Élete a motorok körül forog, és hogy mennyire, azt talán csak a hozzá közelebb állók tudhatják pontosan. Iskoláit a motorok vezérelték, ebédet azért evett, hogy egészséges maradjon, és motorozni tudjon. Élete huszonpár éve jókora fordulatot vett, és meglépte, amit sokan talán nem mertek volna. Motorosruha-hálózatot épített akkor, amikor itthon még gyermekcipőben járt minden. De ez a portré mégis inkább azt hivatott bemutatni, milyen az élete a Shoxon túl.
Hunya László halk szavú férfi. A mai üvöltő, lázongó világban szokatlanul csendes, sokszor kimért, visszafogott, elképzelhetetlenül korrekt. Amikor először találkoztunk, csak annyi jutott eszembe: the English man in Budapest.
„Jellemezzem magam? Talán azt mondanám, hogy egy elvetélt mérnök vagyok, aki '82-ben diplomázott a Közlekedésmérnöki Karon, Építő és Anyagmozgató Gépész szakon, szertefoszlott álmokkal. Mert valójában azért jelentkeztem a Műegyetemre, hogy majd én tervezhessem a Csepeli Motorkerékpárgyárban a P29-es Pannóniát. De mire felvettek, a gyár tönkrement és bezárt. Pedig tizenhárom éves korom óta erre készültem. Nagyjából annyi lehettem, amikor megörököltem a nagyapám Panni robogóját, mert a nagyanyám tudta, nálam jó helyen lesz. Ehelyett apámmal café racert építettem belőle, meg tuningoltam is, négyezernyolcat forgott, és úgy nézett ki, mint egy Jawa versenymotor.
Az egész motorőrület az apámtól jött, ő volt a nagy motoros a családban. Az oldalkocsis BMW-jét már tizenegy évesen vezethettem. Az első versenyre, egy óbudai krosszfutamra öt éves koromban vitt magával, aztán persze jöttek a népligeti versenyek, így sorban. A motorokat rendszerint a harmadik emeleti, másfél szobás lakásunkban szereltük. Szegény anyám csak tépte a haját. Az a konyha sok BMW nagygenerált látott, a hajtókarszakadástól kezdve a váztörésen át mindent. Azt hiszem, a sorsom korán megpecsételődött. Gimnáziumba is csak azért mentem, mert tudtam, hogy érettségi nélkül nem lehet egyetemre járni. Így lettem végül közlekedésmérnök.”
A diploma kézhezvételét követően viszont semmi nem volt egyértelmű, így megkezdődött László útkeresése.
„Fogalmam sem volt, mihez kezdjek az életemmel, dolgozni viszont kellett, ezért elhelyezkedtem egy cégnél, aminek Industrial Export volt a neve. Projektmenedzser lettem, és leginkább a német nyelvtudásomra volt szükség. Németül is csak a motorok miatt beszéltem. Egyetem alatt bejártam a műszaki könyvtárba olvasni a Das Motorrad magazint, ebből tanultam meg a nyelvet. Kapni nem lehetett, de a könyvtárban megvolt az összes. Az életben nem unatkoztam annyit, mint annál a cégnél. Az iroda valahol a Bazilika mellett volt, és bár ateista vagyok, sokszor beültem misét hallgatni, hogy teljen az idő. Viszont a motorozás révén bekerültem egy jó csapatba, akikkel vállalkozni kezdtünk. Ezt már egy CB500-as Four Hondának köszönhettem, ami elég érdekes módon került hozzám.
Egy volt osztálytársamék kiadták a szobájukat egy német srácnak, ő érkezett vele. De egyik nap ellopták Pesten, mi pedig egy kisebb csoportot alkotva napokig kerestük. Néhány nappal később meg is lett, valahol a Kék Golyó utca környékén, de teljesen szét volt lopva, csak a blokk meg a váz maradt meg. Viszont a német fiú addigra felhívta a biztosítót, akik kártalanították, úgyhogy a motort itt hagyta nekem, mert látta, hogy teljesen megbabonázott. Végül kiutaztam Németországba, elsütve a kétévenkénti utazási engedélyt nyugatra, és megvettem hozzá mindent.
Gyakorlatilag vettem egy komplett bontott motort. Akkoriban még nem volt ilyen a vámlistán, hogy motorkerékpár, ezért kerékpárváz, és motorblokk került a papírokra, azokat meg ingyen be lehetett hozni. Így teljesen minimalizálni tudtam a költségeket. Amikor összeállt, meglátta az egyik szomszédom, aki akkoriban ralizott, meg a közlekedésfelügyeletnél dolgozott, és felajánlotta, hogy mindent elintéz, ha kölcsönadom neki egy hétvégére, hogy elvigye a barátnőjét Délegyházára a nudistrandra. Egy hét múlva magyar papírjai és rendszáma volt a motornak.”
Bocsánat, hogy megszakítalak, de a versenyzéssel soha nem kacérkodtál?
„Dehogynem, de a sportpályafutásomnak elég hamar csúfos vége lett. Tizenhat évesen szereztem meg a jogsit, de ennek egy feltétele volt, meg kellett ígérnem, soha az életben nem versenyzek. Persze megígértem mindent, de volt egy jó 175-ös Sport Czetkám, és beneveztem vele pár háztömbkörülire, meg túraversenyre. Nagyon ügyetlen nem lehettem, mert nyertem pár serleget, amit végül nem volt szívem kidobni, ezért a szekrényem tetején rejtegettem őket. Mígnem egyszer anyám portalanított a szobámban, és megtalálta az összeset. Emlékszem, este mentem haza, a lámpa le volt kapcsolva, csak a szüleim árnyékát láttam, ahogy ülnek magukba roskadva, egymással szemben a konyhában. Felkapcsoltam a villanyt, az étkezőasztalon meg ott voltak a díjak. Kaptam egy alapos fejmosást, és végleg meg kellett ígérnem, hogy többé nem állok rajthoz semmiféle versenyen. Mondjuk megfenyegettek azzal is, ha ismét átverem őket, nem finanszírozzák tovább a tanulmányaimat, ami az egyetemi álmaimra elég nagy veszélyt jelentett. Így soha nem derült fény arra, mekkora versenyző lehettem volna.
A szüleim nem voltak gazdag emberek, erőn felül teljesítettek, hogy tanulhassak. Apám műszerész volt, anyám meg szövőnő három műszakban. Tiszteltem őket annyira, hogy aztán soha többé nem hazudtam. Materiálisan semmit sem örököltem, viszont a legnagyobb tanítást az életben tőlük kaptam, és az egész életem eszerint éltem. A szüleim soha semmit nem vettek hitelre, és erre tanítottak engem is. Ez átsegített mindenen. Sem nekem, se a családnak, se a cégnek egyetlen fillér hitele nincs, így tudtuk átélni a válságot is. Azt hiszem ettől nagyobb örökséget nem kaphattam.”
Kérlek, térjünk vissza a kezdeti vállalkozásra, és a baráti társaságra, amit a Hondának köszönhettél.
„Igen, akkoriban működött egy VSC nevű klub, ami a vízügyhöz tartozott, ennek volt egy motoros sporttagozata. Ebbe viszont csak az kerülhetett be, akinek négyütemű motorja volt. Így próbálták szűrni az embereket. Akkoriban mindenki kétüteművel járt, szóval nagyon elvetemültnek kellett lenni, hogy négyütemű motorod legyen, viszont a Fournak hála felvettek. Itt ismerkedtem meg azokkal a srácokkal - név szerint Kalota Pistivel, aki épületgépész, meg Ágoston Ronival, aki építész technikus – akikkel végül csináltunk egy GMK-t, ez volt akkoriban a Kft. elődje.
Mélyépítési munkákat vállaltunk, ami elég trágya munka volt, hiszen mi csináltunk mindent, egyszóval kubikosként és mérnökként egyszemélyben dolgoztunk, viszont nagyon jól fizetett. A legviccesebb sztori mégis ide kötődik, amikor egyszer Budafokon elektromos kábelt fektettünk, és betontörés közben megállt mellettünk egy anyuka egy kissráccal. A fiú nézte ahogy dolgozunk, mire az anyja megszólalt: „látod, ha nem tanulsz, te is ilyen piszkos munkából fogsz majd megélni.” A három mérnök meg csak lehajtott fejjel, kuncogva csinálta tovább a dolgát. Persze nem keseregtünk, inkább óriási lehetőségnek fogtuk fel, ebből cseréltem a Hondát Kawára. Mondanom sem kell, hogy akkor is a motorozásról szólt mindent. Azért dolgoztam, hogy előteremtsem hozzá a feltételeket, azért ettem ebédet és mentem orvoshoz, hogy motorozni tudjak. A cég végül '86-ig ment, a beruházások bedugultak, a többiek átnyergeltek a magasépítésbe, én pedig az ÉGV-hez (Építőipari és Gépipari Vállalat) mentem. Hivatalos beosztásom szerint itt fejlesztőmérnökként dolgoztam, fusiban meg gépkönyveket és alkatrész katalógusokat gyártottunk, így viszonylag jól kerestem.
Ez úgy '89-ig ment ebben a formában, a rendszerváltás után aztán RT lett belőlünk, és gépkereskedelemmel foglalkoztunk. Itt már inkább üzletkötő voltam, végül meg átalakítottuk Kft-be. Használt munkagépeket importáltunk külföldről, viszonylag jól lehetett keresni ezzel is. A céget végül utolérte a válság, a piac beszűkült, úgyhogy '97 környékén eladtuk. Egyébként ez volt az az időszak, amely minden téren változást hozott az életembe. Mondhatni volt egy jókora törés. Elváltam, lenullázódtam teljesen, és a semmiből egy új életet kezdtem. Ebből lett a SHOX. Úgy voltam vele, ha már mindent elölről kell kezdeni, csinálok valami teljesen mást, valami olyat, ami örömet okoz, és köze van a hobbimhoz. A SHOX előtt volt egy rövid átmenet, amikor két másik haverommal csináltunk egy motoros boltot, de végül abból is kiszálltam.”
Az csak egy városi legenda, hogy a SHOX, mint név, a futóművek iránti vonzalmadból jön?
„Semmi köze hozzá, csak firkáltunk egy papírra, amikor nevet kerestünk, és valahogy ez tűnt a legjobbnak. Sőt, a szívem csücske mindig is a motoros ruházat volt. Ez is sráckoromra vezethető vissza, mondhatni az igaz szerelem. Akkoriban még nem voltak menő motoros ruhák itthon, legfeljebb csak vágytunk rá, a találékonyságunk viszont nem ismert határokat. Először anyám Singer varrógépén varrtam műbőr motorosruhát, ami persze első télen eltörött. Emlékszem arra is, amikor a „Tangón” (Ecseri piac) vettem magamnak egy pár orosz katonai csizmát, és angol mintára cipzárt varrtam bele, hogy mégis kinézzen valahogy.
Az a Singer mindent elbírt. Nagyjából így kezdődött a ruhaőrület. Aztán persze addig ügyeskedtünk, míg lett rendes bőrruha. No nem a boltból, hanem magamnak varrtam. A Bőrkerben vettem pár tábla bőrt, abból készültek a ruhák. Elvileg ők csak kisiparosokat szolgáltak ki, de valahogy sikerült megbundázni, és megszántak. A kabátok végül vagy a haverom Super Rifle dzsekijének mintája alapján, vagy egy Burda szabásmintából készültek. Erre egyébként egy komplett egzisztenciát lehetett volna építeni akkoriban. Úgy '72-73-at írtunk, a gimnáziumban ebből kerestük a zsebpénzt.
Persze sisakokat is gyártottunk, akkor még nem voltak zárt bukók, csak nyitottak, így amikor az egyik srác kapott a gimiben a német rokonaitól egy zárt Römert, azonnal elkértük tőle, hogy mintát vegyünk róla. A minta fogorvosi gipszből készült, ehhez is fű alatt jutottam. Bementem a fogorvosellátóba, kórházi dolgozónak adtam ki magam, és kértem ötven kilót. Kicsit furcsán néztek, akkoriban ezt grammokban mérték. Vért izzadtunk, mire kiszedtük a sisakot a gipszből, mert formaleválasztót nem használtunk. Attila haveromék lakásában ment sisakgyártás, míg nálunk a bőr. Amúgy ez a Römer egy speciális kiadás volt, mert egy pici sildet is tettek rá. Ezt egy felnyitható kuka felső műanyag részéből csináltuk. A fényezés volt a hab a tortán, az Agostini replika volt a sláger. Ebből még adtunk is el egy párat a Tangón.”
A ruhák, és sisakok iránti vonzódásod noha egyértelmű, sőt, az értékesítésben is volt tapasztalatod bőven. De nem tartottad mégis rizikós vállalkozásnak 1997-ben egy olyan üzletet nyitni Magyarországon, amely kizárólag motoros ruhákra szakosodott?
„Nem tudom, ebbe talán bele sem gondoltunk, és szerencsére aztán sem kellett, mert már az elejétől kezdve jól ment, és eltartottuk saját magunkat. Akkoriban még mindenki a nagy márkákra vágyott, ez talán tartogatott némi rizikót, ugyanakkor megjelent egy olyan jelentős tömeg, aki inkább egy megfizethető terméket keresett, és motorozni akart. A varrást a kezdetektől Pakisztánba szerveztük, pontosan tudtam, hova kell menni, kit kell keresni. Egyébként ezeket az információkat is a Das Motorradban olvastam, akkoriban még nem volt minden ennyire szupertitkos.
Azt is tudtam, hogy a nagy márkák, köztük a Hein Gericke, kivétel nélkül ott varratnak. Itthon sem kapacitás, sem erre alkalmas gyártósor nem lett volna, a Pécsi Bőrgyár is tönkrement addigra. És fontos, hogy mindent nagyon kicsiben kezdtünk, pont a rizikó csökkentése végett. Tíz négyzetméter volt az iroda, húsz négyzetméter meg a raktár. A cégben pedig hárman dolgoztunk: Erika, a feleségem, az ő egyik barátnője, és én. Mivel mindent alaposan megterveztünk, és bejöttek a számításaink, már az elejétől fogva eltartotta a családot. Így indult a SHOX, ebből fejlődtünk azzá, akik ma vagyunk.”
Térjünk át egy kicsit a veteránokra, és a futóművekre. Aki ismer, pontosan tudja, hogy ezek is mennyire fontosak neked.
„A nagy szerelem, életem fő műve talán a SHOX, de mellette ott van CR Suspension, ami kissé olyan, mint egy hobbizenekar, egy B terv, arra az esetre, ha történt volna valami. Valójában mindkét vállalkozásom a hobbimhoz kötődik, ezért nagyon szerencsés vagyok. Amikor a Honda szalont elkezdtük csinálni a haverokkal, egyre intenzívebben jöttek vissza az emlékek a népligeti versenyekről, és ezek bizony rohadt szépek. Így a veteránnal kapcsolatos dolgok leginkább a gyermekkorom éveit hozták vissza. Hallottam a régi népligeti hangokat, éreztem a Castrol Ricit illatát, és egyszer jött egy kattanás, hogy ezzel komolyabban is foglalkozni szeretnék. Az első motor ez a hétötvenes Honda volt, ami itt áll a ház garázsában. Akkoriban elég sűrűn jártunk versenyezni, és az egyik ilyen cartagenai versenyre elkísért a Szabó II Laci bácsi. Nézett a pálya széléről, majd a futam után megkérdezte: „Hogy mersz így menni ezzel a szarral?”
Nem sokkal később egy kanyarban megláttam a saját árnyékom, és én is elszörnyülködtem. Tény, hogy akkoriban az összes veterán versenymotor futóműve csapnivaló volt. Nemcsak ennek, hanem a kettőötvenes, meg a háromötvenes Hondának, sőt, még a verseny BSA-nak is, pedig abban WP volt. Ekkor döntöttem el, hogy megcsinálom normálisan a futóműveket. A Honda villájába először egy CBR900 cartridge-et építettem be, de az sem bizonyult túl jónak, így kénytelen voltam kitalálni valami más megoldást. Emlékeztem, hogy régebben nagyon tetszettek a Ceriani első villák, ezek voltak a kor Öhlinsei, ezért úgy döntöttem, Ceriani fazonú villákat fogok gyártani. Az olaszok is csináltak valami hasonlót, de ők a hagyományos csillapítási módszerekkel, én pedig a lemezes, modernebb megoldást választottam. Itt sokkal többet lehet variálni, és még utólag is marad egy csomó módosítási lehetőség. Ilyen villát gyakorlatilag most csak tőlünk lehet vásárolni. Ebben az üzletben ketten vagyunk, egyetlen alkalmazottal dolgozom.
Bevallom, egyáltalán nem reklámoztam, két év után már maguktól jöttek az emberek, volt megrendelésünk az Egyesült Államokból, de még Japánból is. Egyszer kint voltam Spa-ban a Classic VB-n, az első tízből kettő a mi villánkat használta, sőt, a holland győztes, Jan Bakker is tőlünk vásárolt akkoriban. Ha komolyabb üzletként tekintettem volna rá, nagyobb léptékben is csinálhattam volna, de valójában mindig B tervként élt a fejemben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez egy iszonyat munkaigényes feladat, mert szinte mindenki személyre szabott villát kér, szóval ez egy hosszú, pepecselős folyamat. Jól megfizetik, de időigényes. Kicsit olyan, mint úriszabónak lenni. Bekérem az összes adatot, majd jön egy hosszabb egyeztetés, és ha ezzel mind megvagyunk, láthatunk csak munkához. Arról nem beszélve, hogy napi 24 órás ügyeletet igényel.”
A régi banda egyébként megvan még?
„Persze, a mai napig jóban vagyok mindenkivel. Bár a versenyzést már befejeztem. Az utolsó lábtörés kedvem szegte, rájöttem, már nem úgy esek, mint fiatalon, amikor még csak ötven voltam. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a régi versenyzőket is ismertem, Szabó II Lászlóval, a fiával Attilával, Szabó Bregyóval baráti a viszony. Drapállal ugyan találkoztam, de barátságba nem kerültünk, ami elképzelhetetlen is lett volna abban az időben. Sokan talán elképzelni sem tudják, de ő volt akkoriban az abszolút szupersztár, körülbelül mint az olaszoknak Agostini. Kesjár Csabával viszont még motoroztam együtt.”
Fel tudnád sorolni milyen motorjaid voltak?
„Kizárt, képtelenség, de a legnagyobb kedvenc mindmáig a GSX-R1100 volt. Brutális egy motor, még gyorsulási versenyeken is használtam.”
Gondoltál már a nyugdíjra?
„Igazából nem, de féllábbal már amúgy is nyugdíjaztam magam. Ugyan megtehetném, de valószínűbb, hogy valamilyen formában mindig ott leszek az üzlet körül. A lányom és a férje egyébként már most is nagyon ügyesen viszik a céget. A legkisebb gyermekünk, Benedek, még csak tizennégy éves, a motorok nem igazán érdeklik. Inkább az űrhajózás és az űrkutatás, ami vonzza, de bevallom, ezt cseppet sem bánom. Ennyi idősen már pontosan tudom, semmi sem lehetetlen, inkább arra ösztönzöm, bízzon magában és az álmaiban. Mert ugyan ki hitte volna, hogy nekem ez sikerülhet, amikor gimisként leveleket írogattam esténként a Louis-nak, meg több motorimportőrnek Németországba, hogy küldjenek nekem prospektusokat.
Egyébként rendesek voltak, küldtek, így lett az ágyam fölött CB750 Honda, meg Agostini poszter. Ő volt az isten, miatta lettem szerelmes az AGV-be. Bármit megadtam volna azért, hogy egyszer találkozhassak vele, és legyen egy saját AGV-m. Végül, amikor bevállaltuk a márkát, kezet is foghattunk, és lett mindjárt nyolcszáz darab saját AGV-m. Erika rosszul lett, de akkor én voltam a világon a legboldogabb.”
