Generációváltás és KATARzis

MotoGP: Katar II.

2021.04.07. 08:54

Talán nem túlzás, ha azt állítom, 2021 valóban a generációváltás éve lesz a MotoGP-ben. A modernizáció találkozása a reneszánsszal, a múlt dicsőítése a jelennel szemben mindazok számára, akik úgy érzik, a váltás ideje még nem érkezett el. De sajnos közölnünk kell egy tényt, mely szerint nemcsak a MotoGP-ben, hanem világméretű teljességében, a változás és átalakulás éveit éljük, amelynek talán még csak az első évtizedében járunk.

A pénteki sajtótájékoztatón Valentino Rossi olasz nyelven interjút adott Paolo Scalerának, az olaszok egyik közkedvelt szakírójának, amely során megemlítette, hogy a fiatal nemzedék már nem tiszteli az idősebb, tapasztalt versenyzőket, gondolt itt Brad Binderre, aki az első katari versenyen kishíján kitessékelte, majd közölte, hogy politikailag agyon vannak szabályozva, és egy ideje nem mondhatják ki, amit gondolnak, hiszen folyamatos támadások kereszttüzébe kerülnének. Ezen a ponton nem tudjuk, Rossi mire gondolt, bár nem kizárt, hogy csapattársa, és egyben védence, Franco Morbidelli interjújára, amikor az olasz az első versenyt követően panaszkodott, hogy egy váratlan technikai hiba miatt csak mezőny végén ért célba.

Morbidelli elejtett egy félmondatot, mely szerint tudja, szatellit versenyzőként nem ő a Yamaha kiemeltje, noha mégis ő végzett másodikként és legjobb yamahásként a tavalyi bajnokságban. A gondolatok végeredményben nagyon is helytállóak, és Morbidelli kifakadása is érthető, noha sokan a hétvégi edzésen bekövetkezett motorhibáira dorgálásként tekintettek a gyár részéről. Persze azt sem tudjuk, hogy a 2019-es blokkal és vázzal versenyző olasz még a tavalyi szelephibás blokkok egyikét tette-e taccsra, vagy esetleg más történt. Egy valami biztos, a tavalyi remek eredmények ellenére a hangvillások tényleg a gyári alakulatban szereplő pilótáikat helyezik előtérbe, hiszen Morbidelli ismét épphogy csak pontot szerzett. Nem úgy, mint Valentino Rossi, akinek szenvedései nemhogy megszűntek, sokkal inkább hatalmasra nőttek, miután a hétvégi versenyen közel 1,7 másodperccel ment lassabban, mint a múlt héten, a legnagyobb szélben.

Rossi szenvedéseit továbbra sem érti senki, de sokan úgy vélik, Binder támadása, és a kesergés rossz előjel, ami egyáltalán nem áll jól a multibajnok hippinek, sőt, szokatlan magatartás ez tőle. Többen felemlegették, amikor a tiszteletről beszélt, azt az 1998-as esetet, amikor az egyik kettőötvenes edzés után dühbe gurult, és egy versenyzőre rúgott, amikor az feltartotta. Ha emlékeim nem csalnak, vagy épp jelenlegi csapatmenedzsere, Johan Stigefelt volt az érintett, vagy annak csapattársa, Numata Norijaszu. Persze, az emlékek fontosak, és idővel megszépülnek, de a jelen keserűsége végett kár módosítani őket. Rossi egyébként nem fogta másra gyenge teljesítményét, bevallása szerint nem volt elég gyors.

A Yamaha második győzelmét követően sokan felkapták a fejüket, és üdvrivalgásba kezdtek, hogy a gyár végre világbajnok motort készített. De őket mégis óvva inteném a merész gondolatoktól, hiszen mind a tavalyi, mind a 2017-es szezon kettős Yamaha győzelemmel kezdődött, és láthatjuk, miként végződött. Ez alkalommal viszont nem Viñales, hanem Fabio Quartararo domborított, tőle szokatlan módon. Írom ezt azért, mert a francia jól kezdett, de a verseny közepére mégis visszaesett, és a kilencedik helyről felzárkózva érkezett újfent a mezőny elejébe, majd négy körrel a vége előtt mindent eldöntő csapást mért ellenfeleire. Minden bizonnyal kvalitásai is sokat fejlődtek, elbízni mégsem akarta magát a verseny után.

A verseny után közölte, hogy Big Mac-ről álmodik, és rendkívüli módon dühös volt magára a múlt héten, amiért nem foglalkozott eleget a futam közben a beállítások módosításaival, és a menedzsmenttel. Ezen a ponton gondolkodtam el leginkább, hogy a modernizáció kora végleg elsöpri a reneszánszot, hiszen egy Valentino Rossi nem fog számítógépes játékot játszani verseny közben, míg a tőle húsz évvel fiatalabb generáció számára kizárólag ez a lét, ami igazán otthonos. Versenyzés közben párhuzamosan mappingot állítani, játszani, menedzselni, és kalkulálni. Multifunkcionális fiatalok egytől egyig, kiknek a tudása talán már sokkal szerte ágazóbb és komplexebb, bármennyire is fájdalmasan hangzik ez egy harmincas számára. Azt viszont kétlem, hogy egy kilencszeres világbajnok képes lenne megváltoztatni az alap beidegződéseit. Akinek esetleg összeesküvés elméletei lennének, és azt gondolná, hogy Rossi nem kap versenyképes motort, azokkal meg kell osztanunk, hogy az olasz szintén a 2021-es vázat használja a tavalyi blokkal, csakúgy, mint a gyári alakulat pilótái.

Ugyanezt gondolom arról a szokatlan jelenségről is, amely az első két verseny rajtjainál volt megfigyelhető. Múlt héten Jorge Martin vett szuperszonikus startot, az elmúlt versenyen pedig rajta kívül Miguel Oliveira is. Azon töprengtem: vajon stopperrel mérhető reakcióidőt láthattunk-e a képernyőn, vagy esetleg volt valami turpisság, amelyre a KTM és a Ducati már rájött, a többiek még nem? És itt most nem a klasszikus rajtelektronikára gondolok, hanem olyan szenzorokra, amelyek a piros lámpa eltűnését figyelik, és menedzselik esetleg a rajtot, szinte észrevehetetlen reakcióidőt produkálva. Hiszen egyvalamit nem szabad elfelejteni, amíg léteznek kiskapuk, addig azokat kihasználni nem szégyen, és a jelen MotoGP-jében nincs attól fontosabb, minthogy az első néhány körben a pilóta a mezőny elejében legyen, hiszen felzárkózni kishíján lehetetlen egy ennyire szoros mezőnyben.

A KTM és Honda ettől függetlenül végig az első gumikkal szenvedett. Ilyenkor láthatjuk igazán Marc Márquez égbekiáltó tehetségét. De tőlük függetlenül is már mindenki a pokolba kívánta a katari pályát, és az elmondások alapján a legtöbben csak túl akartak lenni a második versenyen, ami még így is gyorsabbra sikerült az elsőtől, csaknem öt másodperccel.

A gyári Ducati versenyzők helyében viszont ismét nem lettem volna. Azok után, hogy a teszteken Jack Miller rommá motorozta a mezőnyt, most ismét csak árnyéka volt önmagának, és immáron Pecco Bagnaia sem tudott lépést tartani a mezőny elejével. Miller a szokásos arm pumpra hivatkozott, és közölte, hogy a következő kéthetes szünetben megműtteti magát. A futamon csak a kilencedik helyen ért célba, a figyelmet azonban mégis felhívta magára, amikor Joan Mirrel ütközött úgy kettőötvenes tempónál. Mindketten frusztráltak voltak a versenyüket illetően, és a regnáló világbajnok többször beszúrt az ausztrál vadembernek, amely test-test elleni küzdelemmé fajult. Ha úgy tetszik, Mir kezdte a kakaskodást, azt viszont mindenki sejtette, hogy Miller nem fogja mindezt szó nélkül hagyni.

Az egyik kigyorsításnál Mir mellé engedte a motorját, hogy az ne tudjon visszajönni a pályára, és kissé rábólintott. A pálya úgy porzott, mint egy vidéki krosszversenyen. Utoljára talán akkor láthattunk hasonlót, amikor Max Biaggi szándékosan lelökte a célegyenesben Valentino Rossit, 2001-ben Suzukában. Sem akkor, sem most nem ért büntetést a manőver, amely messze volt a széptől, ezt aláírom. Mir a futam után loco – bolond – jelzővel illette Millert, ez hallatszott a fedélzeti kamerából, és követelte, hogy az ausztrált büntessék meg, de kérését főmérnöke nem továbbította a versenybíróság felé, és arra kérte versenyzőjét, koncentráljon a következő futamra.

Két Ducati viszont így is volt a mezőny elejében, a két szatellit motor, a Pramac színeiben. Jorge Martin pole pozíciója és harmadik helye, több mint bámulatosra sikeredett. Utoljára újoncként csak Marc Márquez volt képes hasonló eredményre. Martin egyébként 0,7 tizeddel gyorsabb köröket motorozott a második versenyen, mint másfél héttel ezelőtt. Stílusa egészen elképesztő, a kvalifikáción a vállával súrolta az aszfaltot, Mat Oxley, szakíró szerint egyetlen gond lehet vele: nem elég hosszú a keze, hiszen akkor kanyarokban még a sisak állrésze is leérhetne.

Martin teljesítményére egyébként sok magyarázat nincs, azon túl, hogy istenadta tehetség, és elképesztően gyorsan tanul. A versenyt tizennyolc körön keresztül vezette, de négy körrel a vége előtt, az alattomos alligátorként felzárkózó Quartararo végül megroppantotta, és megelőzte, néhány kanyarral a vége előtt pedig csapattársa, Johann Zarco is így tett. Bár sokak szerint a hétvége csodája egyértelműen ő, mégis azt a Johann Zarcót emelném ki, aki két második helyével vezeti a világbajnokságot, arról nem beszélve, hogy dupla francia győzelem utoljára 1954-ben volt a Grand Prix történetében. Johann Zarco teljesítményére most sokan talán csak legyintenek, és annyit mondanak: hiszen tudtuk, hogy jó versenyző. A helyzet ettől mégis összetettebb. Amikor 2019-ben, a szezon közepén szakított a KTM-mel, sokan úgy gondolták, vége a karrierjének, és nyugodtan összecsomagolhat. Ezen a ponton, saját bevallása szerint is megroppant mentálisan, és kizárólag kérdéseket tett fel magának, melyek szerint az egész eddigi élete, a befektetett munka kuka?

Valahogy viszont mégis sikerült megőriznie a saját magába vetett hitét, és elvállalta a Ducati ajánlatát 2020-ra, ami a harmadik ligás csapatában ajánlott fel számára egy ülést. A szakértők még ekkor is azt hitték, Zarcónak lőttek, és jobban tenné, ha visszavonulna, de a francia konokság és vehemencia ez alkalommal mindent felülírt. Bizonyította, hogy klasszis versenyző, és a kritikák ellenére is képes teljesíteni. Talpra állása kis híján Scott Reddingéhez hasonlítható, miután otthagyta az Apriliát. Amikor tavaly felmerült a gondolat, hogy Zarco a gyári Ducati csapathoz szerződhet, szinte maga kérte, hogy inkább a Pramachoz kerüljön, mert talán ő sem hitte, hogy megérdemelheti mindezt. Kérése részben teljesült, de mégis kapott egy 2021-es specifikációjú motort, amellyel eddig azt bizonyította, megérdemelte az olaszok bizalmát, és azt hiszem, nincs ember, aki jelenleg ne drukkolna neki szívből.

A verseny más tekintetben is mérföldkőnek számított. A történelem legszorosabb befutóját láthattuk, az első tíz versenyzőre vetítve. Nem több, mint 5,4 másodperc alatt értek célba, amely némileg azt az érzetet keltette, mintha egy Moto3-as futamot láttunk volna. A különbség csak az, hogy ezek 160 kilós, háromszáz lóerő feletti motorok.

Az Aprilia ismét jól kezdett. Aleix Espargaro sokáig képes volt az élbollyal is lépést tartani, végül mégis tizedik lett, a legjobb KTM-es pedig a nyolcadik helyen célba érkező Brad Binder lett.

Ha jól emlékszem 1999 lehetett, egy sárga hasított bőr cipőben álltam a bajai főiskolával szemben húzódó lakótelep egyik garázsában. Valami náthával épp betegállományban voltam, ezért hiányoztam a középiskolában. A Grand Prix mezőnye épp Malajziában volt, a kettőötvenesek hajnali edzése után pedig csak arra tudtam gondolni, Rossi vajon miért ment ennyire szarul, miközben abban reménykedtem, végre világbajnok lesz. És még a motorom is elromlott. Ezért álltunk abban a bajai garázsban. Zoli barátunk említette, ugorjunk át Sanyi bácsihoz, neki biztos lesz váltója. A mai napig nem tudom, mit szólt a sárga cipőmhöz, távol álltak tőle az ilyen sztárallűrök, mégis mérhetetlenül kedves volt, és miközben egyenként húzogatta ki a fiókokat, mormolta maga elé: nehogy már ez a gyerek ne motorozzon a hétvégén. Végül talált egy négyfokozatú, fordított váltót, amit apám végül beszerelt még aznap az ötvenes Europába.
Akkor tanultam meg fordítva váltani. Sanyi bácsival a kapcsolat mindvégig szoros maradt, de néhány évvel később, amikor már bőven a főiskolára jártam, tudtam meg, hogy krosszozott, majd motorokat készített Volentérnek, és Sarkadinak, Baja két legnagyobb motorcsónakversenyzőjének. Szerény volt, elképesztően szerény, de mindenki állította, ha ő rakta össze a blokkot, nem volt ellenfél. Arról is csak később mesélt, hogy hétvégente a vízirendőrök a kedvükért zárták le a bajai Duna-hídtól délre eső szakaszt, hogy a blokkokat tesztelni tudják. Persze az üvöltő papucsok hallatán a fél város a Türr-emlékműhöz igyekezett, onnan nézték a száguldó őrülteket. Krikovszky Sándor - vagy ahogy mindenki ismerte, Krikó - neve fogalom volt. És ifjúként azt hiszem, sokáig nem fogtam fel, mekkora jelentősége volt annak, amikor minden találkozásnál megölelt.
A főiskola alsó műhelye volt a minden, a fél tanári kar hozzá járt segítségért, de a valódi boldogság mindig akkor öntötte el, amikor dugókról, hengerekről, és főtengelyekről mesélhetett. König csónakmotorhoz sokan nem mertek nyúlni rajta kívül, de az a blokk, amely a keze közül került a vízre, szirénként zengett. Baja szerte legenda volt fia, Sanyi 125-ös Apriliája is, amelynek a végsebességét kétszáz fölé tornázta, mert nem volt kérdés, hogy a gyermek alatt a város leggyorsabb motorjának kell lennie. Nagypénteken kaptam a hírt fiától, hogy elment, nekem pedig eszembe jutott az a huszonegynéhány év, amíg ismerhettem. Nem tudnám felsorolni azt a rengeteg élményt, és történetet, amit neki köszönhettem, és azt sem, hogy a dombvidéki vizsgám előtt keresztfiának fogadott, másként szívattak volna még vagy két évet.
Mit mondhatnék Sanyi bácsi? Remélem újra találkozunk valahol, valamikor... ebben a pillanatban most tényleg elfogytak a szavak. Remélem odafent megannyi Jawa zengése köszöntötte, amelyre nyugodt szívvel mondhatta: „Na kapjuk szét ezeket, különben

egyenként hajítom üket a Dunába.”
MotoGP Doha 2021
Végeredmény
1. Fabio Quartararo FRA Monster Energy Yamaha MotoGP
2. Johann Zarco FRA Pramac Racing
3. Jorge Martin SPA Pramac Racing
4. Alex Rins SPA Team Suzuki Ecstar
5. Maverick Viñales SPA Monster Energy Yamaha MotoGP
6. Francesco Bagnaia ITA Ducati Lenovo Team
7. Joan Mir SPA Team Suzuki Ecstar
8. Brad Binder RSA Red Bull KTM Factory Racing

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.