Babonás vagyok, ezt még a barátaim is tudják. Meglepődtem, amikor az előző cikkben leírtam, szombaton utazom a Man-szigetre. A budapesti Liszt Ferenc repülőtér kettes termináljában töltöttem fél napot. Elbúcsúztam gyermekeimtől, feleségemtől, nagy levegőt vettem, hiszen tudtam, több mint egy hétig nem látom őket. Egy gondolat vigasztalt, a világ legjobb motorversenyére utazok.
Első összeomlásom lelkileg tíz órára volt tehető. „Becsekkolás” közben derült ki, hogy a Wizzair 12:20-as járata négy órát késik. Soha nem voltam matekzseni, de hamar kiszámoltam, nem érem el a csatlakozást a szigetre induló járatra. Tájékoztatást nem kaptunk, ezt az információt is a sorban álló emberek beszédéből hallottam. A pultnál ülő hölgy elirányított az épület sarkában található Wizzair ablakhoz, ahol a készségesen elmondták: ők bizony semmilyen információval nem szolgálhatnak, hiszen csak egy mezei utazási iroda, a hírekről először a pultnál értesülnek. Értem, hogy mindig a vásárló a hülye, na de ennyire? Pont az utazást szervező iroda nem tud segíteni? A barom repülni vágyó ezt nem képes felfogni.
A következő menetben megtudtam, már a reggel hatos járat sem indult el, ezt repítették tízkor London Lutonba, aki arra nem fért fel, türelmesen várakozott. Egészen addig, míg apró betűvel meg nem jelent az információs táblán, a járatot törölték. A pokol elszabadult, zokogó, remegő emberek jöttek-mentek tanácstalanul. A Wizzair ablaknál még ekkor is arra hivatkoztak, hogy nem tudnak segíteni. A hangosbemondó nem közölt semmit, az akkor érkező laikusnak súlyos percekbe került mire felfogta a helyzetet. Itt éppen most gáz van.
Ismét felálltam a padlóról, megpróbáltam jegyet szerezni Lutonba, s mire kaptam egy hatvanezres ajánlatot, rizikós csatlakozással (negyven percem maradt volna az átszállásra, poggyászfeladással), az illetékesek Wizzair panaszlapokat osztogattak és beterelték az utasokat két pulthoz. Nagyságrendileg száznyolcvan-kétszáz megtört ember próbált Lonodonba jutni egyidőben, a sor majdnem akkorára duzzadt, mint turisták hada a Versailles-i kastély előtt.
Sorban állás közben éreztem, baj lesz. Nem tévedtem, mire az ablakhoz értem közölték: csak a hétfői gépre maradt jegy. Nem csoda, két járat utasait próbálták elhelyezni. Ezzel párhuzamosan többen vásároltak száz-kétszázezer forintos jegyeket a délutáni járatokra. Én sem haboztam, visszautasítottam a Wizzair ajánlatát, visszafutottam a másik ablakhoz, és jeleztem megvásárolnám a hatvanezres jegyet, ami időközben nyolcvanöt lett, vállalva, hogy a bőröndöm talán meg sem érkezik. Amikor az előttem álló úr mattfekete hitelkártyáját lehúzták, és megpillantottam a hölgy arcát, rájöttem, ismét itt a vég. Az utolsó jegyet előttem adták el. Volt még egy százharmincötezres lehetőség, de a csatlakozást úgy is lekéstem volna.
Fellocsoltam magam, és mindenkitől elnézést kérve, biztonsági őrök gyűrűjéből kibújva, úgy cselekedtem, ahogy a Wizzair pultnál javasolták. Oldalról támadtam, így kaptam jegyet hétfőre. Rendkívül érdekes pszichológiai tanulmányt írhatnánk a helyzetről. Például arról, hogy képesek vagyunk tízpercenként újratervezni kiadásainkat, vágyainkat, ötleteinket.
Anélkül, hogy bárkit megbántanék, a tegnap tapasztalt reptéri szolgáltatással kapcsolatos élményeim rosszak. A mérlegen mégis enyhít, hogy a kettes terminálban találkoztam legalább két emberrel, aki hajlandó volt segíteni. Egyikőjük, az említett légitársaságnál kialakult katasztrófahelyzetben bevetett hölgy, aki türelmesen próbált segíteni mindenkinek, amennyire idejéből kifutotta. A másik, a konkurenciánál ülő Eszter, aki harmadik vásárlási szándékom alkalmával is nyakába vette a problémám, s nem volt rest körbeérdeklődni a többi társaság járatait, és lehetőséget találni arra, hogy elérjem a csatlakozást. Emberségéről talán sokat elárul, hogy mikor bőröndökkel megpakolva elhagyni készültem a terminált megkérdezte: sikerült-e valamit intéznem. Végül jó utat kívánt.
Egyedül persze nem bírtam volna a mai napot. Olyan szerencsés vagyok, hogy Boglya barátom kijött elköszönni, s mire odaért, pont a drámába csöppent. Beszélgetés helyett vitte a bőröndöm, fogta a sort, s míg én telefonáltam próbált információt gyűjteni. Árpád ötpercenként csörgött, vagy én hívtam őt, s bíztatott, ne adjam fel, miközben telefonszámokkal látott el, és felrúgta a család délelőttjét. A feleségem pedig megnyugtató hangon annyit mondott: állj sorba, nyugodj meg, érdeklődj, és mindenképp intézd el, hogy elutazhass. Ha ők ma nincsenek mellettem, elképzelhető, hogy részegen fetrengenék bőröndjeimmel a falu egyik árkában.
Motoros élményem így mindössze annyi volt, hogy a repülőtéren elballagott mellettem a Hells Angels finn chapterének egyik tagja. Pedig minden szerencsésen kezdődött. A szervezők tegnapelőtt bejelentették, hogy a szombati Superbike futamot vasárnapra halasztják. Örültem, úgy hittem ezt már élőben látom, de a sors mást szánt nekem. A kalandnak köszönhetően nem sokat buktam, csak négy futamot, egy csodás Mad Sunday-t, valamint egy közös MotoGP nézést Steve Parrish-el, Barry Sheene egykori csapattársával. Ezúton köszönöm az érintetteknek.
Mivel egyébként is azt kutattam volna, mi késztet arra embereket, hogy a TT-n versenyezzenek, és egyáltalán minek köszönheti a verseny az óriási népszerűséget, a repülőtéren várakozva rájöttem: magamnak kell feltenni először a kérdést. Mi késztet egy kétgyerekes, nős, igencsak fázós családapát arra, hogy elutazzon több mint egy hétre motorversenyt nézni egy olyan hűvös helyre, mint a Man sziget? Miért lettem ennyire fanatikus, és ettől vajon rossz családapa vagyok? Még nem fogalmaztam meg a választ, talán ha megérkeztem, sikerül.
Az első hivatalos versenynapon egyébként csak az oldalkocsisok futamát tartották meg. A Tim Reeves /Dan Sayle duó győzött, megelőzve a Harrison/Aylott és a Molyneux/Farrance alkotta párosokat. Reeves ötödik éve indul a TT-n és először nyert, emellett ő a jelenlegi oldalkocsis világbajnok. Hasonló bravúr Jock Taylornak sikerült utoljára, még 1981-ben. A versenyt egyébként az esélyesként nyilvántartott Birchall testvérek vezették, de egy defekt miatt még az első körben kiálltak. A francia Estelle Leblond történelmet írt. Az első női vezető, aki 100,908 mérföldes körátlaggal átlépte a százas álomhatárt. Utasa Sebastien Lavorel volt és a huszonkilencedik helyen végeztek.
A kommentekre reagálva sajnos nem tudom, hogy van-e még szabad szállás, esetleg kemping. A vadkempinget nem ajánlom, úgy emlékszem nem engedik.
Vigasztalásul az alábbi videó Josh Brookes-ról készült még csütörtökön, edzés közben. A videó remekül bemutatja, hogy a 33-as rajtszámú Shaun Anderson megpróbálja móresre tanítani a zárt pályákról kiszabadult „celebversenyzőt”. Nem sikerült.
Újratervezés hétfőn, bízom benned Wizzair.