Az ember, aki bejelentette Senna halálát

Interjú: Nick Harris

2018.09.04. 06:15

Nick Harris, a legenda. Nick Harris, a MotoGP hangja. A kinek olyan áhítattal hallgatták közvetítéseit, mint gyermekek százezrei, amikor Szabó Gyula népmeséket olvasott. Visszavonulása előtti utolsó interjúját adta nekünk.

A legtöbben úgy ismernek, mint a MotoGP hangja, a neved szinte egybeforr a közvetítésekkel.

Nick Harris: Soha nem hittem, hogy megérdemlem ezt a címet, de jól esik, ha így hívnak. Harmincnyolc éve, 1980-ban kezdtem motorsport-újságírói pályafutásom a Motorcycle News-nál, majd a Motorcycle Weekly-nél folytattam, ezt követően pedig megalapítottam saját kommunikációs cégem, amellyel anyagokat gyártottam a BBC rádiónak, motorsport, de főként foci témakörben, időközben pedig a Rothmans Honda médiamanagere lettem. Miután a Rothmans kiszállt a MotoGP-ből, átmentem velük a Formula-1-be a Williams csapat sajtósának. Épp a harmadik nagydíjamon dolgoztam ezen a poszton, amikor Ayrton Senna meghalt, de végül mégis szerencsésnek tartottam magam, mert végigasszisztáltam két világbajnoki címet.

Az egyiket Damon Hill, a másikat pedig Jaques Villenuve szerezte. Közben csináltam továbbra is motoros Grand Prix anyagokat a BBC rádiónak, mert a csapat volt annyira jó fej, hogy közben ezt is engedte. Végül amikor a Rothmans kiszállt a Formula 1-ből, óriási szerencsém volt, mert a Dorna felkért, hogy kommentáljam a közvetítéseket, így 2000-től nekik dolgozom. Álommunka. A MotoGP sokkal jobb sport, mint az F1, minden téren. Jelenleg online csináljuk, de a kezdetekkor minden olyan televíziónak mi biztosítottuk a kommentálást, aki nem küldött munkatársakat a versenyekre. Ez futamonként nagyjából húszmillió nézőt jelentett.

Hogy jött a motorok iránti rajongásod?

N.H.: A hatvanas években, amikor fiatal voltam, mindenki motorozott Angliában, így én is hamar motoron kötöttem ki. A televízió minden egyes motokrossz futamot közvetített, és mivel az egyik srác a suliból igen jól ment, minden futamot megnéztünk, néha el is mentünk helyszínre. Ezzel párhuzamosan az oxfordi salakmotorcsapat is nagyon jó volt akkoriban, és szinte minden hétvégén mentek, így gyakran jártam salakmotor futamokra is. Ez akkoriban nemzeti sportnak számított. Közben persze én is motoroztam, de soha nem voltam elég bátor, hogy versenyezzek, bár néha elmerészkedtem egy-egy pályanapra. De semmi több, túlságosan féltettem magam. Mostanában már utcán sem megyek, leginkább a televízió miatt, meg amúgy is túl veszélyes lenne már nekem.

A MotoGP mellett tehát a focié a főszerep, miközben azt hittem, ha vége a szezonnak, csak nyugalomban hátra dőlsz, és pihensz.

N.H.: Kíváncsi lennék, mit szólna ehhez a feleségem. Viccet félretéve erről szó sincs, a fő munkám a MotoGP, viszont az őszi, téli és kora tavaszi időszakban a focié a főszerep. Több mint negyven éve dolgozom a BBC rádiónak foci témában, és csinálok anyagokat szülővárosom csapatáról és meccseiről, az Oxford Unitedről, ami a szívem csücske. Focibolond vagyok, ezt mindenki tudja, imádom a csapatot, és otthon gyakorlatilag mindenki fociközvetítőként ismer, a MotoGP munkámmal szinte alig foglalkoznak az emberek, én vagyok a hivatásos fociközvetítő. A rádiót egyébként imádom, ha őszinte akarok lenni, a kommunikáció ilyen formája áll hozzám legközelebb.

Kívülről könnyűnek tűnhet, de mégis azt gondolom, irtó nehéz munka.

N.H.: Nem egyszerű, de nagyon élvezem. A legnehezebb része talán az utazás volt, és hogy rengeteg elfoglaltsággal járt, mert az internetre való költözéssel jelentősen megnövekedett a feladat. Az összes edzést közvetítjük, a hétvége szinte minden pillanatát, amikor a motorok a pályán vannak. A felkészülés része persze fontos. Tájékozottnak kell lenned, ismerni a statisztikát, viszont a ropogós rész, a sava-borsa mégis az, amikor improvizálnod kell, vagy azt közvetíteni, amit a monitoron látsz.

Az akció a lényeg, hogy akkor pörögjenek a dolgok, és hogy folyamatosan tudjunk beszélni a képen látottakról. A lényeg végeredményben a szórakoztatás, hogy a nézők élvezzék a műsort. Igyekszem precízen beszélni, és folyamatosan, sőt, a rádió miatt néha még talán túl sokat is beszéltem, mert hozzá voltam szokva, hogy ott nem látják az emberek, mi történik pontosan.

A hangodon, vagy akcentusodon kellett változtatni valamit?

N.H.: Nem, a hangom a sajátom, így szoktam meg, soha nem akartam másmilyennek hallatni, örülök, ha kedvelik az emberek, de egyszerűen ilyen. Az akcentusom sem nagyon, Oxfordban lényegében mindenki hasonlóan beszél. Na jó, ha a helyi rádióban vagyok, akkor elkezdek néha oxfordiul közvetíteni, amit más talán nehezen értene meg, de ez kedveskedés a helyieknek. A MotoGP-ben egyszerűen csak megpróbálok mindig tisztán, érthetően, és lehetőleg hangosan beszélni.

Vannak tiltott szavak, melyeket nem használhattatok?

N.H.: Igazából nincs, ez inkább a focira jellemző, a Dorna ilyen téren maximálisan szabad kezet adott. Néha persze előfordult, hogy egy interjúalany rondán beszélt, amiért utólag elnézést kellett kérnünk, mert nem lehetett kivágni, de alapvetően bármit mondhattunk a jó ízlés határain belül.

És ha bármi tragikus dolog történik a pályán?

N.H.: Nézd, ezeket szörnyű megélni, ez kétségtelen. Életem egyik ilyen pillanata volt, amikor a misanói futamot közvetítettem és Tomizawa meghalt, irtózatosan nehéz volt bármit is mondani, majd jött Simoncelli balesete Sepangban. De a legelső esemény, amikor szembesültem a halállal, sok-sok évvel ezelőtt történt velem, egy helyi futamon a Cadwell Parkban, ahol a legjobb barátomat veszítettem el. Egy fickó odajött hozzám, és megkért, mondjam be a helyi rádióműsor híreiben. Közöltem vele, hogy erre semmi esély, teljesen megőrült, mire ő, hogy ez a kötelességem, nem csak szakmailag, hanem a barátom iránt érzett tisztelet miatt. Meggyőzött, és megtettem. A következő hasonló eset Senna halála volt, amikor a BBC felhívott, és megkért, állítsak össze egy hivatalos sajtóközleményt, és mondjam be a BBC World Service-nek, amely nagyjából a világ összes televízió és rádió csatornáját kiszolgálta. A füles már rajtam volt, tíz másodperc volt vissza az élő kapcsolásig, amikor szerkesztő még rám szólt, hogy mindent bele, mert ez az évszázad sporthíre. Állítólag hetvenmillió ember hallotta, de engem csak az érdekelt, hogy meghalt a versenyzőnk. Még most is remeg mindenem, és kiráz a hideg. Alig tértem magamhoz a történtek után.

Simoncelli esete nagyban hasonlított Sennáéhoz, mindenki imádta. Közvetíteni élőben a tragédiát, erre nincsenek szavak. Valami továbblendít, és csinálod, mert ez a hivatásod, nem csak az enyém, mindenkié, aki itt dolgozik. Az egész sajtóközpont megbénult, de csinálnunk kellett, mert azért dolgozunk, hogy kiszolgáljuk az embereket. Persze mind Senna, mind Simoncelli esetében másnap a hotelszobában tisztulnak csak le igazán az események, ott döbbensz rá, hogy ez tényleg megtörtént, nem csak egy rossz álom. Azt hiszem, akkor gyászol igazán mindenki.

A hangod is elcsuklott, ha jól emlékszem.

N.H.: Az érzelmek soha nem is voltak, és nem is lesznek megtiltva, sírni szabad.

A boldogságtól is?

N.H.: Így van. Emlékszem, hogy Bradley Smith tizennégy éves volt, amikor eljött a helyi pubba, ahová hétvégente járunk. Kint ültünk a kertben, és boldogan mesélte, hogy a világbajnokságon szeretne indulni. Persze, hogy elérzékenyültem, amikor öt évvel később megnyerte élete első versenyét Jerezben. 1981-ben, Barry Sheene utolsó győzelmét együtt ünnepelhettem vele, és akkor megfogadtam, addig nem vonulok vissza, amíg brit versenyző újra futamot nem nyer a királykategóriában. Akkor ez könnyelmű kijelentésnek tűnt, a sors mégis úgy hozta, hogy erre csaknem negyven évet várni kellett, de Crutchlow győzelme után már boldogan dőlhettem hátra. Ezek megható pillanatok.

Van kedvenc versenyződ?

N.H.: Nem, és nem is igazán lehetne. Amúgy is, a rengeteg utazás, a felgyorsult világ, sok munka miatt alig van időnk találkozni velük, de egyébként sem lenne korrekt. A múltban viszont Barry Sheene-t a barátomnak mondhattam. Rengeteget segített nekem, és sokat dolgoztunk együtt. Az önéletrajzát is én írhattam, majd miután visszavonult, és Ausztráliába költözött is megmaradt a barátság. Ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

Viszont ha kedvenc versenyzőt kellene választanom, Mike Hailwood lenne. Ő is oxfordi, és talán minden idők egyik legnagyobbja. Sajnos nem ismerhettem, bár egyszer találkoztam vele gyerekként a főnököm irodájában. Földbe gyökerezett a lábam. De még egy valakit ki kell emelnem, Jarno Saarinent. Egyszer kihagytuk a TT-t, és elutaztunk Hollandiába, hogy lássuk versenyezni. Sajnos az nem Grand Prix futam volt, de szerencsére egyszer láttam. Jarnót egyszerűen imádtuk.

Mit gondolsz a Rossi-őrületről?

N.H.: Egészen elképesztő. Nagyjából a kilencvenes évek közepén találkoztam vele életemben először Mugellóban, amikor messziről csak azt láttam, egy göndör hajú kisgyerek ül a palánkon és nyilatkozik az olasz médiának. Ő volt. Amit felépített a sporton belül, egészen fantasztikus, és óriási űrt fog maga után hagyni, nem kérdés, bár az is látszik, gőzerővel dolgozik az utánpótláson, ami nemes gesztus. De tény, Barry Sheene-ből is egy volt, és Valentino Rossival is hasonló a helyzet. Majd egyszer biztosan lesz egy következő karizmatikus versenyző, de erre még várni kell. Csak nézd meg a lelátót, közel hetven százaléka még ma is sárgába öltözik.

Miért döntöttél a visszavonulás mellett?

N.H.: Rengeteg munkával, és utazással járt, megannyi elfoglaltsággal, de maradjunk annyiban, hogy nem teljesen az én döntésem volt.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.