Mit szerettünk 2018-ban?

Bistei Péter

Biztos sokan hülyének néznek, hogy egy kézenállós pöcsköszörűt választottam idei kedvencnek a jobbnál jobb nagyköbcentis csupaszok és sport-túrázók között. Hogy mégis miért?

Először is, mert a Husqvarna Vitpilen 401 zseniálisan néz ki. A hányattatott sorsú márkának olyan friss és vagány arculatot adtak az osztrákok, hogy szinte meg sem fordul az ember fejében: ez valójában egy átöltöztetett KTM. A kerek ledes fényszóró magában egy remekmű, az egybe olvadó tank-ülés idom maga a modern kétkerekű művészet. Azonban az arányok és a küllős felnik mégis igazi cafe racert csinálnak belőle.

Másodszor azért, mert legutóbb talán 16 évesen, a kétütemű 125-ös korszakban élveztem ennyire a városi motorozást. A vicc az, hogy a cafe mellett a részert is komolyan lehet venni – Kakucson pályagépként is parádés volt. Ez a gyenge, apró és nyers cucc egy lázadás a multifunkciós, agyonelektronikázott nagymotorok világában.

Csikós Zsolt

Idén egy tesztmotor volt nálam, de ha több lett volna, akkor is ez nyer. Egyszerű az ok - nem azon a skálán mozog, amit eddig fejben a motorok rangsorolásához használtam, hanem teljesen leesik róla. Leginkább felfelé. A Honda seggdugasz Monkey 125-öséről van szó, amely a fejemben két eddig teljesen különálló motorfajtát - a segédmotorkerékpárt, amivel az ember az út szélén araszol, haladás közben figyeli a fű növését, de bárhol letámaszthatja, illetve a normál nagymotorét, amelyen ülve foltokká, esetleg csíkká olvad a környezet és nagyon furcsa dolgokat mozgat meg az ember egyensúlyérzékelő rendszerében - szóval ezt a két dolgot teljesen összemossa.

Pici, jelentéktelen, elvegyülsz vele még talán a Nagycsarnokban is, ha cekkert akasztasz a kormányára, mégis figyelemfelkeltő, imádják, mert rohadt jól néz ki, mert minden részlete eltalált és vagy cuki, vagy retró, vagy stílusos vagy menő címke akasztható rá. Elég jól megy ahhoz, hogy meglegyen a sebesség- és a döntögetésélmény, elég korrekt a fékje (ABS!), elég magas az ülése ahhoz, hogy kényelmes legyen, de kisebb, mint egy robogó, ezért bárminél jobban lehet vele városban cikázni. És még az ára sem horror. Egyszerűen imádtam, van pár érdekes  és/vagy élvezetes motor a garázsomban, de amikor ott állt, csakis ezzel akartam menni. Egy baja volt csak - ahol megállsz vele, körbedonganak a bámészkodók, ez kissé fárasztó.

Guld Péter

Egyszer egy hétig nálam volt Bono napszemüvege, menőnek éreztem magam, mégsem tudtam elénekelni a „Where The Streets Have No Name” –t. Pontosan így voltam a salakmotorozással is. Alám tették, felültem, mentem, inkább pöfögtem, de megtörtént. És nem arról szólt, mekkora zsonglőr vagyok, hanem hogy arra a pár körre félre tudtam tenni még a legsötétebb gondolatokat is.

Ezért ha választanom kell, mely tesztmotor volt számomra a legkedvesebb 2018-ban, ez a salakmotor lenne. Egy 80 lóerős BMX, semmi más, igazából nem is motor, hanem egy szerszám. Veszélyes, túlontúl, de amikor felülsz, rájössz, hogy élsz, és ennek bármelyik pillanatban vége lehet, mert a hetven kilóhoz párosul a nyolcvan lóerő, és nincs fék, egyáltalán, csak húzod a gázt, és megpróbálsz valahogy eltalálni a pályán. A váz króm, a blokk GM, ezzel megy most mindenki a vb-n. S hogy miért kerültem egy salakmotor közelébe? Remélem, hamarosan kiderül.

Winkler Róbert

Az év tesztmotorja? :DDD

Furcsa lenne, hogy ha 2018-ban két tesztmotort próbáltam, és az egyiket meg is vettem, a másikat nevezném a saját, enyhén csonka dobogóm felső fokára. Amúgy persze a Triumph is biztos jó, csak nem nekem. Úgyhogy azt is mondhatnám, a Softail Fat Bob gyenge mezőnyből emelkedett ki, afféle vakok között király félszeműként. Ha mellécsapok egy postás MZ-t, lehet, hogy észre sem veszem.

Zomborácz Iván

Idén két motor tett rám nagyon mély benyomást. Az egyik a Kawasaki Z900RS volt, amit gigantikus szerencse, hogy nem én írtam meg, mert egy elfogult csöpögés lett volna az egész. És mi volt benne a megragadó? Az elképesztően kellemes, bársonyos karaktere, ahogy elképesztően jó hangja és rezgései vannak, egyszerre bársonyos, megnyugtató és érdekes, ráadásul a szememnek is nagyon kellemes. Úgy tudja egy modern motor minden jóságát, hogy menet közben egy régi motor megszűrt ingereit adja tovább. Tényleg baromi jó, sőt, ebben a szoftretró műfajban jelenleg a legjobb és legkívánatosabb darab.

A másik a Zero DSR volt, ami bizonyította, hogy a villanyhajtású jövő egyáltalán nem lehangoló, mert lehet vázat, fékrendszert és futóművet építeni köré, és igazából ezek a fontosak, ha a vezetési élményről beszélünk. A DSR-ben pedig ezek mind rendben voltak, az meg már csak extra volt, hogy olyan 12 méteres gumicsíkot kentem fel vele a parkolóházban egy gavalléros rajttal, hogy az még napokkal is csípte az arrajárók szemét.

És ha már élmény: az év legjobb menése számomra a Totalbike24-en a második felmenetelem volt, amikor elkaptam a lendületet, és megfutottam a személyes rekordomat a napfelkeltében.