Lázadás Milwaukee-ban

Látogatás: Harley-Davidson gyár

2018.11.16. 07:33 Módosítva: 2018.11.16. 08:09

Kicsit utánaolvastam van-e értelme Milwaukee-ba menni. Hamar kiderült, hogy nincs itt semmi látnivaló, de itt a H-D múzeum, és ha már egy világ körüli motoros túrán vagyok, illene beugrani.

Aki kicsit is szereti a motorokat, még simán lehet rossz ember, de az biztos, hogy van valamilyen viszonya a Harley-khoz. Ez velem sincs másképp. Kis pöcsösként volt egy H-D matchboxom, amikor nagyobb pöcs lettem, megnéztem a Szelíd Motorosokat. Minden adott volt, hogy chopperes arc váljon belőlem, aztán rájöttem, hogy csak attól, hogy valakinek hosszú a haja és sok bőrt meg farmer hord, még lehet pöcskazán, így viszonylag hamar elengedtem a H-D témát.

A H-D nem csak egy motor, hanem egy darab Amerika, és egy popkulturális ikon. Ha azt kérdezném, mondj öt nagyon amerikai dolgot, akkor tíz emberből kilenc listáján biztos ott a lenne a H-D. Az az egy, aki inkább az amerikai alkotmány fontosságát emelné ki, nyilván még most is barna kordnadrágban jár, és az ELTÉ-s éveiről elmélkedik.

A H-D nem most kezdte az ipart. Az első motorjuk 1903-ban gördült ki a gyárból, ami akkor még csak egy fészer volt, de gyorsabban és nemesebb elvek mellett álltak neki a világuralomnak, mint a jó öreg Adolf. Az idő őket igazolta. 1907-ben piacra dobták az első részvényeket, és innen nem nagyon volt megállás. Voltak csődközeli állapotban, jártak tévutakon, kísérletezgettek az aktuális trendekkel, de ők is rájöttek, hogy H-D attól H-D, hogy azt csinálják, amihez a legjobban értenek: V2-es choppereket.

Ha érdekelnek a részletek klikkelj ide vagy ide.

A múzeum

A H-D múzeum majdnem olyan fontos családi program az amerikaiknak, mint elmenni Disneylandbe. Tele van családokkal, és Amerikában az eladott motorok legnagyobb része Harley, ezért sokan elmotoroznak együtt megnézni a múzeumot. A parkoló ennek megfelelően tele volt H-D-kkel és amikor mint egyetlen Hondás leparkoltam, rögtön el is öntött a büszkeség, Punks Not Dead! Ez legalább 30 másodpercig tartott, amíg a nagyon kedves helyi erő fullos narancssárga-fekete egyenruhájában oda nem jött, és szólt, hogy rossz helyen parkolok, és megkért, hogy álljak közelebb a bejárathoz, majd mosolyogva hozzátette “Honda riders are welcome too!”

Az első igazán meglepő, hogy mekkora komplexum ez az egész múzeum, és mennyire jól meg van tervezve. Az nyilván a minimum, hogy kronologikusan végigvezetnek a H-D történetén, és ki van állítva az összes fontos motor, de ennyi interaktív és ízlésesen, átgondolt, jól kitalált dologra nem számítottam.

A H-D nem csak kulturálisan az amerikai történelem része, hanem az amerikai gazdaság egyik szimbóluma. Először igazán nagy lendületet akkor vett a cég, amikor az amikor az első világháború alatt a hadsereg több mint 20 000 darabot rendelt a gyártól. Ha ezt most olvassa egy vállalkozókedvű nyalka NER lovag, akkor remélhetőleg a jövő héten feltámasztják a Pannóniát, és ezzel járnak majd Vidi meccsekre, a repülőzés most úgyis cikis lett. (már volt – a szerk.)

A harmincas években a nagy gazdasági világválság alatt hatalmasat estek az eladások, az 1929-es 21000 darab 1933-ra 3703-ra zsugorodott. Az autóeladások sehol nem voltak, ami jót tett a motoreladásoknak. A fejesek rájöttek, hogy a szolgáltató iparnak akkor is szüksége van új járművekre, amikor pénze nincs rá, így megszülettek a különböző háromkerekű postás-, szerviz- és egyéb motorok, nem mellesleg ezzel együtt megszülettek az első trike-ok is, amiket Európában csak feltűnősködő, szánalmas arcok használnak, de Amerikában teljesen bevett, mindennapos közlekedési eszköz.

A második világháborúban ismét újabb megrendelésekbe futott bele a gyár, és ezen a ponton a H-D története erősen átalakulásnak indult, mert a leszerelt veteránok, akik V2-es blokkok hörgése és fegyverropogás közben váltak felnőtté, hazaérkezésük után elkezdtek H-D-ken bandákba szerveződve dologtalanul mászkálni az országban, ezzel egyidőben megjelentek az első motorosbandák is. Ha pedig sok fiatal kezdi ugyan azt csinálni, akkor abból divat lesz, és ha valami divatos, arra ráül a szórakoztatóipar, és még divatosabb lesz!

Pop és Harley

Az egyik első hivatalos motoros banda az Outlaw volt a nyugati parton, akikről Marlon Brando főszereplésével a magyar származású László Benedek rendezte minden motoros filmek fundamentumát, a The Wild One-t. Ebben hangzik el a filmtörténet egyik legkúlabb dialógusa, ami még most is észvesztően menő, de 1953-ban ez maga volt a celluloidon előhívott antikrisztus.

 

Ezután ráfeküdt a filmipar a témára, és következő tíz évben ontotta magából a motorosbandás filmeket, ami a szelíd motorosokban csúcsosodott ki, ami a kor ízlésének megfelelően más kontextusba helyezte a bajkeverőket.

 

A televíziózás is kénytelen volt előállni a jósvádájú motoros sorozattal, amiben két lovalglócsizmás motorosrendőr heti rendszerességgel szalad a bajbakeveredett polgárság megsegítésére groove-os diszkózenére, és természetesen már Kawasakin ülve.

 

Lázadj hitelre

A H-D egyszerre volt jelen mindenhol, ahol ez számított. A versenypályákon a szórakoztatóiparban. Telt-múlt az idő, és azok a kissé pocakosodó, jól szituált amerikaik is elkezdtek H-D-ra ülni, akik végre megengedhették maguknak, hogy kiéljék a fiatalkori álmaikat.

Valahonnan innen datálódik a H-D jelene, ami igazából arról szól, hogy a kellemesen kispolgári középosztály a lakókocsija mögé köti a motorját, elmegy a családjával és a barátaival nyaralni, ha megérkezett, felveszi a bőrruháját és motorozgat pár napig, aztán hazamegy. Ebből kifolyólag viszont szinte csak csontig polírozott, tokától-bokáig bőrbe és krómba öltözött motorosok, általában 50 pluszos bácsik, akik mindig nagyon kedvesek és segítőkészek.

A múzeum is velük és az ő gyermekeikkel van tele, és természetesen úgy van tematizálva, hogy mindenki azonnal magába szívja a H-D történelmet.

Külön szekcióban vannak kiállítva a gyári tankfestések, külön termet kaptak a speciális darabok, és természetesen az ikonikus filmekben szereplő motorok is ki vannak állítva, de például meglepő módon a szelíd motorosok ikonikus motorjának csak a másolata van meg. A H-D restaurátorai egyébként folyamatosan dolgoznak filmekben és építenek át újabb típusokat forgatásokra speciális igényeknek megfelelően, vagy csak simán korhűre csalják az újabb gépeket.

Rámpáról bevásárlókocsiba

Nekem az egyik személyes kedvencem Evel Knievel motorja volt. Nem ő találta ki, hogy motorral nagy távolságokat és veszélyes dolgokat kell átugrani, de mindenképpen ő volt az első, aki ezt a tehetségét vásári mutatványból sikeresen átültette a nagybetűs showbizniszbe.

Ehhez persze minden showelemet magára aggatott pl. amerikai zászlós, Superman palástos, Elvis ruhában átugratott a Grand Canyon felett. Nélküle valószínűleg Travis Pastrana ma csak egy sima irodista lenne. Nem sok ember büszkélkedhet több csonttöréssel. Szóval nem szarral gurított az öreg, és általában H-D-n gurult.

A showbusiness viszont kemény világ, és az öreg Evel egy bevásárló scootereket gyártó cég reklámarca lett. Egyébként sem lenne baj, ha néha razziázna az ízlésrendőrség a reklámügynökségeknél és a marketingeseknél, mert ezért szerintem jár a falhoz állítás.

Japán az úr

A hetvenes években a japán motorok elkezdték kiszorítani a piacról a Harley-t. Egyrészt megbízhatóbb és olcsóbb motorokat gyártottak, másrészt sok szempontból izgalmasabbakat is. A H-D válasza, hogy elkezdett japán motorokat koppintani. Még egy Honda Monkey klónt is a piacra dobtak, kínjukban motorcsónaktól, golfautóig, motorosszánon keresztül minden szarba belefogtak, amibe csak lehetett. 79-ben összeálltak a Porschéval, és kifejlesztették a NOVA szériát, ami végül soha nem került gyártásba. Ez lett volna a H-D első négyhengeres, vízhűtéses blokkja, de ekkorra a vállalat már teljesen a tönk szélére sodródott. 1983-ban a csőd elől 13 befektető felvásárolta a céget.

Az új menedzsment rájött, hogy nem a japán motorokat kell másolni, hanem rá kell feküdni a retró imidzsre, és ezzel tulajdonképpen megmentették a céget a pusztulástól.

Nem ugyanolyan, de tényleg

Az avatatlan szemnek, mint az enyém, az összes H-D blokk ugyanúgy néz ki. Oké, lehet látni némi fejlődést, de alapvetően ugyanazt látom. A múzeumban helyet kapott az Engine wall, ahol ki van rakva az összes blokk, amit a H-D valaha fejlesztett. Ez nem csak azért izgi, mert kiderül belőle, hogy a H-D nem csak egyhengeres, de még bokszermotorokat is gyártott egy időben.

Ami miatt egy tök unalmas, motorokkal teleaggatott narancssárga fal mégis izgalmas, hogy az összes motor alatt van egy hangszóró, aminek ha megnyomjuk a gombját, meghallgathatjuk, hogyan indul be, és milyen hangot ad az adott blokk. Utálom a hangos kipufogókat, a hangos kipufogós H-D-s arcokat szívlapáttal ütném, de ezen tényleg szórakoztató végigmenni, és elég jól meg lehet érteni, hogy mekkora különbség van, és milyen fejlesztések mentek végbe a különböző blokkok között.

Negyvenes férfi bőrnadrágban

A múzeum legjobb része egyértelműen azután következett, hogy kijöttem. Észrevettem, hogy lehet jelentkezni tesztkörre. Soha nem vezettem még H-D-t, de nyilván ki akartam próbálni. A cég marketingesei itt is észnél voltak. Mielőtt elvinnéd a gépet egy körre, kötelező felvenned valami bőrnadrágszerű képződményt, amitől rögtön sokkal menőbben nézel ki, és azonnal jobban átjön a Harley feeling, plusz kapsz egy fekete H-D-s plasztik kártyát, amitől instant úgy érzed, mintha egy zártkörű elitklub tagjává válnál.

Az aktuális H-D line up minden darabja képviselteti magát, szabadon lehet választani. Mindenki a monstrumokra ment rá, engem az érdekelt, milyen egy Harley-t vezetni, ezért a legkisebbet, egy Street Bobot választottam. Attól féltem, hogy csak a komplexumban vagy a parkolóban lehet majd körözni, de egy előre megadott útvonalon kapsz kb. húsz percet, hogy húzogasd a gázt Milwaukee utcáin.

Az a helyzet, hogy minden prekoncepcióm ellenére engem meggyőzött. A Harley már rég nem egy olajtól csöpögő vasdarab. Iszonyúan jól húzott a blokk, értelmezhető futómű volt a gép alatt, az üléspozíció is nyilván szuper kényelmes. Úgy sikerült modern motort építeniük, hogy közben mindenhol fém vesz körül, érzed, ahogy rezeg körülötted az egész szerkezet. Nem az a sipítóan steril, kellemes, semmilyen érzés, mint egy új motoron. Én egyedül a negyvenéves Honda CX-emen kapom meg ezt az érzést, de ez a motor friss, és minden porcikáján lehet érezni, hogy tettre kész. Ez egy motor a szó klasszikus értelmében, és ha lenne erre a célra 3-4 gurigám, még talán vennék is egyet.