbek, jobban adagolhatók, határozottabbak a fékek is, a váz merevebb, a váltogatást kuplung nélkül pedig meg lehet szokni, sőt, hosszabb együttélés után már élmény.
Viszont a Honda rugózása nagyon kemény – nyilván, hogy egész kambodzsai családokat elbírjon -, a hátsó csillapítása viszont gyatra – feltehetőleg itt lehetett spórolni. Ennek eredménye, hogy bár stabilan mozog, fordul, fékez, ha nagy gellert kap a futómű, a hátulja ugrálni kezd. Kanyarban ez rém kellemetlen, pláne, hogy az első futómű is hajlamos a szitálásra. Nekem a kormánya is túl keskeny volt, a nyerge pedig – bár ujjnyomásra nem tűnik annak – iszonytatóan kemény. Hetven kilométer alatt jobban összetört, mint a Vespa 1500-70 alatt.
De mit is várjon a Hondától az ember, hiszen alig hatszázezres árával annyiba kerül, mint egy elég rossz használt autó. A Vespáért dupla ennyit kérnek, ami viszont már egy igen jó használt kocsi ára. Persze, utóbbi az NVH-irtás (Noise, Vibration, Harshness) gyermeke, tehát finom a kormánya, menet közben nem vibrál, mindene kézre esik, az ülése mint az álom, ráadásul fenemód divatos is. De félek, a magyar realitás közelebb van a Wave-hez – ehhez az őszinte, kemény, kicsit rezgős, erősen a vasalódeszkán való lovaglás élményét adó, benzinpárán is elguruló pót-Hondához.
Annyit tudok – a hetven kilométer urán lilára fagyva, szétlazult ízületekkel, kiklopfolt hátsó féllel, de vigyorogva adtam vissza Daninak a kínzóeszközt, és rohantam vissza a Vespa hívogató, tucanós, NVH-s, puha páholyába. Hogy ő hogy bírta? Jól, hiszen még fiatal...
Hogy végül jó volt-e az út? Eléggé jelzi-e, mennyire: holnap indulnék még egyre, akár északnak is... De egy fontos tanulságot leszűrtünk: ha az ember nem akar görcsölve rohanni, állandóan nyelet tépni, akarja, hogy legyen egy kis biztonság, olykor-olykor egy-egy megálló a látnivalóknál, nem szabad ekkora távokat tervezni. A 125-össel egyfolytában sebességkorlátozott településeken hajtunk át, a hágók megfelezik a sebességet, a teherautók csak négyötödölik. Mi 500-akat gondoltunk az utazós napokra, de 400 lett volna a reális, a szórakozós, szerpentines, látnivalós középső napra pedig végül 410 jött ki, pedig arra bőven elég lett volna 200-250. Most már tudom, ezért még inkább mennék vissza...
Előzmények
Baj van, kifogyott a benzin az éjszaka közepén
Rossz a lánc, de egy Mercedesbe jó lesz
Csikós és Zách boldogok. Gyanús...
Ötszáz kilométer után szerelni kellett
Szakadó eső, emelkedő, kettes, nyélgáz
Nedves alsógatya, Csikósék szenvednek
