Mi az élet, ha nem ez?

Összefoglaló: Totalbike24 - 2019.

2019.06.26. 06:57

A versenykamionban vittem magamnak bébimedencét, kempingbútorokat, hűtőt, egy felfújható ágyat és egy robogót a közlekedéshez. A nagyobb sátrat pakoltam be, és véletlenül sikerült a nyüzsgő depóban a béke szigetét létrehozni. Minden versenyen fontos, hogy jól ki tudd magad pihenni, de egy 24 óráson ennek kardinális jelentősége van. Továbbá a folyamatos folyadékpótlásnak is, és az sem baj, ha nem nehéz kajákat eszel, és nyomod a gyümölcsöt. Ez nem túlzott tudományosság, ez a túlélés!

Mentem már korábban versenyen, hosszútávún is, ezért tudtam tudtam, hogy erre egyszerűen képtelenség felkészülni. Persze van előnye annak, ha már sokat látott iszapszemű rája vagy. 

Amire szintén nem lehet felkészülni, az a paddock hangulata. Öt év alatt eszméletlenül kinőtte magát ez a verseny, ez persze annyira nem meglepő. Az első visontai hepe-hupa-kupa megjelenéshez képest ez a mostani már valóban egy mini világverseny volt. Az igényes és rendezett kecskeméti gokartpálya a háttérben a szállodával igen jó díszletként szolgál. A paddockban mindenhol rendezett táborok, komolynak tűnő támogatók és szponzorok zászlói. Lakóautók és lakókocsik, de a két legextrémebb jelenség, hogy az egyik csapat egy 7,5 tonnás, versenycélú teherautóval érkezett, egy másik pedig ránézésre legalább 40-50 négyzetméteres boxot alakított ki egyensátrakból, és építettek még egy háromszintes tornyot is maguknak!


Zombi idén a pálya széléről nézte:

Tavaly lett a verseny felnőtt és profi, idén pedig az elektromos csapatok nőttek fel a kétütemű mezőnyhöz. Négy csapat indult villannyal, és mindegyiken érződött, hogy nagyon akarnak bizonyítani - az E.T-M-nek végül 467 kör után elégett a vezérlője, de SEGA Racing Team E-Schwalbéja a 25. helyre lett volna jó, ha közösen értékeljük őket a mezőnnyel, a Niu Magyarország simán a 15-16. helyet hozta volna az összesítésben, míg az eCar Salon ugyanúgy 1177 kört ment, mint a Totalbike szerkesztőségi csapata, ami nekünk a 11. helyre volt elég. Ez hatalmas fejlődés a tavalyhoz képest, amikor az akkori két villanyos csapatból a jobb is legfeljebb a 25. helyre pályázhatott volna!

De nem csak az volt megdöbbentő, mennyit fejlődtek az elektromos robogókkal indulók, hanem az is, hogy a világ mennyire nincs felkészülve erre – a pálya elektromos rendszerét ez a négy csapat is keményen megterhelte, egy ötödiknek már nem jutott volna amper – de nem csak nekik, hanem senkinek, se a világításnak, se az időmérésnek.

Idén sajnos csak kívülről nézhettem a versenyt, és csodálatos élmény volt, mindent megkaptam, amit motorsportot szerető ember kívánhat. Jól megválasztott helyről az egész pálya belátható, de ha úgy van, kényelmesen sétálhattam az izgalmasabb szpotok között, és minden percre jutott több előzés is, egyszerűen nem volt üresjárat, és ha valaki leült a mérlegkanyar elé, és nézte fél órát a rázókőre térdelő versenyzőket, soha többé nem jut olyan hülyeség az eszébe, hogy egy ötvenessel nem lehet menni. Közben a telefonom folyamatosan kézben volt, hogy lássam az aktuális állást és köridőket, és az egész annyira csodálatos volt, hogy még azt is elfelejtettem, hogy a lelkem félig belehalt abba, hogy sérülés miatt idén nem húzhattam a gázt.

Amit pedig a Big Hero4 SPD idén leművelt, arra nem találok szavakat – az idei versenyen az egész csapat PhD-t szerzett türelemből, észből és stratégiából. A Biker Boyz-szal kőkemény ellenfeleket kaptak, és sokáig csak a második helyen tudtak menni, de fantasztikusan osztották be a pilótáikat és a versenygépet, végig higgadtak voltak, és végül 21 körrel és egy körrekorddal megmutatták, hogy ebben a játékban legyőzhetetlenek. Az pedig külön fantasztikus volt, hogy míg piros zászló miatt állt a verseny, sikerült egy képet lőnöm, ahogy a Big Hero és a Biker Boyz versenyzői a futamot megelőző feszült viszonyt félretéve lepacsiznak egymással.

tb222

A péntek esti csapatépítő ráhangolódás kicsit túl jól sikerült, ezért a szombati megriadás keservesre sikerült. Egy egész majomcsorda költözött a fejembe, és ezerrel verték szét a berendezést. Három fájdalomcsillapítóval később már enyhült a nyomás, de azon eszeltem, hogy a szabadedzéssel kombinált időmérőt simán kihagyom, este hatig meg csak megoldódik majd a helyzet. Elvégre úgy is mindegy, hogy honnan rajtolunk. A csapatunk többi tagja lelkiismeretesen húzott fel a pályára, hogy megtegyék, amit kell, így végül lelkiismerti okokból én is erőt vettem magamon.

Az utolsó fél órában mentem pár kört, és végül a 12. rajthelyet szereztük meg. A rajtot követően az is egyből kiderült, hogy annyira mégsem mindegy, honnan rajtolunk. Bistei „Kaszáspók” Péter volt a futó emberünk, akinek elfelejtették gyújtásra tenni a gépet, Peti viszont az adrenalin nyomása alatt nem jött rá, hogy miért nem indul, hiába nyomja már két kézzel a gombot. Mire megoldódott a kérdés, addigra az egész mezőny elment, és valahonnan utolsó előtti helyről kezdtük meg a felkapaszkodást.

bistei_peter
Bistei Péter követés

Bistei kollégának ez is csak egy pályanap:

Idén is azt tudom mondani: megint ez volt az év pályanapja. Mivel még soha nem rajtoltam, idén rögtön rá is csaptam a kezdő pilóta szerepére. Ami akár még jól is sikerült volna, ha rajta lett volna a gépen a gyújtás.

Hiába, mindig tanul az ember. De aztán pusitverihárd, trájtu overték! Viszonylag hamar sikerült is visszaszerezni az indítózással elszalasztott pozíciókat, egyszer még a kilencediken is mentem.

Természetesen az éjszakai etap mindig a legfaszább, ami idén hajnal háromkor alvás nélkül kezdődött. Ennek megfelelően ez első fél óra nettó kóválygás volt a részemről, de néhány füvön előzés után sikerült felvennem a fonalat. A leggyorsabb pilóta címét az újonc vén róka (Henrik) elorozta, nagy nehezen sikerült csak egy másodpercre megközelítenem.

Bár a végén még nehogy túl komolyan vegyem a hajszát, mert elveszíti motoros Woodstock jellegét a bulika. Ezért is jár az óriás riszpekt a Móka és Kacagásnak, akik egy Yamaha Targettel tolták végig, annak a motornak aztán tényleg jártányi ereje nem volt. A mi kis Quartz-unk viszont szerintem elvárás felett teljesített, szívem szerint vissza is építeném gyárira, mielőtt komolyabb baja esik.

Mivel a csapat végleg elhagyta a kispályát (két lakóautóval és két szervizbusszal vonultunk ki), igazán megérdemelnénk a győzelmet. Ezért gondolatban eljátszottam Kocsis Dani ötletével: jövőre feltesszük a 70-es hengert, nyerünk, aztán majd mondjuk, hogy bocs. Tenkjú for dö tím, szí jú next rész, bájbáj!

Stump Bandi előzetesen precíz versenyzőbeosztást készített. Mindenkire két egy órás etapot és két kétórásat mért. Én voltam az utolsó a sorban, az első felülésemre délután hatkor került sor. Régebben versenyeken halálra stresszeltem magam, de most meglepően könnyedén peregtek a dolgok. Talán a halálfélelem teljes hiánya volt az, ami nagyban csökkentette a nyomást. Lehet ilyen versenyen is méreteset zakózni, de a végzetes sérülések esélye konvergál a nullához, ennek tudata pedig biztosan felszabadít.

Így koraestébe fordulva már enyhült a forróság szorítása, viszonylag jó tempót tudtam menni. Hamar megjött a ritmus, és egész jó helyen adtam át a cangát váltáskor. Az első négy óra után azonnal életbe is lépett a kétórás ciklus, így a hatórás pihenőidőt kellett volna kihasználnom arra, hogy pihenjek. Mire sikerült leszedálnom magam, addig egy óra már el is hussant, és később is csak forogtam az ágyban, mint egy grillcsirke.

Éjfél körül jöttek, kopogtattak, ideje készülődni, mert jött az 1-3-ig szakasz. Éjszaka a verseny teljesen más arcát mutatja. A paddock elcsendesedik, akinek nem kell ébren lennie, az horpaszt. Két órát motorozni sok idő, főleg a sötétben. Indulás előtt feltettem a víztiszta plexit. Az első körben kipattant a bal széle, és ütemesen verte a sisakot. Álljak meg? Á, nem! Megyek így végig. Most már iszonyatosan veri!

Megpróbálom valahogy ment közben visszapattintani. Valami csoda folytán kb. tíz kör és húsz próbálkozás után sikerült. De nyitva hagyom, alig van levegő. Talán a szél segít ébren maradni. Formál logika szerint a hűvösebb időben a motornak jobban kellett volna mennie, de ez a kis retekfészek lassabbnak tűnik. Az is igaz, hogy a többiek is 1-2 másodperccel lassabbak, ez vigasztal. Megpróbálok bezárkózni a saját fejembe, hogy a monotonitást jobban bírjam. Önszuggesztiót alkalmazok, például: hogy itt és most jó helyen vagy, hogy mennyire hiányzott már ez, és hogy ilyen élmények nélkül csak egy üres tojáshéj vagy. Meg arról is, hogy valójában egy köcsög gyarló pojáca vagy, mert csak akkor érzed igazán jól magad, ha előzhetsz.

Aztán a második óra vége felé már azon eszelsz, hogy sokkal jobb lenne, ha nem kéne állandóan előzni. És az etapod után fél órával, mire az adrenalin lecseng, és újra kezded felfogni a külvilág zajait, közlik veled, hogy amúgy nem volt felkapcsolva a tompított csak a helyzetjelző... Aludni kéne, de te csak bámulod a nagy teljesítményű kandeláberek ergya fénye alatt köröző gépeket, és azon gondolkozol, hogy most jó. Mi az élet, ha nem ez? Valamennyit talán megint sikerült faragni a hátrányból, de még rettentően sok van hátra. Az alvás megint nem megy. Aztán valahogy mégis elaszol és arra ébredsz, hogy dörömbölnek a furgon ajtaján, megint te jössz.

Filep Tomi így látta első versenyét:

Menjünk vissza két hetet az időben. Zombival sörözünk, beszélgetünk az NSR-ről. Aztán egyszer csak bedobja a kérdést: van kedved jönni velünk TB24-re? A válasz egyértelmű volt. Ezen a ponton még csak szó volt róla, hogy akár én is bőrruhában izzaszthatom a seggem a napon. A verseny előtt három nappal dőlt el, mi lesz. Felkucorodtam én is a "casting couch"-ra, és letoltunk egy edzést Kecsón. Ez volt az idei versenygép shake down-ja, illetve az első csapatépítő tréning is, némi motoregyengetéssel fűszerezve. Innen már úgy indulhattam haza, hogy csapatutasítás szerint, ha péntekig nem veszítek el többet mint két végtag, akkor motorra kell üljek.

Eljött a péntek, a pálya mellett állva realizálódott bennem először, hogy amit én eddig streamen láttam a versenyből, az töredéke annak, ami itt a valóságban zajlik, és most leginkább a háttércsapatra gondolok. Meg merem kockáztatni, hogy a Suzuka 8 óráson, sem állt össze jobb háttérstáb. A paddock hangulata pedig az egész hétvégén olyan volt mint egy fesztiválon, csak jobb. A reggeli edzésen nem toltam túl magam, kezdtem érezni, hogy ez a hőség nem vicc. Szerintem korrekt helyre kvalifikáltuk magunkat a rajtrácson, de igazából teljesen mindegy, 24 óra alatt minden lehet, meg az ellenkezője is. Én második emberként mentem fel, Bistei magasra tette a lécet, és úgy kaptam meg a motort, hogy szólt, csörög a hajtás, vagyis inkább olyan hangot ad, mint ami szét akar esni, de a motor dinamikáját nem befolyásolja. Így kezdtem bele.

Ha jól emlékszem, itt még hoztam én is egy helyet, amit nagyon jól tettem, ugyanis a menésem felénél úgy döntöttem, kicsit nehéz a versenygép. Egy kanyarban megcsúszás során, ahogy vettem vissza a lábam, jól lerúgtam az egyik hátsó idomot. Teátrálisan belekapott a szél, és már könnyebb is volt a gép. Viszont ezt pótolnunk kellett, mikor végeztem, és Bandi következett, ezért előtte egy gyors szerviz, ami két pozíciónkba került. Itt látszott igazán, hogy a fiúk-lányok tudják a dolgukat, pár perc, idom a helyén, és már Bandi kezdte is róni a stabil köröket a felzárkózáshoz. Nekem legközelebb sötétedéskor volt köröm. Készítettek ugyan rá a srácok, hogy nem lesz ugyanaz, mint nappal, pályavilágítás ide vagy oda. Igazuk is volt, hatványozottan. Tábláztak nekem időket, meg én is láttam a telefonon, hogy ez a tempó nem az a tempó. De mikor már kezdtem úgy érezni, hogy ide kicsit kevés vagyok, mutatták a srácok a pozíciómat is. Nem volt visszaesés. Ekkor taktikusan az egyenesben már nem csak a mi táblánkat néztem néha, hanem az ellenfelekét is. Ekkor nyugodtam meg, a vaksötét (elment a pálya világítás kb. egy fél órára) nem csak engem fogott meg, a többieket is. Ennek a körnek a végén úgy szálltam le a gépről, hogy mindenem beállt. Két óra hosszú idő. Lefekvés előtt kicsit kinyújtóztattam magam, illetve kaptam egy váll masszázst (köszi Kata) és mentem zuhanyozni. Hajnalban megint én jövök.

A Bandi, Henrik, Bistei trió az éjszaka fennmaradó részét esemény nélkül hozták, jól álltunk. Jött az újabb két órám a napfelkeltében. Kicsi zabszem benn volt a bőrruhában, ugyanis bármennyire is szép ilyenkor, a plexim masszív párásodással jelezte, nedves most a környék. Nem szabad pofára esni. Stabil tempóban, zakó nélkül megvolt ez is. Az egyetlen esés akkor volt mikor újra Bandi kezébe nyomtam a motort, én estem, össze. Itt már nagyon fáradt voltam. 7 hónapja nem motoroztam már, és ilyenkor egy adagban pótolni az egész lemaradást, nagyon sokat kivesz az emberből. Ott aludtam ahol csak tudtam, de leginkább babzsák fotelen.

Az utolsó menésem előtt egy rég látott ismerős, volt egyetemi tanárom is benézett hozzánk. Kedvesen megkérdezte:

"-Magának mennyi van még kolléga? "

"-Egy óra tanár úr, utólsó etapom. "

"-Nem úgy értem, milyen tárgyai vannak még a diplomához...?"

Ezekkel a gondolatokkal, mentem fel a hétvégén utoljára, na meg azzal, hogy kur....jó helyen állunk, NE ESS POFÁRA!

Kértem a srácokat, hogy ha van rá mód, csípjünk le az etapomból, mert a fizikai fáradtság magával rántotta a szellemit is, és úgy mindig benne a hiba. Láss csodát, így is lett, csak én megúsztam, mert egy másik csapat versenyzője szerzett beutalót a mentőautóba a mérlegkanyarnál. Piros zászló 35 perc után. Mindenki a boxba, én meg vissza a paddockba. Utolsó menések mindenkinek. Egy technikai hiba persze így is belefért, a zsír új hajtásszíjunk elszakadt, de a szerelő srácok Geri vezetésével ismét csodát tettek percek alatt. Hoztuk amit kellett. A hajrában majdnem elcsíptünk még egy pozíciót Henrik papa zseniális motorozásával, de azt hiszem így sem kell bánkódnunk semmiért. Első bálozóként azt kell mondjam, imádtam az egészet. Jövőre ugyanitt, ugyanígy, de már tutira a TOP 10-ben! Addig edzek kicsit!

Délelőtt kilenc óra van, a nap kegyetlenül süt, mindenhez van kedved, csak a bőrt magadra rántani nincs. Átcseréled a sötét plexit, jól megrángatod többször, hogy rendesen a helyére kattant-e, és mégy a következő menetre. Fürgén felpattansz a gépre, és odacsapod az összes gázt, aztán 20 perc múlva már mereven nézed a kijelzőt, hogy még mennyi van hátra? EGY ÓRA, NEGYVEN PERC! Az kibebaszott sok! Az még 80 kör legalább...

Próbálsz energiatakarékosan menni, de azért figyelni a tempóra is. Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy sokan félreértik a hosszútávú versenyzés lényegét. Saját tempót kell menni. Ehelyett vannak, akik pozícióharcokat vívnak, zárják az íveket, piszkoskodnak. Mire gondolnak? Rájuk esel a semmiből, és a hátralévő ötszáz körön majd feltart? Pedig neki sem jó. A védekezős íven lassabban megy. Ha okosabb lenne, hagyna elmenni, és próbálná húzatni magát veled. De mindegy is. Ebben a két órában a túlélés legalább olyan fontos, mint a tűrhető köridő.

Az utolsó egyórás etap előtt már Filep Tomi küldöttek útján diplomáciai tárgyalásokat kezd, nem nagyon bírja már. Gyerekek... Bistei Peti vállal extra 20 percet, én még tízet, és Bandi is nyom egy kicsivel többet, ha nagyon kell. Bukás, mentő, 15 perc szünet. A rider megúszta, a mezőny többi tagja a napon száradt. Verseny újraindul. Bandi nem sokkal a váltás előtt a célegyenesben elhagyja a pályát, valami gond van. Azbesztkezű Geri, a főszerelőnk azonnal diagnosztizál, szíjszakadás. Precíz, gyors mozdulatok, heroikus küzdelem a tűzforró variátorral, nyolc perc múlva visszaszáguldok az utolsó órára. Visszaestünk. Már korábban kieszeltem, hogy nem lesz szarakodás, keményen megtolom az utolsó etapot. Most még okom is volt rá.

Bandi már rutinosan jár vissza:

Apa, miért van itt ennyi csapat? – Fiam a napi ezer miért korszakát éli három és fél évesen. - Mert ez egy ünnep, amire mindenki vár egész évben. Készülnek, gyakorolnak, reszelgetik a robogót: szeretnének egy jót versenyezni, és ilyen 24 órás verseny csak itt van, egyszer egy évben. – Más a születésnapját várja... jegyezte meg drága feleségem a verseny reggelén.

Háromszoros nyomást éreztem magamon az idei versenyen. Úgy alakult, hogy a robogó felkészítésének jó részét én vállaltam, versenyzőként is az eddigi legerősebb szerkesztőségi keretben kellett bizonyítanom, és nem utolsó sorban családostul jöttem, idén először, és azt szerettem volna, hogy mindenki jó élményekkel térjen haza Kecskemétről. Most, egy héttel a verseny után, mire nagyjából magamhoz tértem, titokban kicsit büszke vagyok, mert úgy érzem, minden egész jól összejött.

Pedig elég zűrösen alakultak a verseny előtti hetek, napok. Ahogy öregszem, egyre rosszabbul viselem a kapkodást, ezért egy merész húzással jó időben, fél évvel a verseny előtt újítottam egy bringát, amiről senki se akarta elhinni, hogy versenyezni fog. Volt, aki azért, mert döbbenetesen megkímélt állapotban volt, mások azért, mert nem hitték el, hogy gyors lesz. Aztán Ivánnal elszöszmötöltük a tavaszt, és amikor ő egy gonosz húzással kibújt a felkészítés feladatai alól, két héttel a verseny előtt ott álltunk egy lepatkányosított, de amúgy csontszéria, 27 éves Quartz-cal.

Akármilyen vacakul álltunk, bármennyire rühellem a feszített tempót, be kell vallanom, voltak azért gyönyörű pillanatai a felkészítésnek. Húsz évet ugrottam vissza az időben, vasalt inggel érkezve munkából, amikor a koleszudvaron henköltük ki egy idén már nem induló Liberty-ből a variátort, hátsó gátlót és kipufogót, majd a Bartók Béla úton a hátizsákomból kilógó csővel, az új variátorral a Quartz-ban nyomtam még egy gyors próbakört, mert a srácok nem engedtek el anélkül. Kösz, fiúk, imádtam ezt a megmozdulást, el sem hiszitek, milyen jó érzés volt, hogy ilyen lelkesen segítettetek.

Aztán egy napsütéses délután érzésre behangoltuk a gépet ketten Gerivel, nálunk az utcában, és az eddigi szokásokkal szembe menve még egy tesztet is leszerveztünk öt nappal a verseny előtt. Óriási szerencsénkre Károly magára vállalta a feladatot, hogy ott és akkor felavatja a gépet, így aztán a versenyen egyikünk sem érzett késztetést, hogy hempergőzzön egy jót a fűben. A köridők a tavalyihoz képest fenomenálisan alakultak, ami nyilván az új igazolásoknak is köszönhető, de az is látszott, hogy a Quartz egyszerűen jobb ezen a pályán. Legalábbis ez a Quartz, ahhoz az SR-hez képest. A top-csapatoktól nyilván jócskán le voltunk maradva, de ez engem sosem zavart.

A verseny előtti éjjel még megejtettünk egy főfékhenger-cserét, mert az eredeti kicsit szorulni látszott – pont az ilyen utolsó pillanatos belenyúlásokat utálom a legjobban. Baljós árnyak tűntek fel a háttérben, elkezdtem aggódni, mi lesz, ha megkotlik valami, enyém a felelősség. Egészen addig tartott a sopánkodás, amíg először fel nem mentem a pályára 5-kor, a délutáni darálóban, és el nem öntött az eufória.

Erre vártam egész évben, rohadjak meg. Ezért hebrákoltam össze a gépet éjszakánként, ezért vállaltam magamra még a gyűlölt csapatvezetést is, ezért, hogy itt izzadjak a harminc fokban, egy nyomorúságos ötvenesen, mert egyszerűen imádom ezt az egészet. Öt év alatt nem sikerült megunni, hiába vagyok lassú a mezőnyben, akárhányszor összeakadok valakivel, akit éppen csak meg tudok fogni, amikor megelőzöm, én vagyok Henri Pescarolo. A hőségben óránként váltunk, pont az utolsó tíz percre gyorsulok be, de talán jobb is lejönni, mert kezdek kiszáradni.

Az éjszakának mindig különös hangulata van. Mindenki ment már a pilóták közül, belerázódtak a csapatok a menetelésbe, és a derengő fényben zümmögő idióták gyülekezete valahogy összekovácsolódik, talán mindenkiben tudatosul, hogy miért is vagyunk itt. A célegyenesben, amikor centinként haladunk el egymás mellett, van idő összenézni, röhögni egyet, micsoda barmok vagyunk.

Arra számítottam, hogy éjszaka gyorsulni fogunk, ehhez képest nagyon nem találom a jó időket. Később elmondják a pálya melletti hősök, a táblázó csapattársak, mintha az egész mezőny belassult volna éjfél előtt. Azon polemizálok magamban, ennyire finnyás-e a gépünk a karburálásra, hogy éjszaka nem működik talán a beállítás, amit melegben találtunk meg? Aztán éjfél után megjön a tempó, magamhoz képest egész jókat motorozok. Még egy órát elmentem volna, de poroszosan tartjuk magunkat a tervhez, mindenki tudjon pihenni.

Nyomorultul érzem magam, amikor valamivel hat után kivakarom magam az ágyból. Most nagyon nem kívánja a testem a motorozást. Sajognak a végtagjaim, hirtelen visszaüt az elmúlt két hétben összegyűjtött alváshiány, kimerültnek érzem magam. De muszáj összekapni magam, a kiálláskor Gerivel lenyomjuk a tervezett hátsó kerékcserét, aztán ahogy leteszem a csavarhúzót, már szállok is fel a motorra. Három perc volt a művelet, erre számítottunk. Veszettül precízen hajtjuk végre a tervet.

Az új gumival még a szokásosnál is óvatosabban kezdek, amíg be nem kopik, elengedem a fél mezőnyt. A táblásaink, Pistával az élen, nem érzik át a helyzetet, cseszegetnek, mit krúzolok, verseny van. Most is úgy érzem, mint éjjel: kicsit mellette lenne a gép hangolása? Aztán ahogy melegszik a levegő, mintha megjött volna pár watt a motorba, és én is lassan elkapom a fonalat. Bemegyek egy körön 1:10 alá, ami titkos célom volt a verseny előtt. Tisztában vagyok vele, hogy hány másodperccel vagyok lemaradva a top pilótánktól és pláne az élmezőnytől, de nekem ez akkor is hihetetlen öröm.

Amikor kilenckor boldog ernyedtséggel leszállok a gépről, már hallom a csapatot, hogy még elcsíphetjük a tizedik helyet. A többieket is, magamat is hűtöm, hosszú még a verseny, egy 24 óráson az utolsó percben is közbejöhet valami. De itt már mindenkiben ott volt a pezsgés, hiszen a legendás visontai verseny óta nem járt a csapat a top tíz környékén sem.

Henrik szédítő tempót diktál, tankönyvi stílusban, Petit öröm nézni, ahogy elegánsan előzget. Tominak a füle is lent van, és amikor megint felszállok a gépre, már csak két óra van hátra. Négy kör hátrányból üldöz a tizenegyedik, akivel egy esés miatti piros zászlós megálláskor még hergeljük is egymást.

Elengedem, hogy szemmel tudjam tartani. Jó pár körön át sikerül is. Nem bírom a nyomást, amikor hátulról kóstolgatnak, nekem jobb ez így. Meg is nyugszom, mert látom, annyival nem gyorsabb, hogy egy óra alatt négy kört adjon. Igaz, kicsit elhúzott, de közben összeakadtam a mohazöld Szkaliczky-féle géppel, és oltári jót motorozunk vagy tíz körön át. Néhány kanyarban jobb, máshol én tudom megfogni, közben ő is úriemberként versenyez, nem erősködik, ahol nem kell. Oda-vissza előzgetünk, úszom a pályaversenyzés mámorában. Centikre megyünk egymástól, mert lehet bízni a másikban, és bár én sosem tudom, ki ül a másik gépen, mert képtelen vagyok megjegyezni, ez a meccs nagyon megragadt.

Aztán a hegyes jobbosban hirtelen felpörög a motor. Gyorsan le a pályáról, amíg van lendület, talán csak a szíj szakadt el. Levegő után kapkodva tolom a robogót, mindenkit ledudálok az utamból, és teljesen kifulladva hörgöm a csapatnak, mikor ledobom nekik a gépet: elment a hajtás. Geri kezében szikráznak a szerszámok, tényleg csak a szíj, közben az AVL-től már ott állnak a srácok egy tartalékkal, ha kell – mondtam már, hogy ezért is imádom ezt a versenyt?

Hat perc alatt pont elmegy a tizedik hely, hiába megy Henrik az utolsó órában úgy, mintha az élete múlna rajta. Így is eluralkodik rajtunk az eufória, bevittük ezt a kis szemetet esés nélkül, egyetlen említést érdemlő szereléssel a tizenkettedik helyre. Félelmetesen profi, egész évben készülő csapatok vannak előttünk zömmel, és mögöttünk is akad néhány ilyen. Sikítunk a pálya mellett az utolsó körön.

És most megint várhatunk egy egész évet, mire újra kezdődik az egész.

A csapat jelentős része a célegyenesben biztat, Vályi Pista szokatlan információkat ad táblán. Nézők jelennek meg a 180 fokos visszafordítónál is, ki kell őket szolgálni. Úgy előzök, mint egy macska, ahol befér az első kerék, ott elmegy a többi része is. A Quartz-nak jót tett a szíjcsere, nem sokkal, de kicsivel talán jobb. Vagy csak ezt akarom hinni. Az idők nem rosszak, a többiek közül van, aki már láthatóan nem siet, viszont legalább útban van. Kifogytunk az időből, Pista táblázza a különbséget, de már nincs elég kör. Nem jutunk előrébb. Vége van.

A hozzám hasonló formáknak, akik genetikailag félre vannak kódolva motorsport ügyileg, ez a verseny hihetetlen töltést és energiát ad, még akkor is, ha végén az ülés és a magad elé bambulás is nehezen megy. Még napok múlva is csak pörgök, mint egy búgócsiga. A csapatból nem szeretnék név szerint kiemelni senkit, mert biztos kihagynék valakit, ezt pedig senki sem érdemelné meg.

Ez csapatmunka volt teljes egészében, ahol a mindenki hozzátette a magáét, akár tankolásról, akár szerelésről, akár motorozásról, akár kajáról, vagy éppen táblázásról, biztatásról legyen szó. Kevés annál emberibb gesztus van, mint amikor leszállsz a cangáról és máris kezedbe nyomják a hidegvizes palackot. Ez egy nagyszerű verseny, ami érdemes arra, hogy sokáig létezzen még. Persze, lenne pár ötletem, hogyan lehetne szorosabbá tenni a mezőnyt. Kicsit frusztráló, hogy a kanyarba ing-gatya lent alapon ráesel valakire, aki aztán erőből faképnél hagy az egyenesben. Szerencsére nem sok ilyen motor volt mezőnyben, csak három.

A végére megszerettem a Quartz-unkat, sőt, már meg is esett rajta a szívem, mert egy Siesta szobai PB gázmelegítőt kell vinnie az arcán. Kitekertük a lelkét, és ő hagyta. Igaz, már a verseny felénél elernyedt kissé. Ez a köridőkön is látszott, és abból is érezni lehetett, hogy míg az első felmenetel alkalmával alig lehetett lapon a kanyarba tartani, addig a vége felé a gyorsabb fordulókban nem is kellett lapra tenni ahhoz, hogy rendesen elférjen. Egyesek talán azzal vádolnak, hogy túl komolyan vettem, ez a verseny nem erről szól, de azokat meg kell nyugtassam, hogy mi még vastagon az amatőr ligában karcoltunk. Illetve ha nem veszed komolyan, a meló része akkor is ugyanennyi, és simán lehet, hogy még szívásból is több akad. Viszont az, hogy koncentráltabb vagy, és ne adj isten egy esélyes cangával indulsz, az messze nem azt jelenti, hogy megfeszült faszként kell viselkedj. Sőt, a móka faktor annál nagyobb, minél nagyobb a verseny!

Én annyira ráfeszültem erre a dologra, hogy lelki szemeim előtt már egy többfordulós sorozat lebeg, aminek a végén abszolút győztest lehet hirdetni! Nem kis falat egy ilyen futam összeácsolása, pláne több fordulóé, de ha tetszett, és mennél még többet, akkor biztass minket, mert ha van kinek, akkor biztosan beleállunk még egyszer! Tehát ki akar még TB24-en motorozni? Lássam a kommenteket!

Támogatók:

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.