Man szigetén a pihenésről szólt a keddi nap, a depó viszonylag csendes volt, a közönség sétálgatott, vásárolt, evett-ivott és fagylaltozott. Az idő remek, két évvel ezelőtt talán egy nap sem volt ilyen kellemes a hőmérséklet. A tengert látva azt hihettük, egy észak-olasz kisvárosban vakációzunk. A fürdést ennek ellenére nem ajánlom, a helyiek sem erőltetik ezt a programot.
Míg a nép ébredezett, valaki fürgén kipattant Mini Cooperéből, rongyot ragadott és tisztítgatni kezdett egy sátorban álló motort. A Tyco Suzuki csapat tulajdonosa, vezetője, Hector Neill volt az. Mindenki tudja, Hector közvetlenségét csak a pénze múlja felül, motorjai az utcai versenyeken, és a brit bajnokságban futnak, többnyire bajnoki címre aspiráns versenyzőkkel a nyeregben.
David Jefferies egykor Suzukiját törölgette. Alkata messze eltért a többi versenyzőjétől, beceneve is Big Dave volt. Tíz éve halt meg az a kilencszeres TT győztes, akit Guy Martin csak példaképként emleget. Számos helyen tartanak megemlékezéseket a tiszteletére.
Az aláírásokra vadászó nézőket sajnos megvárakoztatták a versenyzők. Úgy hallottam, hogy a hétfői díjkiosztó gála után, melyet minden versenynap végén a gyönyörű Villa Marinában tartanak, többségük kimaradozott éjszakára, s reggel ötig vándoroltak kocsmáról kocsmára. Nem csoda, hogy Michael Dunlop-on kívül alig lehetett őket déli tizenkettő előtt megtalálni, de azután is csak nagy napszemüvegben mutatkoztak.
Feladni viszont kár, érdemes sétálgatni a Grandstand mögötti büfésoron, hiszen előbb-utóbb mindig belebotlunk egy kedvencbe. Megjegyzem, az egykor jólfésült Cameron Donald most irtó menő, szakállának hossza és karjának mintázata alapján előbb hinnénk rocksztárnak, mint motorversenyzőnek. Itt nincs elzárás és kirekesztettség, mint a Grand Prix-n, sem jegyet, sem akkreditációs kártyát nem kért senki, s eddig parkolni is ott parkoltam, ahol helyet találtam. A rendőröket nem érinti érzékenyen a túlzsúfoltság: sok mindent elnéznek, tapasztalatból mondom.
Visszacsatolva egy korábbi kérdéshez, egyre több helyen látok lakóautókat az utak mentén éjszakázni, így ha hivatalosan nem is engedélyezett a művelet, félhivatalosan talán mégis. Igaz, hogy sátrazókat hasonló helyzetben még nem észleltem. A kávé 1,80 font és legalább hasonlít az olasz eszpresszóhoz, a többit nem figyeltem, mert a legszükségesebbeket begyűjtöttem egy szupermarketben.
Délután körbeautóztunk a pályán, eszméletlen sok motorossal találkoztunk, rendre veszélyes manővereket hajtanak végre és versenyzőnek képzelik magukat. Autóból figyelve talán még ijesztőbb a jelenség, főleg a hírhedt hegyi szakaszon, amikor külső íven előznek. Állítom, nem kalkulálják bele, hogy egy rossz mozdulat után csipkézett kőfalakkal és tátongó szakadékkal kellene megküzdeniük.
A Bungalow felett húzódó dombtetőn álló Joey Dunlop emlékmű zarándokhely. Folyamatosan érkeznek a motorosok, hogy közös fényképet készítsenek önmagukról és a szoborról, néhányan megcsókolják. Megkapó, hiszen ha mögé állunk láthatjuk, hogy Joey vigyázó szemei a Bungalow-ra merednek, így próbálja megóvni követőit.
A közveszélyes motorosoknál egy rosszabb van, a közveszélyesen közlekedő Ferrari, melynek tulajdonosa bő vérrel teli hímvesszővel bizonyítani akarja a motorosoknak, hogy autója bizony bármelyiknél gyorsabb. Ez természetesen nem igaz, így hiába csattog és durrog a maranellói szörny, néha bizony maga elé kell engedni egy-egy rizsrakétát, vagy bolognai és Noale-i gépet, akár tetszik, akár nem. Aki teheti, mindenképp álljon meg egy pillanatra a hegyen, a kilátás varázslatos, az élmény leírhatatlan.
Estére minden elcsendesedett, a depó is kiürült, amikor a tömeg levonult Douglas strandjára, hogy megnézze a hagyományosan megrendezett motokrossz versenyt. Kilométer hosszan állhatunk a korlát mellett és egyszerre gyönyörködhetünk a repülő motorokban, valamint a tájban, szimatolhatjuk a kétütemű motorolaj és a tenger illatának bódító egyvelegét. Mindehhez sirályok adják káricáló énekükkel az aláfestést. Ez volt a pillanat, amikor a sziget ismét magába szippantott.
A giccses történet azonban folytatódik, hiszen megérkezett a Brit Királyi Légierő Red Arrows nevű akrobatacsapata, akik vörös-kék csíkokat festettek az égre, a zöldellő dombok és barna sziklák fölé. Jobb, hogy itt vannak Irak helyett.
A napnak mégsem ez volt a csúcspontja: kedvenc finn versenyzőnkkel, Juha Kallióval bandáztam egész délután. Igazán akkor fostam össze magam, amikor felértünk a hegyekbe. Az őrült finn felhúzta az ablakot, és mormolni kezdett magában. Először azt hittem mantrákat mond, később rájöttem, a pálya vonalvezetését diktálja és százötvennél sem fog fékezni az öreg Audival. – erről később részletesen is beszámolunk.