Egy Man TT-csapat élete belülről

„Szevasz, nagytestű zsidó, találkozunk a következő életben.” – kiáltott utánam Juha Kallio finn motorversenyző, mialatt az alig egy méter széles előszobában a bakancsom fűztem. Néhány órával később élete első versenyét futotta a Man-szigeti Tourist Trophy hatszázas kategóriájában. Egy évvel azután, hogy a hírhedt verseny egyik edzésén közel végzetes balesetet szenvedett. Felvettem az egykori NSZK-ból származó lila túradzsekim, visszaléptem és megkérdeztem: „Mondd Juha, a következő életedben mégis mi lennél?” Erre így reagált – „Valószínűleg seggfej.” Helyeselve bólintottam és megjegyeztem: most is az, lényegében marad, aki volt.

Nagyjából ilyen, s ehhez hasonló légkörben töltöttem egy hetet Kallióval, pajtásaival, és a versenycsapattal egy nagyjából százéves, háromszintes ház padlásterében, ahol a fűtés nem működött, így jó esetben tízfokos szobában ébredtünk reggelente a franciaágybanaz  operatőr Anttival. Mégis minden perc álomszerű volt, mert néhány évvel ezelőtt gondolni sem mertem volna, hogy egyszer egy csapattal lakhatok majd a Man-szigeti Tourist Trophy-n.

Mégis, kik ezek az emberek?
Mielőtt 2013-ban a szigetre utaztam, kaptam egy videót, melyet Finnországban rögzítettek egy havas erdőben, ahol egy Harley iszonyat tempóval előz egy autót. A nyúlfarknyi szösszenetnek persze előzménye, és folytatása is volt. A videóban szereplő motoros Juha Kallio finn motorversenyző, aki életében először rajthoz áll a TT-n.

Két hónappal később ott álltam a Man-szigeti depó nagy vécéje mellett, és Juha Kallióra vártam. Eközben Anttival diskuráltam, mint kapcsolattartó, mondván Juha nem szereti az ilyen fontoskodó újságírókat. A vécé mellett állva már azt is tudtam, hogy Juha Kallio nem indul a 2013-as TT-n, mert indulásom előtti napon nagyot bukott a hegyen, s mivel elveszítette az eszméletét, letiltották a további versenyzéstől. Miután Juha is csatlakozott, egymás kezébe csaptunk, és beszéltük meg immáron hárman, hogy interjú helyett együtt töltjük a napot. Bérelt autóm kormányát átvette a finn, miután megkértem, hogy vezessen körbe a pályán. Antti, aki azon kívül, hogy barátja ügyeit intézte, a Helsinki Filmművészeti Főiskola tanulója. Menet közben filmezett, mert időközben az is kiderült, hogy a húsz másodperces youtube videókon kívül egész estés dokumentumfilmet forgat Juháról, az imatrai szegénylegényről, aki épp valóra váltja legnagyobb álmát, és elindul a TT-n.

Igen, jól hallották, ez a két srác a legendás Imatrából érkezett, a városból, amely egykor a motorversenyzés fellegvára volt. Ha az imatrai futamok történeteit nem is ismerték részleteiben, tapintható volt motorsport iránti imádatuk. Pedig Juha apja életében nem versenyzett, ellenben zongoristaként dolgozik, mindössze hobbiból tart motorkerékpárt. A fertőzés testvérétől, Timótól tapadt rá, aki, mint utóbb kiderült, sok videóban közreműködött, őstehetségként tartották számon, de öccse karrierje miatt feladta saját, versenyzéssel kapcsolatos vágyait.

A Kallio testvérek nem milliomoscsemeték, középosztálybéli szülők gyermekei. Juhát teljes mértékben kielégíti egyetlen szakadt farmernadrágja és Slayer-tornacipője, a lényeg, hogy legyen némi pénze, melyet befizethet egy csapatnak, hogy versenyezhessen.

A közösen eltöltött délután remekül sikerült. A zúzódásokkal teli, fájó fejű finn elmebeteg módjára vezette az öreg nyolcvanas Audit, s mikor felértünk a hegyre, balesete helyszínétől nem messze mormolni kezdett magában. Először azt hittem, imádkozik, végül rájöttem, finnül diktálja magának a pálya vonalvezetését. A vétkes balos után néhányszáz méterrel, úgy százhatvannal értünk egy hosszú, nyújtott jobbkanyarba. Az Audi futóműve nem tolerálta tovább a száguldást, lesodródtunk az útról, mellettünk egy szakadék tátongott, én pedig üvölteni kezdtem.

Antti rendületlenül forgatott, alig észlelte, mi történik. Juha csendben konstatálta a helyzetet, majd finom mozdulatokkal korrigált, és az autó ismét az úton volt. Hátranézett, és kaján mosollyal jelezte, beszari vagyok. Sírva röhögtem, végül gyorsan megálltunk az első kocsmánál. Másnap elutaztak, így maradt a telefon és a skype, mígnem márciusban levél érkezett Anttitól, hogy kész a film, premier Imatrában, szeretettel várnak. Csomagoltam és mentem. Szerettem volna részese lenni, s végre élőben is látni a helyet, melyről gyermekkoromban oly sok fotót láttam.

Ha azt hitték, a Blues Brothers csak egy film, tévedtek. A szombati esti premiert egyedi módon reklámoztuk. Juha bátyja, Timo alaposan felkészítette a műhelyének hátsó fertályában szunyókáló Ford Fairlane-t. Felaggatta egy rögtönzött reklámtáblával, rockzenész haverjait a hátsó ülésre invitálta. Így jártuk a várost, közben Juha hangosbeszélőn tájékoztatta a lakosságot az esti vetítésről. A fárasztó nap végén az együttes frontembere, Jussi házában szeánszot tartott a társaságnak, így történt, hogy hosszasan szaunáztam nyolc meztelen, hosszú hajú férfival.

A vetítés teltházas volt, én meg lógó orral szálltam repülőre vasárnap. Sajnáltam, hogy vége.
Juha vissza akart térni a TT-re, hogy bizonyítsa önmagának, igenis képes a tisztes helytállásra. A következő három hónap zaklatottan telt, indulása többször kérdésessé vált, a beígért szponzorok sorra visszaléptek, csapatának, a 777RR Motorsportnak pedig nem tudta kifizetni a megállapodott összeget.

A rengeteg kételyt követően végül eldőlt, Kallio indul, a csapat elengedi tartozása egy részét. Ezt megfejelte azzal, hogy a bérelt apartmanba könyörögte még Anttit, gyermekkori barátját, a gótmetálért és finn táncdalokért rajongó Jannét, és engem. Antti vendégként érkezett, Janne elvileg a csapatnak segített, rólam pedig azt állította, hogy a szállásért és ellátmányért cserébe ingyen fotókat készítek, amit aztán ott és úgy használnak fel, ahol, és ahogy csak szeretnék. Ezek után mondanom sem kell, hogy limuzint nem küldtek értem a reptérre, és a douglas-i buszmegállóból is további egy kilométert rángattam magam után a bőröndöket.

A finn 777RR komoly pénzügyi alapokon nyugvó alakulat, tulajdonosa jómódú, talán Finnország egyik toplistása, és elég régóta utazik az üzletágban. Olyannyira, hogy fiát Forma 1-es versenyzőnek szánja. A Man-szigetre egy tökéletesen felszerelt, minden technikai háttérrel ellátott dobozos teherautóval érkeztek, a sofőr Juha. A közte és csapata között köttetett külön megállapodás szerint tartozása egy részét ledolgozhatta, így megspórolva a gépkocsivezető költségeit. A létszám teljesen leredukálódott, a tulajdonos távolmaradt, kizárólag jobbkeze, a csapatvezetői feladatokat ellátó Joni, és barátnője, Tytti érkeztek repülővel. A két hétre leigazoltak egy angol szerelőt, akivel már korábban is dolgoztak, amikor szabadkártyával indultak néhány angol bajnoki futamon.

Nagyjából így, három fővel álltak fel a finnek. Joni feladata természetesen messze túlmutatott a klasszikus csapatvezetői teendőkön, amolyan mindenesként intézte az ügyeket. Dolgozott az egyszemélyes főszerelő keze alá, ha kellett, idomot mosott, láncot tisztított, és a kisebb szerelési munkákat is elvégezte. Amikor épp ráért, telefonált. Az ébresztő rendszerint hét és nyolc között volt, kivéve Juhát, aki a verseny előtti éjjelek kivételével a többit végigmulatta. Sajnos csak a versenyhétre érkeztem, amikor az időjárás miatt a programok rendszerint csúsztak. A délelőtt legtöbb esetben tétlen várakozással telt. A szakadó esőben, vagy hömpölygő ködben el sem indultunk a depóba, a versenyszervezés szinte percenként tájékoztatta az indulókat a TT hivatalos twittercsatornáján. Mikor az időjárás végül normalizálódott, és érezhető közelségbe került a nap első eseményének kezdete, mindenki összekapta magát és felment a startvonalhoz. Húszpercnyi séta, melyet csak az nehezít, hogy az apartman a Bray Hill közepén van, így a túra rendszeres hegymászással kezdődött.

A napi gyalogtúra csak Anttit, Juhát és engem érintett, mert Joni, a barátnője és a szerelő többnyire a bérelt autóval távoztak. Autó nélkül egyébként mozdulni sem lehet a szigeten, ha bárkinek bármire szüksége van, ez a legegyszerűbb. A versenymotorokat szállító teherautó a depóban parkolt, az elé felhúzott, lakatolható sátor látta el a műhely funkcióit. Kissé bizarr, de a gyári Honda csapaton kívül szinte mindenki egy sátor alá rejtette motorjait, éjjelenként ezek őrizték a több százezer font összértékű versenymotor-állományt.

A 777RR teherautója rejtett egy tartalék versenymotort, rengeteg, gumival felszerelt kereket, egy csapatrobogót, egy kerékpárt, és szinte az összes olyan kopó alkatrészt, melyre bármelyik pillanatban szükség lehet egy motorversenyen. A dobozos részt úgy kell elképzelni, mint egy három részre osztott garázs-műhely-lakást. Míg a hátuljában a tartalék motor, gumik, bicikli, robogó, alkatrészek sorakoztak, addig középrészen egy árammal, fúrógéppel, satupaddal, minden elektromos és normál szerszámmal felszerelt műhely, amely alaposan túltett némelyik hazai motorkerékpár-szerviz technikai felkészültségén. A doboz első, sofőrfülke mögötti részén hálószoba, vasból hegesztett emeletes ággyal, asztallal, árammal és egy apró hűtőszekrénnyel.

A tartalékmotornak köszönhetően egy nagy bukás esetén akár újjá is építhették volna Juha motorját. A két motorblokk teljes mértékben megegyezett, így annak cseréje sem okozott volna különösebb gondot. Joni bevallása szerint a blokkokat csak minimálisan tuningolták, de természetesen annyi okosság azért volt bennük, amennyit a Supersport világbajnokság szabálykönyve enged. Ez megegyezik a TT-n alkalmazott szabályokkal. A hengerfej, dugó és vezérműtengely módosított, a blokk többi része gyári. Ezekhez jött még egy versenykipufogó-rendszer. Az edzésre, valamint versenyre felkészített motor között nincs különbség, ugyanazt a szintet kell képviselni mindenütt. Doug, az angol szerelő amúgy is rendkívül precízen dolgozott, munkaidőben kizárt mindenféle bohém félrehajlást. A nagy költségvetésű profikkal ellentétben a finnek a helyi benzinkútról szerezték be az üzemanyagot.

És a háztartás?

Sokan azt feltételezik, hogy a motorversenyzés kizárólag pénzről, felrobbant blokkokról, olajszagról, égett gumiszagról és dögös csajokról szól. Arra persze senki nem gondol, ki vezeti a háztartást, ki készíti az ételt a nagymenőknek, ki mossa a gatyájukat, ki porszívózza fel utánuk a földre szórt chipset. Joni barátnője, Tytti pont ezeket a feladatokat látta el, persze Juha ruháit nem ő mosta, de rengeteget dolgozott. Csakúgy, mint a feleség, aki szülés után otthon van, gyermeket nevel, a lakást takarítja, s mellette főz, férje mégis úgy véli, ráér, hiszen egész nap a barátnőivel levelezik. Tytti feladata még a kommunikáció, ha Joni épp nem ér rá ezekkel foglalkozni.

Ő járt a helyi Tescóba bevásárolni, hogy a frissen főzött paradicsomos bab minden reggel az asztalon gőzölöghessen, köretként sült kolbásszal és tojással. Miután mindenki teli hassal hátradőlt, összepakolt, elmosogatott, és ha volt egy kis ideje, nekiállt vacsorát főzni, hogy mire este mindenki visszatér a pályáról, csak asztalhoz kelljen ülni. Érdekes perspektíva ez a sörtől bűzlő motorsportrajongó szemszögéből, aki kocsányon lógó szemekkel méregeti az esernyőtartó lányokat, merthogy Tytti ezen feladatokat is ellátta, ha épp úgy hozta a sors. Az általános férjek és Joni között mindössze annyi a különbség, hogy Joni nagyon is tisztában volt barátnője érdemeivel. A vacsora többnyire húsos tészta, vagy valamilyen sült hús, némi zöldkörettel és krumplival. Doug, a szerelő külön elbánásban részesült, kedvenc roséja szüntelenül ott lötyögött a poharában esténként.

Doug Randall, alias Doggy

Nem kérdés, a hetvenéves angol szakemberrel jól járt a finn különítmény. Doug, vagy, ahogy Juha hívta Doggy (természetesen a Kámaszútrából vett gyorstalpalóból kikövetkeztetve), két lábon járó történelemkönyv. Tizenötször indult a TT-n, élete legjobbját 1980-ban nyújtotta, akkor hetedik lett a Senior kategóriában egy kétütemű ötszázas Suzuki RG nyergében. Körátlaga 107 mérföld/óra volt, ami még ma is szép eredmény, ha már nem is motorozik aktívan, fizikailag remek állapotban van, és fürge, mint a nyúl.

Végül kiderült, nemcsak szerelőként, Juha lelki támaszaként is remekül bizonyított. Nem titok, Joni és Juha között néha akadtak súrlódások. Viszont Randall volt a fickó, aki a kudarcot követően is normális hangnemben szólt hozzá, tippjeivel segítette és nyugalomra intette. Pillanatok alatt közös nevezőn voltak, talán azért is, mert természetüknél fogva rendkívül azonos gondolkodási síkon mozogtak. Ha épp nem a motorokról beszéltek, azonnal a csajok kerültek középpontba, s míg Juha azt próbálta kicsalni az öregből, hány nője volt életében, addig Dougot legfőképpen az mozgatta, Juha vajon hány csajt tud megfűzni a két hét alatt. Éjjelente többször benyitott a finn szobájába videós mobiljával, de egyszer sem járt szerencsével.

Randall először 2012-ben dolgozott együtt a finn csapattal, még az angol bajnokságban, és nagyrészt neki volt köszönhető, hogy a hatszázas Suzuki a mezőny egyik leggyorsabb motorja lett a második futamra. A titkot nem árulta el, de állítása szerint ledöbbent, amikor a fékpadi méréseket követően konstatálta, mennyire gyenge a blokk. Mivel új építésére már nem volt idő, megbabrálta a légbeömlő-nyílásokat, melynek következtében a motor szárnyalni kezdett. Bár egyik este azért megfogta Jonit, és eltűntek vagy öt órára, állítólag egyik barátjának a szerelőműhelyében időztek a sziget valamely csücskén, de több nem derült ki, Juhának is csak annyit mondott: ne okoskodjon, motorozzon.

Az angol pompás történeteket mesélt esténként. Megtudtuk, hogy mikor még versenyzett, a kompon minden egyes versenymotor tankját le kellett engedni, mert a hajótársaság túl veszélyesnek tartotta a benzinnel teli tankokat, és állítólag a hajó egyensúlyát is veszélyeztette. Öt-hat komp járt akkoriban a szigetre, bejutni másként nem lehetett, viszont a kikötőben azonnal ott állt egy benzinkút, ahol mindenki vásárolhatott üzemanyagot. Természetesen sokkal drágábban, mint tehették azt Nagy-Britanniában, de a leszívott benzint senki nem kapta vissza.

Az üzemanyagon kívül a tej, kenyér és minden egyéb ára az egekbe szökött a TT idejére. Majd miután hazautaztak a nézők, minden visszaállt a normális kerékvágásba, s a helyiek ismét elmentek bevásárolni. A versenyzők kompenzálásképp kaptak egy kupont, melynek felmutatásával olcsóbban vehettek üzemanyagot, mert a sziget szabályzata szerint a versenyzésre felhasznált nafta mentesült az extra adók alól. Egyéb járműveikre ez nem vonatkozott, közúton kizárólag méregdrága benzinnel furikázhattak.

Randall ismert nagyjából mindenkit, akit ismerni kell, a legendás John Brittennel is dolgozhatott. Fény derült a már korábban is hallott titokra, mely szerint sunyiban is tesztelték a versenymotorokat. A történet igaz, általában kora hajnalban, vagy éjjel, a sziget fővárosától, Douglastől északra húzódó parti úton, amely nem része a versenypályának.

Az angol úgy vélte, mindenkinek jobb volt, amikor az edzéseket még hajnalban futották, öt és fél hét között. Imádta, és egy reggeli futáshoz hasonlította, mikor edzés után mindenki szögre akasztotta a sisakját, elment zuhanyozni, és nyugodtan megreggelizett. Állítása szerint a jelenlegi időbeosztás miatt gyakran őrültekháza van egész nap, a forgalom feleslegesen megbénul, és az esti, váltakozó fényviszonyok sokkal rosszabbak, mint a hajnaliak. Egyrészt mert az esti órákban lényegesen több bogár zavarja meg a versenyzőket, mint napkeltekor. Bár azt is hozzátette, hogy harminc éve még a szigeten is kiegyensúlyozottabb volt az időjárás, és szomorú azt tapasztalnia, mennyire tönkretettük a földet, hiszen évről-évre egyre kiszámíthatatlanabb a sziget klímája. Továbbá megdöbbentette a minden éjjel leereszkedő köd, mely nem ritkán délelőtt tízig is megmaradt. Tény, hogy a nappali közepéről kikémlelve egészen pontosan képes volt meghatározni, mikor érdemes cipőt húzni, és felmenni a depóba.

Szó esett a TT-ről, mint befektetésről is. Doug határozott véleménye, hogy az adómentesség miatt rengeteg nagytőkés érkezne a szigetre, hogy azt a világ motorsport fellegvárává alakítsa, de kizárólag akkor, ha biztonságos versenyeket rendezhetnének. Kérdés, megérné-e romba dönteni a világ legjobb motorversenyét?

Történjen, aminek történnie kell

A Man-szigeten rajthoz állni nem életbiztosítás. Sokaknak agyára megy már a halálos jelző, de nincs igazuk, a TT minden szabályt felülír. Különösen megkapó a verseny előtti néhány perc, amikor még a legnagyobb ellenfelek is megbocsátanak egymásnak, és a lelkekbe beköszönt a békesség. A halál fuvallata folyamatosan ott van a levegőben, s bár a szervezők egy ideje mindent megtesznek, hogy a hivatalos kommunikációból kiirtsák, de akinek van egy csepp esze, tudja, hogy a biztos túlélésre nincs garancia. Ezzel a versenyzők is tisztában vannak. A verseny előtti néhány percben az ölelések, szótlan pillantások, és meghitt csókok kapnak főszerepet. Az első Supersport futam előtt mi is hasonlóan cselekedtünk, amolyan íratlan szabályként Anttival odaballagtunk Juhához, megöleltük, s annyit mondtunk: „Légy óvatos, és vigyázz magadra.” Szinte önkívületi állapotban bólogatott, nem tudom felfogta-e, mi történik körülötte, majd felhúzta a sisakot és magára hagytuk.

Aznap Jamie Robinson és kolumbiai barátja elfuvarozott bennünket a Barregarrow-hoz, onnan figyeltük az eseményeket. Én a fotókra koncentráltam, így fel sem tűnt, amikor az utolsó körben Jamie jelezte, mennünk kell, ha el akarjuk csípni Juhát a Ballaugh Bridge-nél. Felpattantunk a motorra és nagy tempóban érkeztünk a hídhoz. Elkéstünk, a mezőny már elhaladt, és azt is megtudtuk, hogy nem sokkal érkezésünk előtt, pont ott, halálos baleset történt.

Egy motor állt az egyik családi ház udvarában, fekete fóliával gondosan becsomagolva. Antti és én is bepánikoltunk, remegő hangon kérdeztem tőle kétpercenként, sikerült-e valakit utolérnie telefonon a depóban, de csak biggyesztett szájjal rázta a fejét. Végül negyven perc után Juha írt egy üzenetet, hogy minden rendben, csak épp óriási vitában volt Jonival, mert elrontotta az utolsó két kört.
Úgy hiszem, képtelen lennék leírni, mi játszódott le bennünk. A barátunk túlélte, örömünkben legszívesebben sírtunk volna, de ott állt velünk szemben a letakart motor, mely egyben arra is emlékeztetett, ez bárkivel megtörténhet.

Juha második versenyére magamra maradtam. Anttinak időközben haza kellett utaznia, így magányosan, kissé elhagyottan feküdtem a Barregarrow előtti domboldalon. Juhát újra megöleltem a rajt előtt, bár úgy tűnt, ismét kizárja a külvilágot. A versenyen végül megtörtént a csoda, Randall nem hiába lelkizett vele órákon át. Végre elhitte, hogy képes lehet egy jó helyezésre, úgy motorozott, hogy az élő rádiós közvetítésben többször megemlítették. Mikor visszaértem a depóba, egymás nyakába borultunk, Juha Kallio történelmet írt: megszerezte a bronz szobrocskát, melyet az esti, Villa Marinában megtartott díjátadó gálán kapott meg.

Nagyszerű éjszaka volt, az ünnepséget követően elmentünk vacsorázni egy indiai étterembe, ahol jelen volt szinte az összes finn, aki aznap Man-szigeten tartózkodott. Mindenki osztozott a sikerben, irigykedésnek nyoma sem volt, még Juha legfőbb vetélytársa, Tuukka Korhonen és szerelői is eljöttek. A szobor kézről kézre járt, aki megragadta, nyomban megcsókolta. Vacsora után nyakunkba vettük a promenádot, végül Keith Flint diszkójában kötöttünk ki, szinte a TT teljes mezőnyével egyetemben. A japán Mugen csapat szintén ott ünnepelte aznapi győzelmét, s addig emlékszem a történtekre, míg Jamie Robinson két üveg jéghideg sört locsolt a hátamra a pólóm nyakán át. Úgy három óra lehetett, amikor fogtunk egy taxit.

Végjáték

Kellemes kábulatban, örömkönnyek felitatásával telt a csütörtök reggel, mikor bombaként robbant a hír, hogy Joni és Tytti még aznap hazarepül, Douglas is elhagyja a fedélzetet, estig nekünk is pakolni kell. Szerencsére volt hova mennünk, bár kissé kellemetlenül érintett az egész kilakoltatás. Így jobb híján megragadtuk csomagjainkat, és átköltöztünk a teherautó már korábban említett, lakrésznek kialakított helységébe. Janne velünk maradt, így a változás hármunkat érintette. A három főre tervezett emeletes ágyban már nem volt nagy hempergés. Helytakarékosság végett kissé szűkre szabták, így a szememtől húsz centire már a középső fekhely, zárt szelvényből hegesztett kerete türemkedett arcomba, melyből további csavar-förmedvények lógtak halálos jégcsapként.
Juha aludt fent, középen Janne, tériszonyra hivatkozva az alsó szintet béreltem. A pénzünk elfogyott, teljes mértékben lenullázódtunk, így napi egy étkezést engedélyeztünk magunknak a depó végi pizzásnál.

Kamionban élni érdekes, egyszóval más. Ha ömlött ez eső, próbáltuk mellőzni az éjszakai vécére járkálást, hiszen a legközelebbi mellékhelyiség száz méterre volt. Ha nem ment, és mégis nekiiramodtunk, hamar kedvünket szegte a tény, hogy a fürdőt szinte naponta csőtörés sújtotta, melynek következtében elviselhetetlen bűz terjengett az épületben. A zuhanyzást ugyanezen helységben tudtuk megoldani, s bár a levegő meglehetősen lehűlt a hétvégére, ha enyhíteni akartunk a hónaljszagon, összeszorított a fogakkal álltuk a sarat. Nem úgy, mint Ian Martin, Guy apja, aki még tíz fokban, és szakadó esőben is képes volt egy szál gatyában, mezítláb, papucsban, nyakában egy törölközővel ballagni a közös zuhanyzóba.

A hátralevő pár napban Janne a Tinderen töltötte idejének nagy részét. A lányok többségét azzal fűzte, hogy a barátja egy nagyon híres finn motorversenyző, ő pedig a jobbkeze. A szerencsés kiválasztottak egy része lepattintotta, a többi meg úgy felelt, hogy akkor küldje a barátját.

Az utolsó éjjelen rettegésem végül beigazolódott.  Hajnali öt lehetett, amikor Juha berontott a kamionba, és üdítőt kért tőlem, pontosabban fogalmazva, követelt. Felriadtam a ricsajra, azt hittem betörők, így felültem, illetve fel akartam ülni. Teljes mértékben megfeledkeztem a zárt szelvényről, és a kitüremkedő csavarról. Kizárólag arra emlékszem, hogy óriási ütés érte a fejem, csillagokat láttam, és forgott körülöttem a teherautó. Másnap reggel vidám arccal, s homlokomon egy kisebb lyukkal battyogtam a buszmegállóba.

Mikor felszálltam a reptéri járatra, elöntött a mérhetetlen szomorúság. Ezt a két hetet soha többé nem tudjuk megismételni, legfeljebb következő életünkben. Juha úgyis marad, aki volt.