Egy osztrák, aki meghódította Man-szigetet

Klaus Klaffenböck interjú

2013.07.25. 06:48

Klaus Klaffenböck oldalkocsis világbajnok, egykor csapattulajdonos, ma vendéglátós: már visszavonult az aktív versenyzéstől. Azzal vált élő legendává, hogy addig körözött a hírhedt hegyi pályán, amíg összejött neki a győzelem.

Miért döntött úgy, hogy világbajnoki címmel a háta mögött idejön, és rajthoz áll a világ legveszélyesebb versenyén?

Húsz éves koromban, 1988-ban kezdtem az oldalkocsis világbajnokságon, amit 2001-ben megnyertem. Itt következett még két év, majd új kihívásokat kerestem, ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam a Man-szigeten. Nincs olyan motoros, aki ne hallott volna erről a versenyről, és a legtöbbjük álmai között szerepel egyszer itt versenyezni. A világbajnoki futamokkal mindig ütközött a TT, de miután ott befejeztem, semmi nem akadályozhatta meg, hogy 2004-ben itt induljak.

Volt, aki segített a pályatanulásban?

Segítségem nem volt, mindent magamnak kellett kitalálni. Itt még csak nem is álmodhatsz arról, hogy a tapasztaltabb versenyzők véletlenül is elárulják féltve őrzött titkaikat.

A legnehezebb dolog begyakorolni a pályát. Egy csomó idő, amíg valaki igazán gyors lesz. 2004-ben úgy jöttem ide, hogy előző évben második lettem a világbajnokságban, itt meg tizenkilencedik helyen értem célba. Ebből leszűrhető, hogy a szigeten kezdetben nem feltétlenül a versenyzői képességek a legfontosabbak, hanem sokkal inkább a tapasztalat. Persze ha valaki lassú, de ismeri a pályát, attól még nem nyerhet futamokat, viszont rengeteget számít, hogy az agyban megfelelően rögzüljön minden. Nekem öt évig tartott a tanulási folyamat.

Hogy lehet mégis egyedül begyakorolni egy 67 kilométer hosszú pályát?

Mindent meg lehet tanulni, csak idő kérdése. A legjobb módja az, hogy minél többször végig kell rajta menni versenytempóban. Ezt tettem én is, más lehetőségem nem volt, és talán ez volt az oka annak is, hogy ilyen sokáig tartott.

A csúcson volt, ennek ellenére 2011-ben befejezte a versenyzést. Miért?

Amikor először idejöttem konstatáltam, hogy ez a világ legveszélyesebb versenye. A legnagyobb álmom mégis az volt, hogy egyszer itt győzzek. A legelején meghoztam a döntést: ha összejön a dolog, azonnal visszavonulok. Ez 2010-ben sikerült, mindkét oldalkocsis futamot megnyertük és végül nem tartottam a szavam, 2011-ben is rajthoz álltunk. Abban az évben csak az egyik futamot sikerült megnyerni, de utána következetes maradtam és tényleg befejeztem.

A modern TT versenyzésben Ön az egyedüli európai, aki nem angol és ír, mégis nyert a szigeten.

Csak majdnem, mert 1976-ban egy német pár győzött az oldalkocsisok versenyén (Rolf Steinhausen& Josef Huber). Az utolsó osztrák pedig Rupert Hollaus volt, 1954-ben a Lightweight kategóriában. Egyébként ez tényleg nem jellemző.

A pálya mely szakaszát kedveli a legjobban?

Az egész hegyi pályát imádom, ezért inkább azt tudnám meghatározni mely részét kedveltem a legkevésbé. Ez a Ginger Hall és Ramsey között húzódó, nagyjából hatmérföldnyi rész, amely rettenetes huplis és rossz. Minden körben hálát adtam az égnek, ha itt biztonságban átértünk.

Ez egyben a legveszélyesebb is?

Nem, ez a pálya mindenhol nagyon veszélyes.

Ön szerint mennyi múlik az „utason”?

Ez a játék ötven-ötvenben múlik mindkettőnkön, ketten együtt alkotunk egy egészet. A felelősségünk ugyanakkora. Mindent ő kontrollál és figyeli a motor legapróbb rezgéseit. Ha az első kerék csúszik, áthelyezi a súlypontját oda, ha a hátsó, akkor meg vissza. Közel akrobatikus mutatványokat hajt végre menet közben. Mindkettőnknek tökéletesen meg kell bíznia a másikban, az egésznek ez a lényege.

Egyáltalán mit lát az utas?

A versenyzőtársam, akivel a győzelmeket szereztem Dan Sayle egy helyi srác. Előttem ment már Dave Molyneux-val és Nick Crowe-val is, a pálya minden csínját-bínját ismeri. Ezt úgy kell elképzelni, mivel állandóan mozgásban van, nem az utat figyeli, hanem a lábamat. Fejben rögzíti a rajt a pillanatát, és onnantól kezdve a lábam mozgásából meghatározza, hol járunk pontosan.

Az elmondottak mellé milyen sebességet képzeljünk el?

Utoljára egy CBR 600 blokkal szerelt LCR Hondával mentünk, ami körülbelül 130 lóerő volt. A Sulby egyenes végén 146 mérföldet (~ 235 km/óra) mértek nálunk, de a lejtős részeken szerintem gyorsabban is mentünk.

Abbahagyta, mégis itt van és aktívan dolgozik. A motorsportból nem lehet csak úgy kiszállni?

A két dolgot külön kell választani. A Man-sziget valami megmagyarázhatatlan örök szerelem, nem lehet megindokolni. Számos osztrák ismerősöm mondta már, miután egyszer itt voltak, újra és újra késztetést éreznek belülről, hogy ismét ellátogassanak ide. Ez egy különös dolog, de erről mindenki így vélekedik. A másik a motorsport. Ezt szeretem, ez tölti ki az életem, soha mást nem csináltam, és nem tanultam, ehhez értek igazán, így a privát életben is próbáltam közel maradni a sporthoz. Jelenleg két csapat vendéglátását és kiszolgálását intézzük folyamatosan, az egyik Paul Bird Kawasaki csapata a brit Superbike bajnokságban, a másik Paul Denning Suzuki alakulata a Superbike világbajnokságon. A harmadik természetesen időszakos, itt a szigeten a Birchall fivéreket szolgáljuk ki.

Ha jól tudom annyira beleszeretett a helybe, hogy már itt lakik.

Így van, két évvel ezelőtt átköltöztem a Man szigetre, ez egy csodálatos hely, és teljesen magával ragadott.

Klaus Klaffenböck fontosabb eredményei

2001 – Oldalkocsis világbajnok LCR-Suzukival, utasa Christian Parzer

2003 – Oldalkocsis világbajnokság 2. helyezett LCR-Yamahával, utasa Christian Parzer

2010 – Isle of Man TT, az oldalkocsisok mindkét futamát megnyeri LCR-Hondával, utasa Dan Sayle

2011 – Isle of Man TT, az oldalkocsisok első futamát megnyeri LCR-Hondával, utasa Dan Sayle