Akik a talicskával hordják a pénzt a versenyekre

2021.05.18. 06:06 Módosítva: 2021.05.18. 08:11

„Emlékszem, egyszer elmentünk Cseszkóba versenyre, hatvanas évek vége lehetett, a Hailwood – Mike Hailwood, a kor egyik legnagyobb szuperhőse – behívott minket sörözni a lakókocsijába, de a menedzsere úgy a kezemre csapta az ajtót, hogy feldagadt. Egy fontoskodó pöcs volt.” – emlékezett a múltra kilencvenöt esztendős barátom, Mátyás, egykoron többszörös magyar bajnok motorversenyző.

De valójában ilyenek a MotoGP menedzserek? Bizonyára nem, de tény, az emberiség egy különös csoportjába tartoznak, elvégre három feladatuk van: a pénzgyűjtés, annak behajtása, és a versenyző védelme.

A sportmenedzsment régi játszma, az egyik legbizarrabb történet pedig Joe Gould, harmincas években tevékenykedő ökölvívómenedzserhez köthető, aki azzal az ötlettel állt elő: amennyiben versenyzője, Max Baer, elveszíti a világbajnoki övét Joe Louis-szal szemben, úgy Louis gázsijának egy része továbbra is őket illeti, mert az végeredményben nekik köszönheti, hogy sikeres ökölvívóvá vált. Ötletén sokan ledöbbentek, néhányan nemes egyszerűséggel a kor legnagyobb svindlereként jellemezték.

Díjazásuk a versenyző fizetésének bizonyos százaléka, csakúgy, mint minden sportban, és bevett szokás, hogy egy menedzser több versenyzővel is dolgozik. A gyári menők fizetése nagyjából egytől tízenmillió dollárig terjedhet, ehhez persze hozzájönnek a bónuszok és a szponzorpénzek, így akár az öt-tíz százalékos részesedés sem nevezhető csekélynek. A legalacsonyabb versenyzői fizetés a királykategóriában évi százötvenezer dollár környékére pozícionálható.

Átszervezések kora

A menedzserek egy részét kiöregedett versenyzők alkotják, nem egyetemet végzett közgazdászok, amellyel alapvető probléma persze nincs, az egész úgyis a kapcsolatokon, a kommunikáción és a zsiványságon alapul. De emiatt persze voltak kisebb-nagyobb megcsúszások is, mert az üzletág a kontinensek közötti vándorlásokkal megannyi lehetőséget rejtett magában. Kábítószercsempészet, fegyvercsempészet, váratlan szabadlábra helyezések, ciprusi bejegyzésű offshore cégek, melyek mind hozzátartoztak a sport hátteréhez.

Nem hivatalos források arról is beszámoltak, hogy a múlt egyik neves ügyvivője leselejtezett tengeralattjárókat üzemeltetett export-import céllal, Spanyolország és Afrika partjai között, és az ebből szerzett bevételből működtette csapatait és rendezgette életét. Viszont az elmúlt tíz évben történtek furcsa dolgok, és érezhető volt, a háttérben tevékenykedő piac átrendeződik, a szereplők kicserélődnek.

Persze az olyan oldschool marketingzsenik, mint Carlo Pernat - aki egykor az Aprilia csapatvezetője volt, majd versenyzőmenedzserré vált, és olyanok útját egyengette, mint Loris Capirossi, a néhai Marco Simoncelli, vagy jelenleg Enea Bastianini - természetesen más ligába tartoznak. De ide sorolhatjuk az ifjú spanyolt, Albert Valerát is, aki Jorge Lorenzo ügyeit intézte, miután az szakított első menedzserével, Dani Amartriainnal, jelenleg pedig hozzá tartozik a legtöbb feltörekvő spanyol versenyző, köztük olyanok is, mint Jorge Martín.

De az elmúlt években mégis egyre többször felmerült egy olyan média- és menedzsment-mogul cég neve, akik, legalábbis kívülről nézve úgy tűnik, megkerülhetetlenek, és sok versenyző jelezte már, ha jó szerződéseket akarnak, valamilyen módon velük bizony kapcsolatba kerülnek. Európai fül számára talán nem annyira ismert, és titokzatosan cseng, de az Egyesült Államokban nagyon is tudják, kiről van szó. A MotoGP-ben ugyan csak négy versenyző tartozik hozzájuk, sok esetben mégis valamilyen módon közvetítő szerepet töltenek be a szponzor és a szponzorált versenyző között. Ők a Wasserman Media Group.

Tiszta Hollywood

A kaliforniai cég alapítója az a negyvenhét esztendős Casey Wasserman, akinek papája a világhírű, molekuláris biológiát kutató Jack Edgar Myers, anyai nagyapja pedig az a Lew Wasserman, aki az MCA - Music Corporation of America - elnöke volt.

Jelenleg az Egyesült Államok egyik legnagyobb befolyással bíró menedzsment vállalata, és világhírű termékek kampánystratégiáján túl olyan alternatív megoldásokkal bíró sikereket tudhatnak magukénak, mint például a Ken Block jelenség. A MotoGP-ben a közvetlen szponzoráción túl leginkább az energiaital-gyártók és a versenyzők között közvetít, így fordulhat elő, hogy egykor még Valentino Rossi fizetéséből is kaptak jutalékot, noha a bajnok menedzsmentje nem áll kapcsolatban velük.

Az elmúlt néhány évben az Egyesült Államok egyre nagyobb hangsúlyt fektet a motorsportra, és helyi nagybefektetők is úgy vélik, a belföldön sikeres nemzeti bajnokságokon túl érdemes a világbajnoki sorozatokkal is foglalkozni, ehhez viszont meg kell előbb ismertetni a helyi közönséggel. Nem véletlen például a Netflixen futó, harmadik szezonját megélő Formula 1-ről szóló sorozat sem, mely javarészt annak köszönhető, hogy jelenleg a promóciós szerepet egy amerikai cég tudhatja magáénak. Apróság, de mind a sorozatban, mind a versenyek során forgatott anyagokban jelentős szerepet vállaló Los Angeles-i Race Service elnöke az a Jacob Agajanian, aki korábban a Wasserman Média Csoport motorsport részlegének igazgatója volt.

Az sem véletlen, hogy a MotoAmerica, valamikori AMA Superbike bajnokság új vezetője, Wayne Rainey, az egykori Grand Prix legenda olyan versenyzőket csábít át a sorozatba, mint az anno bajnoki címet is szerző ex-Moto2-es világbajnok Toni Elias, vagy legutóbb épp a francia Loris Baz. Ezzel párhuzamosan egy csapat felvásárlásával beszálltak a Moto2-be, bejuttatva oda a többszörös amerikai bajnokot, Cameron Beaubiert, bizonyítva, hogy van átjárás a nemzeti és világbajnoki sorozatok között. Kijelenthetjük, az Egyesült Államok számára ismét fontos lett a MotoGP, olyannyira, hogy komoly versenyzőprogrammal készülnek, hiszen nem titok, céljuk, hogy Nicky Hayden után ismét kitermeljenek egy világbajnokot.

A menedzser

Emlékszem, amikor néhány éve felbukkant Bob Moore neve - akkoriban Cal Crutchlow-t menedzselte - eszméletlenül megörültem, hiszen gyermekkorom egyik legfontosabb emléke hozzá köthető. Ő volt az a fickó, aki 1994-ben megnyerte a cserénfai krossz világbajnokság hazai fordulóját, miközben én a pálya mellett csorgattam a nyálam. Abban az évben MX világbajnok lett. Azóta viszont soha nem sikerült összefutnom vele egyetlen verseny során sem, miközben mindvégig szerettem volna. Viszont amikor komolyabb kutakodásba keveredtem, megtudtam, hogy Moore jelenleg szintén a Wasserman csoportnak dolgozik, és MotoGP versenyzők menedzselésével foglalkozik. Így azonnal megragadtam az alkalmat, egyik este felhívtam, hogy aztán beszélgessünk másfél órát MotoGP menedzsmentről, az Egyesült Államok befolyásáról, és a kuszának hitt szálak kibogozásáról.

Hogyan lettél versenyzőből menedzser?

Bob Moore: A krosszos pályafutásom alatt 13 évet éltem Európában, Parma mellett. Annak idején én intéztem az saját szerződéseim, nem volt menedzserem, mondhatni a saját bőrömön tapasztaltam meg ennek a szakmának minden szépségét és buktatóját. Az aktív karrieremet követően két évig voltam a Honda csapatmenedzsere, én vittem Sebastian Tortellit az Egyesült Államokba, és hozzám tartozott akkoriban Chad Reed is. Végül álmodtam valami nagyobbat, és váltottam, így kerültem harmadik évben a Wasserman csoporthoz, ahol már több mint húsz éve dolgozom. A cégről tudni kell, hogy a velünk dolgozó sportolók száma valamivel 2200 felett van, és a teniszen kívül szinte minden sporttal foglalkozunk. Legyen az amerikai foci, golf, motorsportok, vagy épp olimpiai sportágak.

Az első MotoGP versenyzőnk John Hopkins volt, vele 2005-ben kezdtük meg a közös munkát, amely tart egészen a mai napig. Ebben is más a Wasserman a többi céghez képest. Nem csak addig foglalkozunk a sportolóinkkal, ameddig aktív pályafutásukat teljesítik, hanem akár utána is, főleg, mert szinte mindig megmarad a jó kapcsolat. John jelenleg könyvet ír, és az American Racing Teamnél szakmai vezető, a könyv kiadásában pedig mi is segíteni fogjuk.

Tulajdonképpen mondhatjuk azt is, hogy a Monster energiaitalgyártó cég, mint szponzor, rajta keresztül érkezett a sportba, Hopkins volt az első, akit támogattak. Ezt követte a Kawasaki szerződés, a Tech3, és persze a Dornával kötött exkluzív megállapodások. Meg persze Valentino Rossi is. Ezeknek a megkötésében mind szerepünk volt, mert a Monster vezetése jó kapcsolatot ápol velünk. Szerettek volna egy intenzívebb jelenlétet Európában, és a motorsport világában, így épültek fel a dolgok. Ők segítettek például abban is, hogy Cal Crutchlow, szokatlan módon, a kiskategóriákat kihagyva, a Supersport, valamint Superbike világbajnokságról egyenesen a MotoGP-be kerüljön a Tech3 csapathoz, leginkább a már meglévő együttműködésnek köszönhetően. Cal esetében egyébként is fantasztikusan alakult minden, mert az eredmények sem maradtak el, sőt, MotoGP-ben szinte kiemelkedőt alkotott, így a bizalom szépen megtérült. De Bradley Smith is az ő segítségükkel jutott MotoGP üléshez, miközben már a 125-ös kategóriától foglalkozunk vele.

De hasonló a helyzet Travis Pastranával is, vele tizennégy éves kora óta dolgozunk, azt hiszem mára mindenki ismeri, és a pályafutásának végével csak tovább nőtt az ismeretsége világszerte, és a mai napig rengeteget keres. Az ő ügyeit is intézzük még a mai napig, és segítjük.

Miért mentél a Wassermanhoz?

Bob Moore: Mert úgy éreztem, hogy ez egy jó cég. Sokkal többet akarunk adni a versenyzőnek, minthogy nagy pénzeket keressünk rajtuk. Sokan úgy vannak ezzel, hogy a csak a pénzt látják bennük, de amikor nem megy úgy a szekér, elengedik őket. A fenti példák is jól mutatják, nálunk más a helyzet. Sok esetben előfordul, hogy a versenyzők életében inkább számítok családtagnak, mintsem egy sima menedzsernek. Mindig is célom, hogy tőlem valami extrát is kapjanak. Segítek az utazásban, biztosításban, a versenyhétvége során bármiben. Cal Crutchlow-nak például az esküvőjét is szerveztem, de én szereztem neki a házát Kaliforniában, amikor ide szeretett volna költözni. Vele nagyon szoros volt a kapcsolat amúgy is, hat évet dolgoztunk együtt, és hiszem, hogy ki lehetett volna még hozni ebből néhány jó dolgot, de végül Cal a saját kezében vette a szerződéseit, egy ideig intézte is őket, most pedig már inkább csak tesztel. Bevallom, kicsit sajnálom, de így döntött, én pedig elfogadtam. A jó kapcsolat viszont a mai napig megmaradt.

Egy valami nagyon fontos, mi nem kezelünk pénzt, és nem intézünk befektetéseket. Nem foglalkozunk a versenyzők jövedelmével ilyen téren. Természetesen kapcsolatban állunk befektetési tanácsadókkal, akik segíthetnek abban a sportolónak, hogy üzletileg is sikeresek legyenek, de ez a része nem hozzánk tartozik.

Ugyan üzleti titok, de korrekt részesedést kérünk, és nem valami brutális százalékról van szó. Megkérdezhetsz bárkit a paddockban, ezt mindenki alá fogja támasztani. Nem az a csávó vagyok, aki Ferrarival jár, és magánrepülővel repül, nekem a legfontosabb a versenyzőm érdekeinek képviselete, és védelme. Az üzleti modell egyébként úgy áll össze, ha leigazolunk valakit Moto3-ban, akkor mi invesztálunk a versenyzőbe, teljesen ingyen intézünk mindent, mi álljuk a költségeket. A végcél pedig az, hogy a lépcsőfokok betartásával valahogy eljusson a MotoGP-be, ahol viszont már rendes fizetést kap. Így térülnek meg a befektetéseink. Természetesen, ha a tehetség korán kiütközik, nem elképzelhetetlen, hogy a versenyző kapjon fizetést akár már a Moto3-ban, vagy a Moto2-ben is, de elsősorban nem erre alapozunk.

Mennyire szoros a versenyzőkkel való kapcsolattartás?

Bob Moore: Elég gyakori, de ez nyilván az adott sportolótól is függ. Normál esetben évi tizenkét, tizenöt futamon személyesen is ott vagyok, de ez olyankor inkább az üzletről, tárgyalásokról szól. A legintenzívebb időszak májustól szeptemberig tart. Ez idő alatt célszerű megkötni a következő szezonra vonatkozó szerződéseket. Úgy tartom, legkésőbb szeptember végéig össze kell állítani a sportolóimnak a következő szezonra vonatkozó dolgait. 2012-ben átköltöztünk a családdal egy évre Firenzébe, pont amiatt, mert Európából néha egyszerűbb intézni az ügyeket, de végül a gyermekeim iskoláztatása végett visszamentünk Kaliforniába. Ennek ellenére nem zárom ki, hogy még egyszer újra Olaszországban éljünk. A pandémiás időszakban nehezebb az utazás, de azért remélem, hogy legalább tíz versenyre az idén is eljutok. Szerencsém van, mert a MotoGP a szívügyem, és csak ezzel foglalkozom, így jelenleg három aktív versenyző tartozik hozzám – Darryn Binder, Cameron Beaubier és Brad Binder, valamint Bradley Smith.

Úgy vélem, nekem vannak a legjobb versenyzőim a mezőnyben, nagyon hiszek bennük, a létszám pedig pont annyi, amennyiért vállalni tudom nyugodt szívvel a felelősséget. Nem akarom halmozni a versenyzők számát, hiszen hosszú távon az nem vezet sehova. A Binder fivérek esetében egyébként is kicsit olyan vagyok már, mint egy családtag, hetente többször beszélünk, de nem csak velük, hanem a szülőkkel is. Nagyon fontos a bizalom, így épül fel minden.

Apropó Beaubier, tényleg létezik egyfajta csere a versenyzők tekintetében az Egyesült Államok és Európa között?

Bob Moore: Igyekszünk, bár sajnos az amerikai bajnokság jelenleg nem annyira erős, mint mondjuk húsz éve, de azért egyre jobb. Az üzleti modell viszont nagyon is rendben van, és elég stabil. Cameron az elmúlt hét évben ötször nyerte meg a Superbike bajnoki címet, és fiatalabb korában ment a világbajnokságon, így az ajánlólevél elég jó volt, de még így is szerencsésnek mondhatjuk, hogy rögtön a Moto2-be kerülhetett. Szeretném, ha két éven belül feljutna a MotoGP-be, de végeredményben nem sietünk, mert az is csoda lenne. Utoljára kívülállóként, hasonló szinten csak Crutchlow-nak sikerült. Próbálunk eljuttatni amerikai versenyzőket a világbajnokságra, de a nemzeti szériából nem egyszerű, ismerve a tényt, hogy a világbajnokságra szinte mindenki az olasz, vagy inkább a spanyol bajnokságból érkezik. Nagyon nehéz ezt kikerülni, egyrészt a sorozat felépítése miatt, másrészt mert tényleg annyira gyorsak az onnan érkező gyerekek. Más szinten tart a MotoGP most, mint tíz éve. Nézzük csak meg Bastianinit vagy Jorge Martint, milyen szezonkezdést produkáltak, vagy épp Brad Bindert, aki élete harmadik MotoGP versenyét megnyerte. Velük kívülállóként nagyon nehéz felvenni a harcot. Volt szó arról is, hogy Cameron esetleg a Superbike világbajnokságon menjen, de sajnos a sorozatban olyan szinten regulázzák a költségeket, hogy a versenyzők nagyjából a harmadát keresik annak, mint amennyit kellene. Ha pedig az általunk befektetett munkát egységekben nézzük, akkor ami a MotoGP-ben tíz egység, a Superbike-ban egy. Chaz Davies egyébként hozzánk tartozik, de Cameron esetében mégis inkább úgy döntöttünk, hogy indítsuk a vb-s karrierjét a Moto2-ben.

Versenyzőket szerezni kell?

Bob Moore: Szerencsére nem, a versenyzők maguktól jönnek. Minden a bizalomról szól. Ha régóta ismernek, és korrekt ember hírében állsz, akkor megkeresnek. Brad Bindert például Cal Crutchlow mutatta be nekem, így egyértelmű volt kicsivel később, hogy az öccse is hozzánk kerül. Na jó, egyetlen kivételt talán tudok mondani, akit én kerestem meg, ő Fabio Quartararo volt, amikor még a Moto2-ben ment. Pechemre viszont csak angolul és olaszul beszélek, franciául viszont nem, így nem tudtam meggyőzni. Akkoriban egy francia menedzsere volt, és úgy éreztem, mehetnének jobban is a dolgai, mert azt már akkor is láttam, hogy elképesztően tehetséges, a motorkezelése meg félelmetes. Mivel a krosszból jövök, egy MX versenyző esetében elég tíz perc, hogy megállapítsam, mennyire tehetséges, de szerencsére a gyorsasági versenyzésben is hamar felismerem, kivel érdemes foglalkozni. És persze a személyiség is fontos.

Hallottam már néhányszor a mondást: ha jót akarsz magadnak, igazolj a Wassermanhoz.

Bob Moore: Kérdezz meg bárkit, ki vagyok, és mi vagyok. Soha nem húztam még le őket. De tény, hogy nehéz megérteni ezt az üzletet egy kívülálló számára. Sokszor a versenyzők és a szüleik is úgy érzik, ez azért nekik is menne, de ettől sokkal komplikáltabb az egész. Nem csak szerződéseket kötünk és pénzt halmozunk. Az én feladatom elsősorban az, hogy a sportolóimat védjem, számukra a lehető legelőnyösebb szerződést írjuk alá, és hogy a szponzorból az utolsó centet is kipréseljem. Az általunk kötött szerződések ennek értelmében sokkal szigorúbbak, pont a versenyzőink miatt, és előfordult már az is, hasonló indokok mentén, hogy elutasítunk megállapodásokat. Ilyenkor ezt persze nehéz elmagyarázni és megindokolni, ezért fontos mindig a bizalom a szülők részéről is. Sokan, akik a másik oldalon dolgoztak korábban, és képviseltek egy szponzort, mint mondjuk motorgyár, sisakbeszállító, vagy ruhabeszállító, azt hitték, gyerekjáték ez a munka, mert akkor mindenki a barátjuk volt. Csak azt nem vették figyelembe, hogy azért, mert akkor ők voltak a pénzosztó szerepében, tehát mindenki igyekezett velük jóban lenni. Így amikor váltottak, és átjöttek erre az oldalra, meglepődtek, hogy mennyire nehéz pénzt találni, kérni, és kapni is. Ezen az oldalon már eltűnnek a barátok, és több az elutasítás. Ahhoz pedig, hogy felhívd a Yamaha, a Ducati, vagy a KTM vezetőjét, kell egy fajta rátermettség, hiszen én vagyok, aki mindig csak kér. Arról már szót sem ejtek, hogy ez egy nagyon szűk világ, ahol az új embereket nehezen fogadják el, jobban szeretnek olyannal beszélni, akit régóta ismernek, és adhatnak a szavaira. Egyszóval a menedzserek élete nem könnyű, pénz után telefonálgatni elég nagy kihívás, és ha nincs egy élversenyző melletted, akkor különösen embert próbáló feladat.

A menedzsment szekció az utóbbi években alaposan átalakult. Míg a nyolcvanas években még a dohányipari cégek számítottak a legnagyobb fejőstehénnek, ők biztosították a csapatok működését és a versenyzők fizetését, addigra mára ezt a szerepet jelentős mértékben az energiaitalgyártók töltik be. Ez nagyjából fedi a valóságot?

Bob Moore: Teljes mértékben. Az energiaitalgyártók jelenleg nagytőkésnek számítanak a versenysportban, a Red Bull és a Monster fejenként évente 10-20 millió Euró közötti összeggel segíti a MotoGP paddock működését, ez elég jelentős összeg.

Szerencsére mindkét vállalattal jóban vagyunk, és szoros a kapcsolatunk. Ezért amikor a versenyzőimnek keresek szponzort, és szeretném őket bevonni, azt mindig egy hosszú, aprólékos előkészítési munka előzi meg, amelyben kiválasztom, hogy az adott versenyző épp mely energiaitalgyártó arculatához passzolna leginkább. Nincs semmilyen mágikus varázsszer. Ezért kell mindenkivel jóban lenni, és megbízhatónak maradni. Tudom, hogy a paddockban megannyi hajmeresztő történet kering, de igazán szerencsés akkor vagy, ha ezekből valamilyen formában mégis kimaradsz. A Binder testvérek egyébként a legjobb példák a fentiekre. Braddel hét éve dolgozom együtt, és a kezdetektől a Red Bull szponzorálja. Még a Mahindránál ment, amikor már tudtam, számára Aki Ajo, és a Red Bull KTM lenne a legmegfelelőbb. Időközben sokszor válthattunk volna, egész jó ajánlatok is jöttek, de a józan ész úgy diktálta, neki a KTM inkább kifizetődőbb lesz. Köszönhetően a lojalitásnak, ma a KTM csapat gyári MotoGP motorján ülhet. Darryn esetében más a helyzet, ő sokkal inkább passzol a Monsterhez, és nekik köszönhetően az idei évben már a Petronas csapat tagja a Moto3-ban, amely azért nagyszerű, mert így felkerült a Petronas MotoGP csapat hosszú távú listájára is.

A cél tulajdonképpen mindig az, hogy a versenyző a MotoGP-be kerüljön, csak nem mindegy, milyen úton érkezik oda. Végeredményben minden a pozícionálásról szól, hiszen ha sikeres csapathoz segítem a legnagyobbak között, minden bizonnyal a karrierje is hosszabb lehet.

Ezek után sejtem, a legjobban mindenkit az érdekel, hogy Valentino Rossi miként illeszkedik a MotoGP üzletmenetébe. Egyáltalán ő illeszkedik a sorozathoz, avagy a világbajnokság Rossihoz?

Bob Moore: Szerencsésnek mondhatom magam, mert 2009-ben dolgoztam együtt Valentinóval, mi segítettük megkötni az első Monster szerződést, és a GoPro megállapodást is mi intéztük. Ezekben mindig csak a kezdeti időszakban, az első évben vagyunk jelen, utána már Vale és a saját menedzsmentje intézi őket. Nagyon boldog vagyok, hiszen sok csodás versenyzővel dolgozhattam már együtt, de Valentino Rossi olyan a motorsportban, mint Michael Jordan az NBA-ben.

Egyébként ő az egyetlen ebben a sportban, aki maga választja a szerződéseit, és nem fordítva, ebből kifolyólag az ajánlatok 99 százalékát vissza is utasítja. A Monster szerződés sem azért lett, mert én akartam, hanem mert ő is szerette volna, és tetszett neki a márka. 2010-ben például megkeresett, hogy szerezzek neki egy sportcipő szponzort. Két márkát jelölt meg kizárólagosan. Az egyik a Nike volt, a másik a DC Shoes. A Nike nem szeretett volna beszállni a motorsportba, a DC viszont nagyon örült, mindenki boldog volt. Egyetlen extra igényük lett volna, egy fotózás San Diegóban. Ez volt az a pont, amit Rossi már nem vállalt, így sajnos azon a ponton véget is ért a történet. Ő az egyetlen, aki ezt megteheti, és emiatt az értéke is egyre inkább emelkedik, én pedig őszintén remélem, hogy még tíz évig itt marad, és a csapata is sikeres lesz. A Dornának is szüksége van rá, és ha egész őszinte akarok lenni, Marc Márquez, Brad Binder, és én is azért tudunk megélni ebből a sportból ennyire jól, mert van egy Valentino Rossi. Az egyik legviccesebb történet egyébként épp a Monster szerződéshez köthető, még 2008-ból talán, amikor a vállalat elnöke, Mark Hall elkísért Mugellóba. Mentünk körbe a pálya szervizútján egy robogóval, Mark pedig nézte a többezer, sárga negyvenhatos zászlót, aztán annyit mondott: „Te Bob, meg kéne szereznünk ezt a negyvenhatos srácot.” – Csak fogtam a fejem és annyit mondtam: Mark, még az életben nem költöttél el annyi pénzt egyetlen versenyzőre, mint amennyit most fogsz. Végül megkerestem az akkori menedzserét, Davide Briviót, és bejött, mert ők is szerették volna. Azóta is beszéltem párszor Valentinóval, voltam már a motorhome-jában is, söröztünk és vacsoráztunk is együtt, de vele azért mégsem lépsz át egy határt, hiszen a puszta jelenléte is tiszteletet követel.

Carmelo Ezpeleta

Már csak egy kérdés maradt: ki a valódi főnök, ki irányítja a MotoGP-t? Abban azért biztosak lehetünk, hogy nem Rossi, különben már rég megnyerte volna tizedik világbajnoki címét. Viszont abban sem lehetünk maradéktalanul biztosak, hogy Carmelo Ezpeleta, a Dorna ura valóban mindenható.

Ezpeleta a MotoGP egykori Bernie Eccleston-ja. A Dorna Sport alapító elnökeként irányítja a dolgokat, bár a cég többségi tulajdonosa 2006 óta a Bridgepoint Capital angol befektetési társaság. A vásárlás idején 400 millió angol fontot fizetettek a Dorna Sport tulajdonjogainak 71%-ért. A cég piaci ára minden bizonnyal megnőtt az utóbbi években, miután a spanyol és az angol Superbike bajnokságban szerzett jogokon túl a Superbike világbajnokság, a Supercross GP, valamint a Triál világbajnokság jogait is magáénak tudhatja. Itt elsősorban reklám- és televíziós jogokról beszélünk, és az ebből befolyó, online értékesített csomagokról, melyekre magánszemélyek fizetnek elő milliós nagyságrendben évente. A MotoGP egy éves közvetítéseinek díja egyébként száznegyven Euró körül mozog, évente újítani kell, és leginkább akkor ugrott meg az előfizetők száma, amikor szigorították a televíziós jogokat, és a csillagászati árakon kínált műsort sok tévétársaság nem vette meg.

A gyorsasági motorkerékpáros világbajnokság futamait 1992 óta a Dorna rendezi, melynek tulajdonosa akkor még Carmelo Ezpeleta volt. Pályafutása 1972-ben indult, amikor Barcelonától délre beruházóként részt vett a calafati versenypálya építésében.

Nagyjából ezzel egy időben bonyolódott bele a versenyszervezésbe is. Próbálkozott mind motor, mind autóversenyzéssel, de különösebb sikerei nem voltak, ezzel szemben jai alaiban ötszörös spanyol bajnok, ütői folyamatosan az irodában lógnak, versenyről versenyre vándorolnak. Mérnöki tanulmányait Barcelonában kezdte, de végül nem fejezte be, mert az üzlet és a versenyszervezés jobban érdekelte. Szeret golfozni, szabadidejét leginkább a családjával tölti. Amikor egy kedvenc pálya, esetleg egy kedvenc versenyző kerül szóba, rendkívül óvatossá válik, és kerüli a válaszadást, a bevételekkel elégedett, más sorozatokkal nem foglalkozik. A múlton nem töpreng, a jövőért nem aggódik, kizárólag a jelenre koncentrál.

Tudja, hogy Valentino Rossinak rendkívül sokat köszönhet népszerűség tekintetében, s mindig kifejti, hogy ezért örök hálával tartozik az olasznak. Bár sokan állítják, a MotoGP egy nagy család, önmagát mégis inkább cégvezetőnek tartja.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.