„Anya, a bácsi német?” – kérdezte a kisfiú. „Igen.” – jött a válasz, de az igazság szerint orosz, legalábbis itt Budapesten. A borostás, fagylaltos kanállal gesztikuláló férfi rámosolygott a kölyökre, érezte, hogy róla beszél. A gyermeki kézben megállt a puncsos szelet, abbamaradt a rágás, majd lassan megbátorodva visszamosolygott.
Sebastian Koch világhírű, idehaza csak az a pár ember ismeri, aki mondjuk látta A mások élete című zseniális filmjét. Itt csak azt veszik észre, hogy külföldi – Németországban képtelen lenne olyan kellemes inkognitóban foglalkozni az édességgel, mint az újpesti Harangvirág cukrászda félhomályában.
„Jó ez a fagylalt.” – mondja, majd azonnal harap a süteményből is, szájában keverve a kávét, a tésztát és hideg krémet. Megy tovább minden, nagy ügy, csak egy külföldi, gondolják, de hamarosan nem csak az európai filmek szerelmeseinek, hanem az amerikai mozi rajongóinak ismerős lesz a karakteres arc. Sebastian Budapesten forgatott: ő lesz Bruce Willis félelmetes orosz ellenfele a Die Hard: A Good Day to Die Hard epizódjában.
„Tetszik ez a város...” – mondja, és körbemutat. „...mifelénk lassan kihalnak az ilyen régies cukrászdák, pedig mennyivel szerethetőbbek. Az új, hideg létesítményekhez nehezebb emlékeket csatolni. Ezek meg? Ilyenekbe jártunk kamaszként, a moped hátsó ülésén büszkén feszítő lányokkal.”
Balra tőle egy epres szelet, az asztal közepén mindkettőnk slusszkulcsa, jobbra a bukósisak. Igazi tökfödő, még az E jelölés előtti békés korszakból. „Szeretem a tárgyaimat, nem cserélem őket kényszeresen egy újabb és újabb kedvéért. Van olyan motorom, ami már húszéves korom óta megvan. Oldtimerré vált, ahogy lassan én magam is.”
Aki látta őt a fekete Triumph Bonneville Americán a budapesti forgalomban, csak annyit vehetett észre, hogy ez a férfi nem bizonytalankodik. Határozott gázadásokkal, precíz fékezésekkel terelgeti a soros kéthengerest – nem gondoltam volna, hogy egy külföldi ilyen bátran és ötletesen oldja meg a fővárosi dugó nem éppen logikára épülő feladványait.
„Tizenöt éves koromban kezdtem. Egy idősebb barátomnak volt egy enduró Yamahája, azon tanultam a kert végében és a Stuttgart kertvárosát övező rejtett kis utakon. Hatalmas élmény volt a nagy döggel száguldozni; azt hiszem, örökre megfertőzött.” – igazat mond, látszik a szemén, hogy ez nem az idehaza megszokott, kábító celebduma szabadságról meg végtelen országutakról.
„Amint lehetett, szereztem egy mopedet. Persze nem volt igazán kemény srác, aki nem tuningolta, én sem maradhattam ki. Nagyobb, 75-ös hengert, módosított karburátort tettünk fel, erre ment el a spórolt pénz. Játszottunk a kipufogóval, cserélgettük a légszűrőt: csodálatos időszak volt. Egész hosszú túrákat tettünk, sőt, ha lehetett, bosszantottuk a rendőröket – akkoriban még egész komolyan vadásztak a kismotorosokra.
Megszereztem a jogosítványt nagymotorra: 18 éves koromban meg is vettem az első igazi gépet, a négyszázas Suzukit. Naná, hogy nem otthon nézegettem, felpakoltam, és indultam Skócia legészakibb csücskébe.” – látszik rajta a tapasztalat. Az igazi szerelem már az első mondatainál átjött, de átszelve a várost kiderült, hogy a több évtizedes vezetési rutin is megvan.
„Bevallom, a Suzukimat sosem kedveltem igazán, amint lehetett eladtam, majd húszévesen megvettem a Gumitehenet, a BMW R75/5-öt. A szívemhez nőtt a lomha bokszer – semmi más nem tudja azt az élményt visszaadni, ahogy a két dugattyú nyugodtan jár, a kipufogó meg kellemesen duruzsol. A szerepek által megkövetelt szövegek betanulása közben is gyakran kiszököm egy körre; kell ennyi meditáció.
A vidéki utakon sokkal nyugodtabban vezetek, ott lehet pihenni motorozás közben. Bent a városban nincs lazulás, csak koncentráció. Talán a sok színházi munka is megtanított a fokozott, irányított figyelemre. Minden mozgó tárgyat, minden épületet figyelek, kihasználom a forgalomban nyíló réseket, pakk, pakk, és már ott sem vagyok. Ha motorra ülök, előbb helyet csinálok. Helyet, benn a fejemben – enélkül életveszélyes lenne.”
Amikor felülünk a gépekre, élvezettel morzsolgatja a markolatot, látni mozdulatain, hogy tényleg szórakoztatja. Válla fölött rám néz, és hátrakiált: „Szeretem, ha egy motornak van hangja, az úgy az igazi!”
Mikor ismét leállunk, hogy még egy kávéval tegyük szebbé a délutánt, kérdés nélkül mesél tovább. „Persze, a producerek nem szeretik, hogy motorozom, de mit csináljak, muszáj, pláne, ha egy város két pontjai között akarsz normális idő alatt átvágni. Ha munka van, igyekszem a biztonság és a szórakozás arányát az előbbi felé elbillenteni. Szabadidőmben nincs kötöttség – szívesen viszem magammal kamasz lányomat is, jó érzés megosztani vele az élményeket.”
Úgy tűnik, nekünk, akik itt élünk az országban, sokkal rosszabb véleményünk van a hazai vezetési kultúráról, mint az ide ellátogató és úthálózatunkat használó külföldieknek. „Nem rossz itt Magyarországon, bár az, hogy arányaiban kevesebb a motor, magával hozza, hogy az autósok sincsenek annyira hozzászokva, nem számítanak rájuk. Ami jobban zavar, hogy sokan nem hagynak semmilyen tartalékot a kritikus szituációk esetére – ez veszélyes lehet, pláne a motorosra nézve.
Nemrég négy hónapot töltöttem el Görögországban (Catherine Deneuve-vel forgatta Az isten szereti a kaviárt című filmet – a szerk.), és feltűnt, hogy a semmilyen előírást nem tisztelő helyi közlekedésben egy aranyszabály van: mindig van egy kis tartalék, csak kilencven százalékot használnak ki. Talán ezért látni olyan kevés balesetet. Ha nem megy, nem erőltetik, fel tudják adni a harcot. A magyarok túlságosan ragaszkodnak a győzelemhez.”
A túraútvonalak, a motormárkák és a kalandok mesélése közben kirajzolódik a hagyománytisztelő férfi. Ha teheti, inkább színházban játszik, autó helyett örömmel ül motorra. „Talán ezért nem utasítottam vissza, amikor otthon megkeresett a Triumph. Sokáig úgy voltam vele, hogy a szponzori kapcsolatok nagyon kínosak, a támogatottság a tévében ugráló celebeknek való. Mégis megbarátkoztunk egymással – ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ugyanazt tiszteljük, egyformán keressük a formai szépséget.
Nem hittem volna, hogy valaha akkora gépet használok majd, mint a Triumph Rocket III Touring. Kényelmes, mint bármelyik amerikai cirkáló, de úgy gyorsul, mint egy őrült japán sportmotor. Megnyugtató és szédületes egyben. Azóta megismerkedtem a Tigerrel is, ami sokkal csalafintább motor, városban is igazán praktikus.”
Fényképezés közben lezseren ült a fekete Bonnie-n, de a gép keresőjén át láttam, szeme máshová, jóval hátam mögé fókuszál. Hátranéztem, mögöttem kevélyen állt egy pezsgőszínű, éppen a magyar vevőre váró motor. „Mit szólnál, ha átülnék?” – kérdezte tőlem szinte bocsánatkérően. Szeme csillogott, mosollyal és nevetéssel formált ráncai megelevenedtek a kamaszos vágytól.
„Persze, ülj!” – mondtam, és folytattuk. Nem a színészt fotóztam, hanem az embert, aki imádja a motorokat.